Horváth Győző: Népzenei barangolások a Rábaközben
(Csiszár Antal írása)

Merítsünk hagyományaink kútjának tiszta forrásából. Ezt tette Horváth Győző tanár úr is, aki Népzenei barangolások a Rábaközben című könyvét mutatta be június 8-án a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében, tovább gazdagítva korábbi – hasonló tárgyú – publikációinak sorát.

Horváth Győző már gyermekkorától fogékonyságot árult el a zene iránt. Szülőfalujában, Vicán működött a Tröttyös zenekar. Tagjaikat a sárvári együttes révén érintette meg a muzsika. A varázs tartósnak bizonyult: hangszerbeszerzésre és azok megtanulására serkentette őket. Egy német gyár igazán gáláns ajánlata révén jutottak zeneszerszámokhoz: ingyenesen megelőlegezték, és utólag részletekben kellett törleszteni őket. Rekord idő alatt sajátították el a hangszerkezelés fortélyait, s a szomszéd faluba látogatván köszöntötték az uraságot.

A könyv szerzőjének volt szerencséje avatott népzenegyűjtők és pedagógusok tapasztalataira támaszkodni, népzenei látókörét olyan kiváló emberek tágították, mint Dr. Barsi Ernő és Dr. Timaffy László. A népi muzsika gyűjtői hosszú évszázadokra tekinthettek vissza, Batay Ferenc végvári vitéz például török fogságban mentette át gyűjteményét. Népzenei kincsünknek aztán számos későbbi kutatója volt, oroszlánrészt vállalt benne Kodály Zoltán és Bartók Béla is.

Horváth Győző Magyarország számos tájegységében ismerkedett meg a népzenei relikviákkal, de igazán érdemben szűkebb hazájában, a Rábaközben munkálkodott. Neve honismereti és egyéb alkotótáborokkal kapcsolódott össze, elismerő oklevelek birtokosa – különösen arra büszke közülük, melyet Bartók Béla felesége írt alá.

Könyve hármas tagolású: hagyományok, szájhagyomány és írásos dokumentumok, a tradíciók alkotó felhasználása, valamint az egyes helységek konkrét hagyományai. Sok-sok képpel illusztrált ismertetése méltán váltotta ki a hallgatóság tetszését, a bemutatót pedig még élettelibbé tette a Harmónia Alapfokú Művészeti Iskola növendékeinek hangszeres-énekes illusztrációja.

Egressy Zoltán: Júlialepke
(tmoni írása)

Egressy Zoltán, a Győrhöz a színházon keresztül kötődő író nyitotta meg a 88. Ünnepi Könyvhetet, s közvetlenül utána mutatta be frissen megjelent könyvét, a Júlialepkét. Beszélgetőtársa Pálfalvi-Pottyondy Nóra, a Győri Nemzeti Színház kulturális menedzsere volt, s ez rányomta a bélyegét az egész bemutatóra. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz ők ketten kollégák (az író a színház dramaturgja), ráadásul a szóban forgó kötetnek vannak színpadi vonatkozásai is; így történhetett meg, hogy a beszélgetés során a szokásos tematikába (az új könyv keletkezése, írástechnikai kérdések) erőteljesen beleszövődött a színház is.

A Júlialepke Egressy harmadik novelláskötete, melynek 32 (valójában 30) írása mind a szerelem témakörében született monológ formában. Három ciklus alkotja: a 2009-es Most érsz mellé-ből válogatott elbeszélések, a 2013-as Majd kiszellőztetsz-ből származó művek, és – természetesen – vadonatújak. De ne gondolják, hogy egyszerű újrakiadásról van szó, néhány új darabbal megspékelve – szó sincs róla. Igazából a könyv határeset a laza szövésű regény és a novellafüzér között, hiszen az írások olyanok, mintha fejezetek lennének, s csak úgy érthető igazán, ha a megfelelő sorrendben olvassuk őket, így áll össze egységes egésszé. A végén az összes szereplő összejön egy esküvőn – ezzel záródik a kötet, s ezzel nyit az Édes életek, az idei színházi évad Egressy-darabja, egy tragikomédia Forgács Péter rendezésében. A kötet így a darab előzményének tekinthető annyi különbséggel, amennyi a színpad törvényei és az írott szöveg szabályai között van. Érdekes összefüggések, nem igaz? Érdekes, de annyira nem meglepő, hiszen az íróra jellemző, hogy könyveiben rendre elhelyez utalásokat (esetleg visszatérő karaktereket), reflexiókat előző műveire.

Pottyondy Nóra kérdései nyomán kirajzolódott a hallgatóság előtt egy nagyon jó humorú, magabiztos, önironikus ember képe, aki felváltva alkot drámát és prózát, aki nem magáról vall műveiben (kivéve a Lila csík, fehér csík, mert abban jócskán benne van a gyerekkora), hanem távolságtartó; szerepjátéknak tekinti az írást. A Júlialepke cím sem a lányára, Júliára utal, hanem egy létező lepkefajra, mely a kajmánokkal él szimbiózisban. Addig piszkálja a kajmán szemét, amíg az könnyezni nem kezd. Így kitisztul az állat szeme, a júlialepke pedig ezekkel a könnyekkel táplálkozik.

Szóba kerültek még általánosabb kérdések is: miért születnek könyvek napjainkban (hogy kérdéseket tegyenek fel, megindítsák a gondolatokat), miért jó a könyvhét (ismerkedés új könyvekkel, találkozás szerzőkkel, hagyomány), milyen helyzetben van jelenleg a könyvkiadás (rengeteg könyv jelenik meg, egyre több) és jó-e ez a kortárs irodalomnak? Abból a szempontból jó, hogy van lehetőség a megjelenésre, de a túlzott választék miatt nehéz egy írónak kitűnnie, és így túl nagy szerep jut a marketingnek.

Stenger Györgyi: Lelkem kilengő lajtorjáján
(Szilvási Krisztián írása)

„Itt egy olyan csodálatos verseskötetről van szó – kezdte Dr. Horváth Sándor Domonkos a megyei könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárának Muzeális Gyűjteményében június 8-án késő délután –, amely többféle módon megérinthet bennünket, a költemények és a képek összhangja pedig tökéletesen jellemzik Stenger Györgyit.” Mert a könyv bemutatójának vendége, a mesterfokozatú NLP hivatásáról ismert hölgy olyan érzelmi töltésű és egymással szimbiózisba kerülve „magasabb állapotú” alkotásokat hozott az Ünnepi Könyvhét programjaként bemutatásra, amelyek egy emocionálisan színpompásan kilengő amplitúdójú kötetben kerültek most kiadásra.

Stenger Györgyi az ezredfordulóig jogászként tevékenykedett, miközben komoly tapasztalatokat szerzett az államigazgatásban, a bankszektorban, valamint a különböző kultúrák közötti kommunikáció területén. NLP tréneri diplomáját 1998-ban Angliában szerezte meg, és sikerrel dolgozott coach-ként. Mivel az NLP a gondolkodás szerkezetével foglalkozik, az elért változás pedig életünk más területére is kihat, nem csoda, hogy idővel mozgolódni és formálódni készült benne valami a művészet dimenziójában is.

Először rajzolni, festeni kezdett, kedvenc műfaja a monotípia lett. A vizuális alkotás teljesen kikapcsolja, amikor belép a „folyamatába”, megszűnik számára a tér és az idő. A „palettáján megjelenő legújabb szín” pedig, ahogyan a bemutatót vezető könyvtárigazgató fogalmazta meg, „nem a vásznon jelenik meg, hanem szavakból összeálló versekben.” Ennek ellenére Stenger Györgyi nem tartja magát költőnek, de egyszerűen nem volt más választása, hiszen a benne keletkező gondolatok, érzések addig „nem hagytak nyugtot” neki, amíg le nem írta őket.

2015-ben „egy picit megsemmisült, ami addig volt, és egy más szintre kerültek a gondolataim” – mesélte az őt jól ismerő, hozzá közel álló hallgatóságnak, a kérdésre pedig, hogy ez fejlődés-e, így válaszolt: „Igen, ez egyfajta fejlődés”. A megszülető, szabad vershez hasonló költemények (amelyeket a szerzőnő inkább „mondandónak” nevez) semmilyen szabályt nem követnek, amelyek aztán a monotípiákkal egyesülve egy valóban formabontó és különleges kötetben öltöttek testet. „Nem tudom elfogadni a megismerés határait”, vallotta meg a közönségnek, s talán éppen ez a beállítódás az, amely a különböző művészeti ágakban való kifejezés, kiteljesedés felé vezeti.

A Lelkem kilengő lajtorjáján öt ciklusba sorolt verseket tartalmaz színes monotípiákkal összekapcsolva, együttesen pedig érzelmileg rendkívül intenzív skálán erősítik egymás mondanivalóját. „A versek forrása egy tobzódó, vágyakkal és felismerésekkel teli szerelmi rácsodálkozás élménye”, írja a belső oldalakon Menkó Mariann az ajánlásban. „A kendőzetlen őszinteség, az önkitárulkozás merészsége egyszerre tiszteletet parancsoló és készteti a befogadót saját belső szabadságának átgondolására is.” Egy olyan szerelem megnyilvánulása mindez, „mely hatalmas amplitúdójú érzelmi hullámvasútként ragadta magával” Stenger Györgyit – olvashatjuk a gyönyörű kivitelű kötet hátulján Sárközy Ágitól.

A már említetten öt ciklusba szervezett, rövid versek sorrendben az Imák, a Csillagporos szerelem, a 2015, az Árnyak és az Ötsorosok összefüggő témáiba rendeződnek, amelyeknek mindenképpen közös vonása az a sajátos és egyéni, önvalló és őszinte koordináták mentén történő megnyilvánulás, amelyek mögött az érzelmeit nem palástoló Stenger Györgyi áll. S ha mindenképpen ars poetica-szerű vallomást szeretnénk érezni a szerzőnő belső világáról, ezeknél a soroknál illőbbeket talán nem találhatnánk: „Elvesztettem mindent, mi volt, / Darabjaira hullt, szétesett a múlt. / Nincs kapaszkodó, / Itt állok mezítelen, védtelen. / Létezem.”

Csiszár Antal, tmoni, Szilvási Krisztián
Képek: Hatvaniné Ragány Klára