Persze, biztosan voltak hullámvölgyek az érdeklődés ter(ület)én, de valószínűleg a leginkább szórakoztató voltuk miatt (szórakoztató, mint borzongató, izgalmas, fordulatos, felkavaró, beleélést támogató, kikapcsoló, satöbbi) a krimik azóta is írják sikertörténetüket, és emberi számítások szerint írni is fogják, amíg olvasó az olvasó. Márpedig a hidegrázós szórakoz(tat)ásra vágyó olvasó mindig egyet akar: vért, rejtélyt és verejtéket.

De 1841-től most menjünk egészen messze, a 2000-es évekig, amikor Európában, s benne Magyarországon (látszólag) új alműfaj született, a „hagyományos” (nem, nem a minőség, hanem a stílusjegyek tekintetében) krimik leányvállalkozása, a Skandináv Krimik halmaza. Az igazság persze az, hogy mind a körülbelüli dátum, mind pedig maga a „születés” pecsétje némileg fals (bár ugyanakkor marketingszempontból kifizetődő) kijelentés. Mert az 1900-as években ugyancsak megvoltak a bűnügyi irodalom skandináv képviselői: például Sven Elvestadt, norvég, 1920-as évek; Mika Waltari, finn, 1930-as évek végétől; Poul Örum, dán, 1950-es évek végétől; Per Wahlöö-Maj Sjöwall, svéd házaspár, 1965-1975; Kerstin Ekman, svéd, 1970-es évektől; Gunnar Staalesen, norvég, 1980-as évektől. Ám a 2000-es években (plusz-mínusz néhány év) valóban egyfajta skandináv irodalmi forradalomnak lehetünk olvasmányos tanúi, hiszen gyakorlatilag elárasztották Európát (és helyenként az egész világot is) az onnan származó szerzők bűnügyi történetei.

A svéd Henning Mankell neve, illetve krimijei az 1990-es évektől jelentek meg, őt tekinthetjük akár a mostani vonulat felvezetésének, míg hozzánk, Magyarországra a Millennium-trilógia (A tetovált lány és 2 folytatása) atomrobbanás erejű nemzetközi sikere nyitott utat a skandi krimik tömegeinek. De miről is van szó valójában, pontosan mit is takar ez az alműfajnak kinevezett téma- és stílus specializáció? A Skandináv Krimik (sorozata) talán többszörösen is mércét állít maga elé-alá-fölé azzal, hogy esetükben nem kimondottan klasszikus krimiket köszönthetünk-olvashatunk bennük, hanem helyenként valódi multirétegzett irodalmi műveket. Egyéni (de nem teljesen egyénre szabott) jegyeikkel sokszor külön, egyenértékű műfajt képviselnek a műfajok mellett, nem pedig sajátságos műfajt a műfajon (krimi) belül. A Skandináv Krimik földrajzi „behatároltsága” érdekes dolog, hiszen tőlük távoli hazánkban a „skandináv” megkülönböztető jelzőre átgondolás nélkül, élből Svédországra asszociálunk, pedig Norvégia és Dánia szintúgy oda tartozik, sőt sokszor Finnországot és Izlandot is – elvileg tévesen, de – közéjük soroljuk.

Egy halmaz alá vett (nem kényszerített, hanem kiérdemelt) szerzőik körében fokozottan jelentkezik az az egyre népszerűbb, az irodalom területét is érintő interdiszciplináris divat, amikor különböző (és jó esetben nem egymástól totálisan idegen) tudományterületek - szakértői, vagy sajnálatos módon csak képviselői - átmerészkednek egymáshoz. Az utóbbi években rengeteg, a média területéről érkezett szakember próbálkozott meg (szép)írással az északi krimik háza táján: bűnügyi fikciós regényeik (valószínűleg magasfokú szociológiai tapasztalataik révén) pedig meglepetésre csont nélkül illeszkednek a(z al)műfaj specializációjába. A Skandináv Krimik vonulata összességében talán tucatnál kevesebb, védjegyszerű sajátossággal kielégítően körvonalazható, mindenesetre mégis oly karakteres tud lenni sokuk, hogy minőségi többletet hordozván szinte nemes patinával vonják be a teljes, jó értelemben vett mennyiségi szaporulatot. Ezek a történetek erősen feltételezik a cselekményen túlmutató texturalitást: nemcsak magukkal a gyilkosságokkal operálnak, hanem a tette(ke)t elszenvedők, a gyanúsított(ak) és a nyomozók figurái magánéletének is a szociológiai mélységű szövegbe ágyazásával.

A Skandináv Krimik sokszor futtatják a cselekményt több idősíkon, ahol a jelen és a múlt egymást feltételező, egymáshoz illeszkedő összefüggései terítik az olvasó elé teljességében az elbeszélt eseteket. A társadalmi realitáshoz hozzátartozó (s a földrajzi specialitásokon jelentős mértékben nyugvó) vallási elvakultság nagy számban adja a történetek hol kiegészítő, hol központi karakterisztikáját, ahol a valódi szövetből varrt személyes szálak adnak a regényeknek feszültséget, lüktetést és koreográfiát. A dramaturgiákból egészséges módon hiányoznak a feltűnő és szemet bántó klisék, a hitelességet pont ez, valamint az egyéni sorsok átélhetősége biztosítja. A Skandináv Krimik igazi ereje továbbá sokszor rejlik a karakterek kidolgozottságában, a közöttük fennálló, fellépő vagy éppen véletlenszerűen (sorsszerűen?) megvalósuló interakciókon. A kontúrosan szilárd alapokon szinte törvényszerűen jelennek meg a témát (bűntényt), mint katalizátort felhasználva a színhely (vagy helyszín) emberi kapcsolatai, a társadalmi beállítottság merevsége, a szociális viszonyok gazdasági-társadalmi paraméterei. Jellemző még a dialógusok – számunkra legalábbis – furcsa felépítése (mondathasználat, érzelmi váltások, stílus), de a többször előforduló, megkérdőjelezhető indokoltság mellett a szerzők mindig képesek mértéket tartani ebben a fontos dinamikai eszközben.

Egyes kiragadott, a nagyon-nagyon távolról sem a teljességre törekvő írói eszközök és specializációk terén olyan egyéni jellemzők jelennek meg továbbá, mint amikor a történetvezetés kontúros személy-, eset- és környezetleírással válik igazán elképzelhetővé (Michael Hjorth és Hans Rosenfeldt: Ingovány); a részletek aprólékos kidolgozása, valamint a szereplők mélyreható jellemrajza támasztja alá a megtörténteket (Camilla Läckberg: A kőfejtő); az írástechnikailag a személyes és személytelen megközelítés határvonalán egyensúlyozó történet idézi elő a (mégis) direkt beleélést (Thomas Enger: Hegek); a tökéletes drámai érzék, a földrajzilag és társadalmilag meghatározott folklórvilág és a kézzelfoghatóan hiteles realizmus nyújt borzongató élményt (Johan Theorin: A falon túl); kirívó kivételként a többségükben kissé elnagyolt figurák, a párbeszédek és motivációk helyenként sztereotip vezérlésű megjelenítése csap össze a nyomozás átgondoltan realisztikus folyamatával (Håkan Nesser: A Borkmann-elv); a társadalompolitikai kérdésekkel tálalt környezetrajz fest valóságos képet (Ninni Schulman: Lány a hóban); vagy mondjuk amikor egy zárt közösség helyi jellegzetességekből adódó szokásrendszeri összeférhetetlensége miatt elmosódik a határvonal a bűnösség és az ártatlanság között (Asa Larsson: Véráldozat).

A Skandináv Krimik népszerűségét igazolja továbbá, hogy Magyarországon rengeteg kiadó vágott bele ebbe az északi, szórakoztató irodalmi bizniszbe. Vannak közöttük olyanok, akiknek jobbára bejött ez a részterület (Scolar Könyvkiadó a norvég Karin Fossum-regényekkel és az Arne Dahl-sorozattal; a Libri Kiadó a Skandináv Thrillerek szériával), és olyanok is, akik szerényebb eredménnyel büszkélkedhetnek csak (Európa Könyvkiadó, vagy mondjuk a Cartaphilus Könyvkiadó az egyébként izgalmas és különös Lars Kepler-regényekkel). A pálmát azonban hazánkban egyértelműen az 1991 decemberében bejegyzett Animus Kiadó (valódi) Skandináv Krimik-sorozata viszi: a kiadó honlapja szerint (ezen cikk megjelenéséig) összesen 42 skandináv bűnügyi regényt jelentettek meg. Ám a gratuláció egyúttal az olvasóközönségnek is (nagyban ki)jár, akik nélkül a Skandináv Krimik nem lehetnének a népszerűségi listákon legalább az oromzat magasságában. De ott vannak, ennek pedig alapja a minőségi bűnügyi irodalom hite és szeretete, úgyhogy hajrá tovább svéd, norvég, dán, finn és izlandi mesélők!

Szilvási Krisztián