Novemberben az első szovjet csapás megsemmisítette a Sztálingrádot ostromló német haderő szárnyait fedező két (3. és 4.) román hadsereget, és bekerítette azt. Decemberben már a szintén Donnál védekező olasz 8. hadsereg volt a csapás célpontja, közvetlenül a magyar seregtől délre, s a taljánok sem voltak képesek ellenállni. Egyértelmű volt, hogy a következő támadás már a 2. magyar hadsereget fogja érni, ezért Jány Gusztáv tábornok (az alsó képen) elsősorban a front visszavételét, másodsorban a hadsereg hatékony páncéltörő fegyverekkel való felszerelését kérte a német B Hadseregcsoport vezetésétől, amely alá tartozott. A front visszavételét a németek elutasították, mivel a magyarok fedezték a Voronyezsnél harcoló 2. német hadsereg jobb szárnyát, ráadásul ezen a szakaszon futott az egyetlen vasútvonal, amelyen keresztül ellátták a délebbre lévő összes német és velük szövetséges hadsereget.

A páncélelhárító eszközök kiküldését ellenben ismét kilátásba helyezték (a magyar hadsereg ottléte óta ígérgették), s noha most valóban megkezdődött a 75 mm-es lövegek kiszállítása, már késő volt. Január 12-ig csupán 4 darab érkezett be a honvédekhez, akiket ezek használatára még ki is kellett volna képezni. Hasonlóan nagy probléma volt, hogy noha a téli felszerelés és az élelem rendelkezésre állt raktárakban, az sok esetben nem jutott ki a csapatokhoz, mivel a hadsereg szállítókapacitása a legyengült lóállomány és a tehergépkocsik kis száma miatt csekélynek bizonyult, és a vasútvonalon prioritást élveztek a német seregek. Ennek oka volt az is, hogy a magyar arcvonalon a védőállások sok helyen nagyon kezdetlegesek voltak, mivel a honvédek választhattak, hogy a századonként kapott 2 köbméter fát (melyet szintén messziről kellett szállítani a Don folyó vidékének fátlansága miatt) fedezéképítésre vagy fűtésre használják. Mivel a karácsonyi enyhébb időt január 10-re már -20, sőt -30°C váltotta fel, ez a kérdés valójában nem volt kérdés.

A hadsereg vezérkara decembertől számolt egy szovjet támadás lehetőségével, elsősorban az Urivnál lévő nagyobb, másodsorban a scsucsjei kisebb, orosz kézen lévő hídfőkből. Január 11-én Lajtos vezérkari százados, a vezérkar hadműveleti osztályának (I.a.) vezetője egy német repülőgéppel közelfelderítést hajtott végre a 200 km hosszú frontszakaszon, s bár a szovjet csapatok által az urivi hídfőben gerjesztett mesterséges köd miatt nem figyelhetett meg túl sok mozgást, már maga a mesterséges köd jelezte, hogy támadás készülődik. Ennek ellenére a hadsereg vezetése csak igen korlátozott ellenintézkedéseket tehetett. Mivel a 2. magyar hadsereg elitjének számító 1. tábori páncéloshadosztályt kivonták Jány keze alól, s az úgynevezett Cramer-hadtestbe sorolták be, nem állt rendelkezésre komoly tartalék.

A dolog pikantériája, hogy a szovjet vezetés a magyar sereg elleni offenzívát nem január 12-re, hanem 13-ra tervezte, a 12-i támadás csak próba volt. Ezen a napon az urivi hídfőnél 9:45-kor 45 perces tüzérségi támadást követően a szovjet 40. hadsereg alakulatai megrohamozták az urivi hídfővel szemben álló magyar 7. könnyű hadosztály állásait. A roham szakaszán a szovjet túlerő élőerőben három és félszeres, tüzérségben tízszeres, páncélosokban pedig teljes volt, mivel a front első vonalában nem álltak rendelkezésre magyar és német harckocsik, csak mélységben. Bár a támadásban túl sok tankkal a szovjetek sem bírtak, ez is elég volt, mivel a magyar katonák szinte semmilyen T-34-esek ellen hatékony páncéltörő ágyúval nem rendelkeztek. A soproni 4. gyalogezred állásai különösen sebezhetőek voltak, mivel az állások helyenként csak térdig értek, s a hóban, amely a vidéket borította, az aknamezők sem voltak túl hatékonyak. A tojáshéj vékonyságú védelmi vonalat aznap a szovjetek 2 km szélességben és 6 km mélységben törték át. Mindemellett a magyar csapatok sok helyen szívósan ellenálltak, a támadás sarokpontjai végig magyar kézen maradtak, így a szovjet betörés igen keskeny volt, és a szárnyakon való ellentámadás még azzal bíztatott, hogy az eredeti állások másnap visszafoglalhatók lesznek.

Mivel a hadsereg a Cramer-hadtesttel nem rendelkezett, feletteséhez, a B Hadseregcsoport vezetéséhez fordult, hogy rendelje el annak az ellentámadást. Kiderült azonban, hogy még a hadseregcsoport sem vetheti be Cramer egységét, mert az azzal való rendelkezést Hitler magának tartotta fenn. Ekkor döbbent rá Jány, hogy a Cramer-hadtest a német haderő egyetlen tartaléka 700 km-es szakaszon! Így a 2. magyar hadsereg hirtelen békésebb frontszakaszokról összekapart egységekkel indított ellentámadást 13-án hajnalban. Bár ez kezdetben jól indult, a 700. német páncéloscsoport – az egyetlen bevetett harckocsikkal rendelkező csapat papíron 100, gyakorlatilag 36 elavult tankkal – beleszaladt a hídfőnél az éjszaka során átkelt nagyobb szovjet tankcsapatba, s így szinte teljesen megsemmisült. Az első ellentámadás elakadt, és később újra már nem nyílt rá mód, mivel a scsucsjei hídfőben is szovjet támadás bontakozott ki.

Január 13-ra kétségtelenné vált, hogy a magyar hadsereg arcvonalát áttörték, és a következő napokban kibontakozó tragédia megakadályozására már nem nyílt mód. A vereség okát több tényező együttese adta, de alapjában a gond az volt, hogy a magyar hadsereget 1938-as fejlesztése óta a szomszédos államok ellen, s nem egy világszínvonalú nagyhatalommal szemben tervezték bevetni. Egy szovjet, amerikai vagy brit szintű hadsereg alakítására, motorizálására, felszerelésére az ország gazdasági és pénzügyi erőforrásai kevesek voltak, ahogy erre ma sem lennénk képesek. Ennek hiányát felróni a magyar politikai vezetésnek balgaság, a német ígéretek pedig, amelyek jobb felszerelést ígértek a hadsereg kiküldésért cserébe, nem teljesültek teljes mértékben.

Azok az állítások tehát, melyek nagy népszerűséget kaptak Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című művéből, mely szerint a 2. magyar hadsereget szándékosan áldozták volna fel, nem igazolhatóak történelmi dokumentumokkal – a magyar vezetés a lehető legjobban szerelte fel ezt a hadtestet. Más kérdés, hogy ez nem volt elég. A hadsereg erejéhez képest ellenállt, helyenként kifejezetten hősiesen, ezért Jány egy felháborodott pillanatában, január 24-én kiadott hadparancsa, melyben azt írta, hogy a hadsereg elveszítette becsületét, nem volt igazságos. A katonák zöme tisztességesen helytállt a nehéz körülmények ellenére, s ezt maga a parancsnok is belátta, mikor visszavonta az ominózus napiparancsot.

A címlapképen veszteségek láthatók a Don partján az 1942-es évből.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Szabó Péter: Don-kanyar. Bp. Zrínyi, 1994

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.