Felhőhegyi Balázs 17 éve ír meséket, novellákat, regényeket. Történeteinek világát átszövi a hősök bátorsága, az igazság forrásának keresése és mindazon próbák, melyek az örök értékek felkutatására ösztönöznek. Alakjai varázslatos módon kapcsolódnak össze az ember időtlen valóságával, így kortól függetlenül megérintik az olvasó lelkét.

Mit jelent számodra a mítoszok világa?

Gyerekkorom óta érdekelnek a mítoszok. Eleinte érdekes meseként faltam a görög, római, germán, egyiptomi és indiai történeteket. Később a szimbolikus gondolkodásról szóló könyvek (pl. T. Dethlefsen és J. A. Livraga művei) adtak kulcsot a mítoszok megfejtéséhez.
Szeretem elemezni és összehasonlítani a különböző vallások mítoszait, szimbólumait. Sőt, ha tanulmányozzuk az olyan népszerű modern mítoszokat, mint a Star Wars vagy A Gyűrűk Ura, a mélyükön is hasonló motívumokra bukkanhatunk.
Azt hiszem, hogy minden élethelyzetünk mögött ott húzódik egy láthatatlan történet. Különbözőek a díszletek, de az út, amit bejárunk, nagyon hasonló. A mítoszokat talán azért írták, hogy életünk próbáihoz tudást, megoldási mintákat örökítsenek át.

A Szfinx hét kapuja című regényed is tartalmaz mitikus elemeket. Hogyan kapcsolódhat össze a mítosz és a mai világunk?

Két dolog foglalkoztatott a regény írása közben: az egyik, hogy minek hatására és hogyan változik meg egy ember. Szerettem volna hitelesen megmutatni, ami a „színfalak mögött”, a lélekben lejátszódik. A másik egy mitológiai történet: a Szfinx talánya. A mítosz szerint Théba kapuját őrzi a Szfinx, egy rettenetes lény, aki az odatévedőknek feltesz egy találós kérdést: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? A helyes választ egyedül Oidipusz tudja megadni: az ember, mert reggel gyerekként négy lábon mászik, majd felnő és két lábon jár, végül megöregszik és botra támaszkodik, ez a harmadik láb. Sokáig nem értettem, hogy miért fogadta el ezt az egyszerű választ a Szfinx. Aztán rájöttem, nem a szavai, hanem maga Oidipusz volt a válasz, egész lényével, sorsával. Ez a motívum végigvonul A Szfinx hét kapuja című regényemen, melynek főhőse egy kiábrándult, élvezetektől megcsömörlött férfi. Annyira sóvárog az élet után, hogy katasztrófa turista lesz. Folyamatosan menekül a hétköznapjai elől, keres valamit, ami, maga sem tudja, hogy mi. James, a főhősünk ezt az izgalmat veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokban találja meg, ott érzi valamelyest, hogy él.

A regényben bemutatott kalandos út 7 kapun át vezet. Milyen kapuk ezek, mit jelentenek?

Minden kapu egy döntés. Amikor döntünk az életünkben valamiről, annak reményében és céljával tesszük, hogy a döntésünk utáni életünk valamilyen szempontból jobb lesz.
Ahogy a főhős különböző próbák során áthalad a kapukon, mindig újabb és újabb dolgokat ért meg abból, ami történik vele az életében. A regényben megjelenő különböző kalandok, szerepek, életek valójában belső állapotainak kifejeződései. Mindig úgy reagál egy próbára, azon a szinten, ahol épp tart. Van, hogy hadvezérré válik, aki irányítani akar, van, hogy szegény favágó, aki reménytelenül szerelmes a gazdag ember lányába, és van, hogy zarándokként kell felülemelkednie a nehézségeken.

A történeted Londonból indul. Miért épp ezt a várost választottad?

Nagyon szeretem Londont, de én sem az időjárása miatt. Ez a város egy ködös, párás, esős hely, ahol nagyon sok víz van és ahol néha csak a következő sarokig látunk el. Innen indul a főszereplő a sivatagba, ahol nincs víz, viszont messzire ellátni.
London ma a világ egyik pénzügyi központja, és Jamesnek megad minden örömöt, amelyet talán sokan irigyelnének tőle. A sivatagban ezzel szemben látszólag nincs semmi, kénytelen az ember befelé fordulni. James sivatagi útja egy kiszáradóban lévő szikomorfánál kezdődik, amit az ókori Egyiptomban az Élethez, Hathorhoz kötöttek. Szimbolikusan James harca a belső sivárság ellen folyik az életért.

Mesélnél egy kicsit arról is, hogyan készült a regény?

Azt mondhatnám, hogy úgy készült, ahogyan a szkíták tanácskoztak: egyszer „részegen”, egyszer „józanul”. Itt most nem az alkoholra gondolok, hanem az elme működésére: van egy intuitív és egy racionális része az egésznek. Néha sokáig töröm a fejem egy részleten, hogy mit csinálhat a főhős egy ilyen vagy olyan helyzetben. Aztán egyszerre csak bevillan valami, összeáll a fejemben, és már írom is. Előfordul, hogy először nem is értem, miért épp úgy formálódik bennem a történet. De aztán kibontja magát, és rájövök, hogy mindennek oka van. A Szfinx hét kapuja regény esetében egy ún. elmetérképet is készítettem a szerepek összefüggéséről. Az egész regénynek megvan a logikus felépítése.
Ez a két folyamat, a racionális és az intuitív felváltva zajlik és átszövi a történetet.

Ezek szerint, ahogy a főhős egy fejlődési folyamaton megy keresztül, Te is új dolgokat tapasztaltál írás közben.

Én írás közben érzem magam teljesnek. Azzal együtt, hogy időnként borzasztóan szenvedek, ha valamit nem sikerül megragadni vagy kifejezni. Volt egy nagyon gyötrelmes éjszaka, amikor meg kellett értenem James apjához való viszonyát pszichológiai kulcsban. Értettem az eszemmel, de a szívemmel nem. Valaminek át kellett szakadnia bennem. Megtörtént, és utána egész éjjel írtam.
Az íráshoz ugyanakkor hozzátartozik számomra az átadás öröme. Olyan, mint egy jó beszélgetés egy kedves baráttal. Egyben sűrítési folyamat is, hiszen a leírt események és állapotok évek alatt lezajlott események és állapotok esszenciái.

Milyen üzenetet rejt A Szfinx hét kapuja?

Lázár Ervin mondta, hogy a történet olyan, mint egy alma, egyik felét az író adja, a másikat az olvasó. Sokfélék vagyunk, így sokféle üzenetet ismerhetünk fel. Mindenki azt, amit ő olvas ki a könyvből.
James azt a bizonyos lélektani határt látta meg, amelynél döntenie kellett, hogy továbbmegy és kockáztat, vagy visszafordul és elmulasztja élete lehetőségét. Mindenki életében vannak ilyen lélektani határok, kapuk.

Felhőhegyi Balázzsal május 9-én kedden, 17 órakor találkozhatnak a DRKPMK Kisfaludy Károly Könyvtár 2. emeleti rendezvénytermében (Győr, Baross u. 4.).

Szabados Éva