„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.”

Hermann Hesse 1877. július 2-án született Németországban, a baden-württembergi Calw városában. Édesapja, Johannes Hesse észt származású orosz állampolgár, édesanyja Maria Gundert, francia származású volt. A családot erős vallásosság jellemezte. A szülők több évet töltöttek Indiában misszionáriusként. A vallásosság, a protestáns nevelés, az India iránti rajongás (az anyai nagypapa neves orientalista, India-kutató) erős hatást gyakoroltak a fiatal Hesse kulturális fejlődésére.

Már kisgyermekként megmutatkozott sokoldalú tehetsége: verseket költött, csodás képeket festett. 15 éves koráig hegedülni is tanult. Több nyelven beszélő nagyapja, Hermann Gundert hatalmas könyvtárral rendelkezett, ahol Hesse sok időt töltött a világirodalom remekműveit olvasva. Tízéves korában megpróbált mesét írni: Die beiden Brüder (A két testvér) című írását 1951-ben adták ki.

1892-től a cannstatti gimnáziumba járt. 1893-ban sikeresen letette az egyéves vizsgákat, de tanulmányait mégis megszakította. Első könyvesbolti gyakornoki munkáját három nap után abbahagyta. 1894 nyarától 14 hónapos műszerész tanulmányokba kezdett a calwi Perrot toronyóragyárban, de a forrasztás és a csiszolás monotóniája miatt újra visszavágyódott az irodalom világába. 1895 októberében már ismét egy könyvesboltban próbált szerencsét. Egyik humoros írásában fiatalkori éveinek küzdelmeiről ír. Lázadását a költővé válásért folyó harc részeként értékelte.

„Már tizenhárom évesen egy dologban biztos voltam, hogy vagy költő akarok lenni vagy egyáltalán semmi… Engedélyezve volt, sőt megtisztelő volt költőnek lenni: vagyis sikeres és ismert költőnek lenni, csak hogy általában akkor már sajnos meghaltál… Költőnek lenni ugyanolyan dolog, mint hősnek… a múltban felmagasztosulnak, minden iskolás könyv dicséri őket, de a jelenben és a valóságban gyűlölik őket… minden bizonytalan lett és értéktelen, csupán egy dolog maradt érvényes: hogy költő akartam lenni, legyen az nehéz vagy könnyű, nevetséges vagy elismert…”

1895. október 17-től 1898-ig a tübingeni Heckenhauer könyvkereskedésben dolgozott segédként. Feladata a könyvek ellenőrzése, válogatása és archiválása volt. A 12 órás munka után Hesse tovább képezte magát: teológiai írások mellett különösen sokat olvasta Goethe, később Lessing és Schiller műveit, valamint a görög mitológia mondáit.

1896-ban jelent meg Madonna című verse egy bécsi folyóiratban. Nagy hatással voltak rá az abban az időben olvasott német romantikusok, elsősorban Clemens Brentano, Joseph von Eichendorff, Ludwig Tieck és Novalis művei. Már könyvkereskedőként dolgozott, amikor megjelent első önálló verseskötete, a Romantische Lieder 1898 őszén. A lipcsei kiadó, Eugen Diederich nem várt nagy kasszasikert, de meg volt győződve a művek irodalmi értékéről. Rilke is elismerően nyilatkozott a kötetről.

Hesse 1899-ben Bázelbe költözött, és egy antikváriumban kezdett dolgozni. Szellemileg és művészileg intellektuális környezetbe került, ugyanakkor lehetősége nyílt arra is, hogy utazásai és vándorlásai során visszavonuljon a társasági élettől, és szabadidejét az írásnak szentelje. 1901-ben végre teljesült egy nagy álma: két hónapra Olaszországba utazott, meglátogatta a legjelentősebb városokat – Milánót, Genovát, Firenzét, Bolognát, Ravennát, Páduát és Velencét. Augusztusban a bázeli Wattenwyl antikváriumban kezdett dolgozni. Lehetősége nyílt egyre több vers és kisebb irodalmi írás megjelentetésére folyóiratokban, amelyekért honoráriumot is kapott. Ugyanebben az évben Berlinben megjelent a Gedichte című verseskötete, melyet a nem sokkal azelőtt elhunyt édesanyjának ajánlott.

1903-ban ismét Olaszországba utazott – ezúttal Maria Bernuollival, a híres tudós családból származó fényképésznővel, akit később feleségül vett. 1904-ben megjelent az áttörést hozó Peter Camenzind című regénye. A könyv sikerének köszönhetően Hesse ettől kezdve szabadúszó íróként tudott dolgozni több újságnak. Ugyanebben az évben jelent meg két életrajzi műve: a Boccaccio és a Franz von Assisi, és elkezdett foglalkozni távol-keleti – elsősorban indiai – teológiai-filozófiai szövegek tanulmányozásával, a hinduizmussal, Buddha tanaival, valamint kínai tanokkal.

Számos etikai-politikai cikket és nyílt levelet jelentetett meg elsősorban a Neue Zürcher Zeitung hasábjain és más német lapokban. Cikkeiben az egyén felelősségét és a nemzetek feletti kultúra összekötő erejét emelte ki. Élesen elhatárolódott a hurrápatriotizmustól. Szenvedett a „gyűlöletorgiáktól” és a brutalitástól, ami az „általános szellemi értékeket megveti és bemocskolja”. Az első, 1914. november 3-án megjelent írásában a német értelmiségen belül elfogadott barát-ellenség ideológia ellen tiltakozott. Cikkével heves politikai vita középpontjába került: a német sajtó támadta, árulónak nevezte, gyűlöletleveleket kapott, régi barátai elfordultak tőle. „1916-tól teljesen egyedül maradtam, a hazafik számára disznó, a forradalmároknak egy elmaradott polgár voltam.”

Nagy vigaszt jelentettek a francia író, Romain Rolland elismerő és barátságáról biztosító sorai, valamint barátja, Theodor Heuss (a Német Szövetségi Köztársaság első elnöke) támogatása. Még nem csitult el teljesen a Hesse és a német nyilvánosság közötti konfliktus, amikor az írót egyéb sorscsapások mély válságba sodorták: 1916. március 8-án meghalt édesapja. Hároméves kisfia súlyos agyhártyagyulladást kapott, feleségénél pedig egyre nyilvánvalóbbá váltak a skizofrénia tünetei. Az író idegösszeomlással került orvoshoz, pszichiátriai kezelésre szorult. A kórkép: bipoláris zavar, vagy más néven mániás depresszió. Hónapokig járt Luzernbe, Josef Bernhard Lang pszichoanalitikushoz (Carl Gustav Jung tanítványa), hogy tudatalattijának feltárásával felépüljön.

Régi barátjánál és mesterénél, Gusto Gräsernél talált menedéket. Gräser megtagadta a katonai szolgálatot, amiért csaknem kivégezték. Hatására Hesse ettől kezdve határozottan a háború ellen és a katonai szolgálat megtagadása mellett foglalt állást. 1917 októberében három hét alatt írta meg a Demian című regényét, amelyben barátjának állít emléket. C. G. Jung szerint a könyv hatása olyan, mint „egy világítótorony fénye egy viharos éjszakán”. Stefan Zweig szerint „egy csodálatraméltó bepillantás az ifjúság lélektanába”, Thomas Mann pedig lelkesen közölte, hogy régen nem olvasott ilyen kitűnő kortárs irodalmat.

1921 egy újabb válságos és terméketlen év volt Hesse életében, ismét több pszichoanalitikai ülésen kellett részt vennie Jungnál, miközben a Sziddhárta című regényén dolgozott. Művében az indiai kultúra és bölcsességtanok iránti szeretete kerül kifejezésre. Későbbi második felesége, Ruth Wenger inspirálta a regénybeli Kamala megformálására. 1924-ben Hesse másodszor is megkapta a svájci állampolgárságot, s még ebben az évben feleségül vette Wengert. De az erős vonzódás és azonos kulturális érdeklődés kevésnek bizonyult az eltérő életcélokkal szemben, így három évvel később elváltak.

Hesse legsikeresebb regénye A pusztai farkas (Der Steppenwolf, 1927). A könyv „egy aggodalmas figyelmeztetés” a közeledő világháborúra, amit az akkori német nyilvánosság egyszerűen kinevetett. A regényt be is tiltották a háborús helyzetről alkotott véleménye miatt. Akárcsak Hesse legtöbb érett regénye, A pusztai farkas is önmagunk kereséséről, a nyugati és keleti filozófiák és vallások ütköztetéséről és ötvözhetőségéről szól. Sok önéletrajzi elemet tartalmaz. A történet főhőse az elsekélyesedett polgári világba beilleszkedni immár képtelen, elszakadni attól mégsem tudó, önmagával is meghasonlott Harry Haller, aki az öngyilkosság démonával viaskodik. A történet három különböző nézőpontból íródott: egy névtelen személy tárgyilagos elbeszéléséből, a főhős hátramaradt önéletírásából, valamint egy filozófiai traktátusból. A sokféleképpen értelmezett regény kultuszkönyvvé vált az ötvenes-hatvanas években a kábítószermámort istenítő Amerikában. De mai napig keresik a pontos értelmezést.

„... Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Steppenwolf az a könyvem, amelyet gyakrabban és alaposabban félreértettek, mint bármely másikat... Ezek az olvasók mintha teljesen átsiklanának azon, hogy a pusztai farkas és kétes élete fölött létezik egy másik, magasabb, örök világ is; a „Traktátus” és a könyv minden olyan része, amely a szellemről, a művészetről és a „halhatatlanokról” szól, pozitív, derűs, egy személy és idő fölötti hitvilágot állít szembe a pusztai farkas szenvedéseivel... Természetesen nem írhatom elő – és nem is kívánom előírni – az olvasónak, miként értse elbeszélésemet... De azért jobban szeretném, ha sokan észrevennék, hogy a pusztai farkas története egy betegséget és krízist mutat be ugyan, ez azonban nem a halálhoz, a pusztuláshoz, hanem ellenkezőleg, a gyógyuláshoz vezet.”

A pusztai farkas magával ragadó, és mindenekelőtt elgondolkoztató szépirodalmi remek, mely jelentősen hozzájárult az író világhírnevéhez. A könyvből 1974-ben film is készült Max von Sydow főszereplésével.

1930-ban megjelent az 1927-1929 között írt Narziss és Goldmund. Hesse a következőképpen összegzi Bruno fiának a szerzetes Narziss és a képfaragó Goldmund középkori kulisszák között játszódó történetének legfontosabb gondolatát 1928. december 27-én kelt levelében:

„Az ember a régi, szemléletes és szép elképzelés szerint testből, lélekből és szellemből áll. Ezen alkotóelemek közül kettőt többnyire összekötnek egymással, a harmadikat pedig elhanyagolják. Így tagadta és hanyagolta el a testet a kereszténység a szellem és lélek összefonódása révén. Ezzel szemben korunk eltúlozza a test és az értelem kultúráját, mindkettőt a lélek kárára. A művészet azonban éppen hogy a lélek birodalma, lélekkel áthatott, kifinomult érzékiség, és messze az érzékin túlra törekszik.”

1931-ben Hesse harmadszor is megnősült. Az osztrák származású művészettörténészt, Ninon Dolbint vette feleségül, akivel élete végéig együtt maradt. Még ebben az évben kezdett vázlatokat írni utolsó nagy művéhez, Az üveggyöngyjátékhoz. A regény egy pedagógiai utópia, amely 2200-ban, egy képzeletbeli tudósállamban, Kasztáliában játszódik. A főhős a világ erkölcstelensége elől menekülve megalapítja az Üveggyöngyjáték Rendet. A tudósállamban az üveggyöngyjátékosok teljes elszigeteltségben élő szerzetesi rendje különleges játékot fejlesztett ki, amely a tudomány, a szellem és a tiszta művészet csúcsát foglalja magában. Josef Knecht, a tudósállam nagy tekintélyű játékmestere fölismeri a játék öncélúságát, és a valóság felé fordul. A játék puszta művelése helyett a gyerekek nevelését választja. A Suhrkamp Kiadó tulajdonosa, Peter Suhrkamp a regény kiadásához kérelmet nyújtott be a Német Kulturális Minisztériumhoz, de kérelmét visszautasították (Németországban csak 1946-tól lettek ismét nyomtathatók Hesse művei).

Hesse kezdettől fogva aggodalommal figyelte a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Németországban. A maga módján megpróbált szembeszállni a németországi fejleményekkel. Már korábban számos könyvkritikát írt a német sajtótermékekben, és egyre többször felszólalt a zsidó, illetve más, a nemzetiszocialisták által üldözött, emigráns szerzők érdekében. Az 1930-as évektől már egyik német lap sem vállalta cikkeinek közlését. 1934-ben belépett a Svájci Írószövetségbe, hogy ezen keresztül több segítséget tudjon nyújtani a száműzetésben élő német íróknak, és házában is számos Németországból kiutasított szerzőt látott vendégül, többek között Thomas Mannt.

Hesse megszállott levélíró volt. Levelezésben állt többek között Samuel Fischerrel, Peter Suhrkamppal, Romain Rollanddal, Thomas Mann-nal és Kerényi Károllyal. A második világháború után írói produktivitása alábbhagyott, regényeket már nem írt, csak elbeszéléseket és verseket. Idejének túlnyomó részét folyamatosan bővülő levelezésére fordította. Fiai – Bruno és Heiner Hesse –, valamint az offenbachi levéltár kutatásai szerint Hesse kb. 35000 levelet kapott. Szándékosan nem alkalmazott titkárságot, erkölcsi kötelességének tartotta, hogy a levelek többségére személyesen válaszoljon. 17000 válaszlevél létezése bizonyított. Hasonló témájú levelekre, kérdésekre, amelyekben mindennapjai, egészsége, észrevételei és megfigyelései után érdeklődtek, hosszabb jegyzeteket, elmélkedéseket dolgozott ki, amiket körlevélként (Rundbriefe) küldött szét.

„A legtöbb ember azért nem él valódi életet, mert a külső világ képeit tartja valódinak, saját, belső világát pedig egyáltalán nem engedi megszólalni. Így is lehet boldog az ember. De ha egyszer megbizonyosodtunk, hogy másként is lehet, akkor már nem választhatjuk a többség útját.”

A XX. század egyik legjelentősebb regényírójának és a polgári hagyományok letéteményesének is nevezik. Műveiben kiváló irodalom fonódik össze különböző kultúrák és vallások mély ismeretével. Jelentős és befolyásos irodalomkritikus is volt. Hatvan év alatt 3365 könyvkritikát írt, mely öt kötetben áll a német irodalomkutatók és olvasók rendelkezésére. A 20. század első felében az egyik legkitűnőbb és legaktívabb közvetítő volt szerző és olvasó között, az irodalom és az olvasás hivatásos ügyvédjének is tartják.

1946-ban „életművéért, amely egyre inkább elmélyült, mind merészebbé és impozánsabbá fejlődött a klasszikus humanista ideálokat ábrázolva, valamint stílusművészetéért” irodalmi Nobel-díjat kapott.

Hermann Hesse 1962. augusztus 9-én Montagnolában, agyvérzésben halt meg, a Montagnola melletti San Abbondio temetőben temették el. Két irodalmi díjat neveztek el róla: a Claw-i Hermann-Hesse-díjat, valamint a Karlsruhe-i Hermann-Hesse irodalmi díjat. Az írót szülővárosa, Claw díszpolgárrá avatta. Sok iskola viseli az ő nevét. 1990 májusa óta működik Clawban a Hermann-Hesse Múzeum, mely világszerte a legnagyobb kiállítás az íróról.

Az egyik legismertebb, 1941-ben írt, Lépcsők című költeményében a földi élet végét a következőképpen fogalmazza meg:

„A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.”

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, ekultura.hu, citatum.hu,

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.