Hajlamosak vagyunk elfelejteni, de egészen a 19. század második feléig, végéig egészen máshogy nézett ki a Tisza partvidéke, mint mostanság. Vásárhelyi Pál tervei 1846-ra készültek el, ugyan a kiváló vízmérnökkel ezután rögtön szívinfarktus végzett, de eleink az ő elképzelései szerint fogtak hozzá az ezernyi, sokszor majdnem önmagába visszatérő kanyarulat, holtág, mocsár és ártéri erdő problémájának a megoldásához. A nagy szabályozás által jócskán lerövidült a folyó, lezúghattak rajta a nagy árvizek, és még termőföldhöz is juthattak a partján élők. Akik viszont jobbára az ősi halászmesterséget űzték, és nem biztos, hogy örültek, amikor a kubikusbrigádok megjelentek a furcsa távcsöveket cipelő mérnök urak után, és hozzáfogtak a több millió köbméternyi föld megmozgatásához. Mert gátakat emeltek, új medret ástak, így végül a mai Magyarország területére eső 1419 kilométeres Tiszából 597 kilométeres lett 112 kanyar átvágása után.

Kiskunhalason a hálókkal és a halmerítővel (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Hogy aztán mindennek örültek-e a tiszai halászok, azt tehát nem lehet tudni. Az biztos, hogy lényegesen megváltozott a folyó, eltűntek a mocsaras árterek, és ezáltal eltűntek szép lassan a pákászok és csíkászok is, akik az ilyen pangó vizeket járták és szerezték meg belőlük a betevőt. A csíkot, ezt a furcsa, a legendák szerint a nedves réteken is otthonosan mozgó halat azóta védetté is nyilvánították, állítólag van még belőle néhány a Tisza menti mocsarasnak maradt területeken. Amúgy a tiszai halász sem tett csodát, hasonló módszerekkel és eszközökkel dolgozott, mint a dunai, balatoni rokona. Olyan nagy kerítőhálói természetesen nem voltak, mint amiket a balatoni kollégák használtak, de dolgoztak a tiszai halászbokrok ezzel az eszközzel is. Főképpen a sok holtág, lassú víz miatt volt nagyon fontos a varsa, ami mellett bevetették azért az itt háromszög alakú emelőhálót, a kecét, és a halak nagy tömegű jelentkezése esetén (pl.: ívás) sikerrel használták a dobóhálót is.

A tiszaiak élen jártak a halfeldolgozásban is. Csak Szeged és Csongrád között állítólag 37 „halhasító” és halszárító tanya volt a parton, ahol egy-egy jó esztendőben akár 5000 mázsa kifogott halat is feldolgozhattak.

Címlapkép: Tiszai halászok, ahogy lerajzolták őket (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu