A fejsze mint szerszám legalább olyan fontossággal bírt a régi emberek életében, mint a földműveléshez nélkülözhetetlen kapa. Legkorábbi formáiról, pattintott és csiszolt, kifúrt kőbaltákról és tokos bronz testvéreiről már korábban olvashattak ezen a felületen. A Kárpát-medence történetében a vaskor a Krisztus előtti 8. században kezdődik, de persze még jó darabig együtt használják a medence népei (pannonok, illírek, kelták) a vasat és a bronzot. A vasolvasztás és a vasáruk tömeges előállítása itt az északról érkező keltákhoz fűződik. Fejlettnek mondható technológiával előállított szerszámaik és fegyvereik felvették a versenyt a hódítóként megjelenő rómaiak eszközeivel. A keltáknak természetesen még nem voltak mélyművelésű vasércbányáik, a Kárpát-medencében élő népek egészen a kora középkorig, a 13. századig gyepvasat dolgoztak fel. Ez a felszín közelében található, porózus szerkezetű érc a mocsarakban, tőzeges lápokban képződik. A Dunántúlon Vas megyében (Vasvár, Kapornak, Vaspör, Tömörd, stb.), Somogyban (pl. Somogyfajsz, ahol egy 10. századi kohót is feltártak), Borsodban (Rudabánya környéke, Imola) és a Nyírségben is vannak a gyepvasnak lelőhelyei. Az első kohómaradványokat, avagy buckakemencéket (domboldalba, szélirányba épített, agyaggal kitapasztott, szelelőnyílással ellátott gödrök) a már említett somogyi településen, aztán Sopron és Kapuvár határában, Harka és Kópháza mellett találták meg a régészek.

A gyepvas javára szól amellett, hogy a földfelszín közelében található, az is, hogy könnyen, alacsony hőfokon olvad. A gyepvasércnek viszont alacsony a vastartalma és törékeny is a szennyező anyagok miatt. Ezeket kovácsolással, ismételt felmelegítéssel és kalapáccsal lehet csökkenteni. A mi 27 centiméter hosszú fejszénknek alapanyaga is így készülhetett, aztán a megfelelő minőségűnek ítélt vasból a kovács ismét csak kalapálással alakította ki a fejsze végleges formáját. Ami a funkciójának tökéletesen megfelelő, szépen sikerült darab lett, és biztosan megérte az árát.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu