Ottlik Géza (1912-1990) régi nemesi család sarja. Az ükapa, felső-ozoróczi és kohanóczi Ottlyk György nemcsak katona volt, Thököly ezredese, majd Rákóczi brigadérosa, hanem író is. Az édesapa, idősb Ottlik Géza belügyminisztériumi titkár, a császári és királyi kamarás cím viselője.

Ebben a családban természetes volt, hogy a fiúgyermeket katonai iskolába küldik. Így Ottlik 1923 és 1926 között a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreáliskola növendéke. Majd újabb három évig a budai katonai főreáliskola kadétja. A kaszárnyai fegyelemben töltött évek nehéz időszakot jelentettek életében, s az írás volt a menekülő útvonal. Az itt szerzett élmények szolgáltatták az Iskola a határon című regény anyagát, s döntő módon hatottak az író gondolkodásmódjára. A másik meghatározó életrajzi elem, mely szintén kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkében és így műveiben is, hogy másfél éves korában elveszítette édesapját.

Beskatulyázhatatlan alkotó. Tudományos igénnyel ír. Úgy építi fel műveit, hogy a történéseket jelekké sűríti, a jelekből pedig jelnyelvet formál, hogy a létezés teljességét közvetíthesse.

„...esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze. Erről nehéz műveket írni.”

Az elvonatkoztatás, az egyszerre szubjektív és objektív távlatok mögött felsejlik Ottlik természettudományos gondolkodásmódja. Ez sajátos világának egyik kulcsa. Dacból vagy valamilyen belső sugallatra érettségi után a budapesti tudományegyetem matematika-fizika szakára iratkozott be. A világhírű Fejér Lipót tanítványa volt, akire évtizedek múltán is elragadtatottan emlékezett vissza: „Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye.”

A matematikai és fizikai ismeretek Ottlikot a művészet lényegének értelmezésében is befolyásolták. „Nem céljuk a növényeknek, hogy megakadályozzák az élet kipusztítását. A művészetnek sincs szüksége semmilyen igazolásra, létjogosultsága indoklására. Hasonlóan a matematikához, nem törekszik semmiféle gyakorlati hasznosságra.”

Ottlik mégis megkísérli a csaknem lehetetlent. Írásaiban megpróbálja érzékeltetni és értelmezni a felfoghatatlant, ami fölöttünk van, de bennünk is.

„Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.” (Iskola a határon)

Egy nyugati kritika így fogalmazott vele kapcsolatban: „megtanulhatnánk Ottliktól, hogyan kell könyveket nem pusztán termelni, hanem megírni, és hogy az írás még mindig művészet”. Egész életében gyötrődve és nehezen írt. Czigány György így nyilatkozott alaposságáról: „Egy könyvön száz évig kotlik / Mégis legjobb írónk Ottlik”.

Sokoldalúságát, érdeklődési körének tágasságát nemcsak a természettudományok, különösen a matematika iránti vonzódása jelzi. Az iskolai évek alatt atletizált, a szellemi sportok közül pedig a bridzs foglalkoztatta. Egyetemi hallgatóként 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette; ő tudósította a lapot az 1934-es bécsi Európa-bajnokságról is. Mivel a harmincas években tanári állást találnia szinte lehetetlen volt, Ottlik újságíróként próbált érvényesülni. Az Új Nemzedék című lapnál „fizetés nélküli slapaj”, 1942-től az Esti Kis Újság munkatársa volt.

Első novellái a Napkelet című folyóiratban jelentek meg 1931-ben, 1939-ben a Nyugat is közölte A Drugeth-legenda című elbeszélését. Ez a megjelenés rendkívül fontos volt Ottlik számára. „A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták – írja a fentebb említett visszaemlékezésben. – Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő” – olvashatjuk a Vallomások a Nyugatról című kötetben megjelent írásában.

1948-57 között Ottlik kiszorult (sok pályatársához hasonlóan) a hivatalos irodalmi életből, ezért ő is fordítani kezdett, mint jó néhány más író. Ottlik ennek a korszaknak a summáját ki is mondta: „az író akkor is dolgozik, ha hallgat”.

Nevéhez fűződik többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszéléseinek, Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregényének, Bernard Shaw és Osborne színműveinek magyar fordítása. Különösen Dickens regényeit fordította szívesen (Örökösök, 1950; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai, 1952; Copperfield Dávid, 1954; A Pickwick Klub hátrahagyott iratai, 1955). Fordítói munkájának elismeréseképpen az angol kormány meghívására 1960 őszén néhány hetet Londonban töltött.

Ottlik 1957 után térhetett vissza az irodalmi életbe. Feleségével együtt visszaköltözött Budapestre. Ebben az évben jelent meg a Hajnali háztetők című kisregény, egy sor elbeszéléssel közös kötetben. Ez a mű is újraírás eredményeként született: az első változat 1944-ben jelent meg a Magyar Csillagban. 1959-ben látott napvilágot a „főmű”-ként kanonizált Iskola a határon, 1969-ben a Minden megvan című elbeszéléskötet. A Próza című kötet (1980) szellemi önéletrajzként is olvasható: benne az író esszéit, tanulmányait, cikkeit, kritikáit rendezi kronologikus rendbe, s helyezi személyes hangú, novellaszerű keretbe. Már poszthumusz, 1993-ban jelent meg Buda című regénye Lengyel Péter gondozásában, majd 1997-ben érdekes, rendhagyó vállalkozásként a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein című kötet. A műfaja szerint bridzs-szakkönyv, melynek előadásmódja szépprózai, először angolul jelent meg 1979-ben (Adventures in Card Play, Hugh Kelsey-vel).

Ottlik Géza 1990. október 9-én halt meg Budapesten. Soha nem alkudott meg, soha nem engedett az általa megszabott szigorú mércéből.

„De kár, hogy ilyen keveset ír! Vagy ezért ír ilyen jól, mert ilyen keveset ír?” - jegyzi fel naplójába Ottlik novelláiról Karinthy Ferenc.

„Ha van az embernek témája, nyersanyaga (...), miért nem ír? Éppen azért, mert van (...) Van, és félti.” - írja Ottlik a Budában.

Bár nem írt sokat, már életében klasszikusnak számított. Esterházy írta róla: „Ottlik létezése azt tanítja, hogy az írás olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk.”

Díjai:
József Attila-díj (1981)
Déry Tibor-díj (1984)
Kossuth-díj (1985)
Szép Ernő-jutalom (1988)
Világ Igaza kitüntetés (1989)
Örley István-díj (1990)

„Annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban...”

„A művészet az angyalok összeesküvése a világ feje fölött.”

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, literatura.hu, MEK, pim.hu, citatum.hu, zemplenimuzsa.hu, konyves.blog.hu, bridzs.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép. A címlapkép Csigó László fotóművész munkája, amely a Körkép című antológia 1986-os kiadásában jelent meg, a kép köteten belüli sorszáma: 22.