Miközben több tévésztár egyenesen karriert épített arra, hogy Agatha Christie-feldolgozásokban szerepelt (lásd David Suchet Poirot-ját vagy a két Miss Marple-t, Geraldine McEwant és Julia McKenzie-t), addig a világ leghíresebb krimiszerzőjének műveiből készült sikeres nagyjátékfilmes adaptációkat egy kezünkön meg tudjuk számolni. A magyarázat erre nem túl bonyolult. Christie Poirot- és Marple- (vagy akár Tuppence és Tommy Beresford-) történetei nem alkotnak ugyan az egyes darabok nélkül hiányossá váló sorozatot, mégis olyan univerzumot hoznak létre, amit lehetetlen egy-egy alkotáson keresztül kibontani.

Ahogy egy rajongó sem áll meg egyetlen regénynél, miután elolvasott egyet a krimi nagyasszonyának munkái közül, úgy az általa teremtett legendás nyomozók sztorijainak is egyértelműen a televíziós sorozat az adekvát adaptációs formája a mozgóképes feldolgozások közül. Christie is egy-egy nyomozáson, így tulajdonképpen egy-egy epizódon keresztül építette Poirot és Miss Marple legendáriumát, a tévészériák pedig – már csak az ismétlődésre, vissza-visszatérésre épülő formátumuknál fogva is – sikeresen vették át ezt a stratégiát.

Nem véletlen tehát, hogy az a néhány Agatha Christie-mozifilm, ami világszerte ismertté vált, mind az írónő leghíresebb krimijei alapján készült, élén az 1978-as Halál a Nílusonnal vagy a Gyilkosság az Orient expresszen korábbi, 1974-es adaptációjával (az olyan, egy-egy fokkal kevésbé ismert Christie-művek mozis feldolgozásainál, mint A vád tanúja vagy A kristálytükör meghasadt, olyan színésznői personák kellettek a sikerhez, mint Marlene Dietrich vagy Elizabeth Taylor).

A rendező, Kenneth Branagh így annak ellenére nem kis kockázatot vállalt, hogy szintén az egyik legismertebb Agatha Christie-krimihez, a Gyilkosság az Orient expresszenhez fordult – a kockázatot ráadásul tovább növeli, hogy a korábbi, Sidney Lumet által rendezett, már említett feldolgozás a mai napig népszerű. A direktor kezére játszott, hogy a szóban forgó mű a maga több mint egy tucat, megközelítőleg egyformán fontos szereplőjével szinte kiköveteli a sztárparádét, amit Branagh (Michelle Pfeiffer, Penélope Cruz, Willem Dafoe, Johnny Depp, Judi Dench vagy Daisy Ridley bevetésével) ki is használt.

A sok főszereplő pedig a rengeteg ismert arc jutalomjátéka mellett esetünkben arra is lehetőséget ad, hogy széles tablóját mutassa be a társadalomnak – még akkor is, ha a harmincas évek letűnt társadalmáról van szó. Christie ugyanis úgy írta meg a regényét, hogy a szóban forgó tizennégy-tizenöt ember a társadalmi osztályok lehető legszélesebb skáláját képviseli: van köztük dúsgazdag arisztokrata, felkapaszkodott újgazdag, inas és komorna, katonatiszt, kereskedő, értelmiségi, bevándorló, művész, stb. Ez pedig, ha átfogó társadalomkritikára nem is ad lehetőséget, arra azért mindenképpen jó, hogy a gyanúsítottakról és világukról sokkal többet tudjunk meg, mint amit egy leegyszerűsített nyomozás alapvetően lehetővé tenne.

A figurákat Branagh nagyjából el is találja, sőt a XXI. században megváltozott elvárások jegyében okosan változtat rajtuk (a diverzitás érdekében több nem fehér hőst használ, mint ahogy az eredetileg meg volt írva). A Shakespeare-rendezéseiben kifejezetten értőnek számító direktor azonban meglepő módon Agatha Christie-t teljesen félreérti (pedig a két világhíres angol szerző között sok a rokonság, az emberi motivációkat, a bűn lélektanát tekintve mindenképp, amire az írónő ráadásul sorozatosan felhívja a figyelmet azzal, hogy Shakespeare-től választ mottót vagy akár címet).

Branagh ugyanis Poirot-t és társait megpróbálja a felgyorsult, modern világ képére formálni – talán Guy Ritchie „steampunkosított” Sherlock Holmes-át irigyelve meg, aki sikeresen talált utat magának a ma közönsége felé az akciófilm műfajában is. A Gyilkosság az Orient expresszen alkotója persze nem megy olyan messzire, mint Ritchie, de így is elkövet néhány olyan túlkapást, aminek a láttán vélhetően sok Agatha Christie-rajongó szisszent fel a moziban ülve.

Az írónő sok művében szereti lassan, komótosan felépíteni a jellemeket és a környezetet. Nem történik ez másként az Orient expresszben sem, ahol nagyjából a mű harmadáig nem történik más, mint hangulatépítés és atmoszférateremtés, a fél Ázsiát és Európát átszelő vonat összehasonlíthatatlanul saját világának és utasainak megismertetése. A Lumet-féle verzió átveszi ezt a stratégiát, és mai szemmel nézve valóban kicsit vontatottan (de egyáltalán nem élvezhetetlenül) építkezik.

Branagh viszont taktikát vált, és rögtön nyitányként költ egy, az eredeti regényben nem szereplő jelenetet, hogy felpörgesse kissé a tempót. Az épp Jeruzsálemben időző Hercule Poirot, a világ leghíresebb detektívje így azonnal izgalmas keretek között, a Siratófal árnyékában, egy pap, egy rabbi és egy imám között igazságot téve bizonyíthatja be, hogy valóban ő a legjobb. A szóban forgó részlet ugyan teljesen ártalmatlan, és nem rontja el a filmet, ugyanakkor máris beszédesen árulkodik arról, mennyire nem érti a rendező Christie világát.

A tempót ugyanis teljesen felesleges felpörgetni: aki ismeri az Agatha Christie-regényeket, nemcsak pontosan tudja, hogy mire számítson, hanem egyszersmind ezt is várja el. Christie nyomozó hőseinek megvannak a maguk módszerei. Ez Miss Marple esetében a szemlélődést, a pontos pszichológiai megfigyelést jelenti, Poirot-nál pedig a tények kérlelhetetlen logikával történő átvizsgálását – méghozzá szigorúan meghatározott módon: egy kényelmes fotelben ülve, miközben csak a szürke kis agysejtek dolgoznak. Poirot csak egyszer szokott nagyot robbantani, a legvégén, amikor hallgatósága elé tárja a megfejtést; addig azonban az intellektuális kihívás, a rejtvényfejtés mellett az emberi viselkedés mintázatainak felfejtése a fontos, nem pedig az akciók.

Adott esetben ez persze ugyanolyan izgalmas, mint egy-egy adrenalindús üldözés vagy lövöldözés, de Branagh kishitű volt, és nem hitt a sikerben. Adaptációjában így, mintha csak a bombasztikusság lenne a cél, mindent megszoroz vagy hattal. Itt a vonat útját nem a nagy mennyiségű lehullott hó torlaszolja el, hanem kisiklik a jármű, sokkolva az egymás hegyére-hátára dőlő utasokat. Mrs. Hubbard nem a neszesszerében találja meg a gyilkos fegyvert, hanem a hátában, ami pedig a könyvben odamondogatás, az 1974-es moziverzióban pedig lökdösődés volt, az Branagh-nál lövöldözés – ráadásként pedig még egy igazi üldözéses jelenetet is kapunk, amelyben Poirot valódi akcióhősként veti magát a menekülő gyanúsított után. Azaz valami olyasmit csinál, amit a regényekből megismert kedvencünk sosem tenne.

Minderre lehetne az a magyarázat, hogy a rendező egy újabb célcsoporttal akarta megismertetni és megszerettetni a klasszikus hőst, de ezzel is mellélőtt, hiszen ennyi akció és vér közel sem elég a modern akciófilmekhez szokott közönségrétegnek. Kizárt dolog, hogy ezzel egy Branagh kaliberű művész ne lenne tisztában. Így sajnos felmerül a gyanú, hogy a főszereplő-rendező mindössze bele akart bújni a világ egyik leghíresebb detektívjének bajuszába, a további részletek pedig nem igazán számítottak. Ami nagy kár, mert a Branagh hiúságából adódó hibák miatt így elsikkad az, amit egyébként az alkotó jól ragadott meg a műben.

A legendáriumra való bájos célozgatás mellett (a cselekmény végén az alkotást összekötik a Halál a Níluson történéseivel) ilyen Poirot szigorú erkölcsi kiállása a zárlatban. Ez érdekes módon még az eredeti regényben sincs benne (az 1974-es verzióban pedig éppen ellenkező előjelet kap), pedig nagyon egybevágna a magándetektívnek szigorúan az igazságra törekvő, a csökönyösségig egyenes jellemével. Branagh viszont sajnos nem tudja olyan nagyszabásúan és örökérvényűen megfogalmazni a nyomozó végső morális aggályait, amiért cserébe megbocsátanánk a film korábbi hibáit. Az új, felesleges ráncfelvarráson átesett Gyilkosság az Orient expresszen színes-szagos képeskönyve így csupán azok számára igazán élvezetes, akik most találkoznak először Agatha Christie zseniális sztorijával.

Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express)
írta: Agatha Christie regénye nyomán Michael Green
rendezte: Kenneth Branagh
fényképezte: Haris Zambarloukos
vágó: Mick Audsley
zene: Patrick Doyle
producer: Kenneth Branagh, Mark Gordon, Judy Hofflund, Simon Kinberg, Michael Schaefer, Ridley Scott
szereplők: Kenneth Branagh, Tom Bateman, Daisy Ridley, Leslie Odom Jr., Marwan Kenzari, Johnny Depp, Josh Gad, Derek Jacobi, Michelle Pfeiffer, Sergei Polunin, Lucy Boynton, Manuel Garcia-Rulfo, Penélope Cruz, Judi Dench, Olivia Colman, Willem Dafoe, Adam Garcia
gyártó cég: Twentieth Century Fox, Kinberg Genre, Mark Gordon Company, Scott Free Productions, Latina Pictures, The Estate of Agatha Christie
forgalmazza: Fórum Hungary
Bemutató dátuma: 2017. november 9.

Vajda Judit
Forrás: filmkultura.hu