A 70 éves Brian Cox szinte sohasem pihen, megállás nélkül forgat, pályafutása során több mint 200 szerepet tudhat magáénak, most pedig egy magyar rendező, Edelényi János Jutalomjáték (The Carer) című filmjében látható, ahol egy zsémbes, régimódi művészt alakít. Az Emmy-díjas skót színész a film bemutatója kapcsán látogatott Budapestre, melynek keretében sikerült interjút készítenünk vele. Kiderült, hogy a színház elkötelezett támogatója, a Brexitről határozott véleménye van, nagy Marlon Brando és Spencer Tracy rajongó, a filmes díjak pedig nem különösebben érdeklik.

A Jutalomjáték főszereplője egy kiállhatatlan, ám érző szívű művész, aki fél az elmúlástól, attól, hogy elfelejtik. Ön szerint egy színész addig él, amíg színpadon, kamerák előtt áll?

Vagy addig játszik, amíg él. A színészek többnyire munka közben halnak meg, a színpadon. Bár van olyan is, hogy nyugdíjba mennek, de ilyen esetben is a színészet élteti őket. Ezzel kapcsolatos élményem, amikor nemrégiben ellátogattam egy színészek számára fenntartott idősek otthonába. Soha nem jártam még ehhez hasonló helyen, így vegyes érzelmekkel néztem körül. Az ott lakóknak annyi történetük és mondanivalójuk van, amely akár ezt az egész szállodát be tudná tölteni. Az otthon falain belül továbbra is a művészet, a színjátszással kapcsolatos régi sztorik és élmények jelentik számukra a boldogságot.

Vitathatatlan a színészet iránti elkötelezettsége, hiszen szinte gyermekkora óta színpadon áll, filmekben és televíziós sorozatokban játszik, emellett sokáig tanított is színjátszást, nem beszélve arról, hogy a Scottish Youth Theatre és a Scotland’s National Theatre lelkes támogatója. Ön szerint a fiatalabb színészgenerációban megvan a szakma iránti mély alázat és elkötelezettség, amely az ön korosztályát jellemzi?

Igen, azt hiszem, hogy a fiatalokban is megvan a lelkesedés és a szakma iránti szeretet. Gyakorlatilag 24 éves koromtól kezdve játszottam és tanítottam egyszerre. A színészet legfontosabb aspektusa, hogy egész életen át tanulunk, a létünk tulajdonképpen egy végtelen ismeret- és tapasztalatszerzési folyamat. Ettől függetlenül manapság gyakori, hogy a diákok türelmetlenek, nem veszik figyelembe a jó színész holtig tanul íratlan szabályt. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján azt érzem, hogy hivatásunk szenved a celebritás, a hírnév középpontba állításától. A fiatalok közül többen összekeverik a tehetséget a hírnévvel, ám abban az esetben, ha igazi színészként gondolkodnak, képesek különbséget tenni a kettő között. Az én időmben, ha valaki színészi pályára lépett, az olyan volt, mint amikor egy tanonc elvégzi az inas éveit, hosszú éveken keresztül tanulta a szakmát – én például a mai napig tanulnom –, ezzel bizonyítva elkötelezettségét. Mostanában főként a fiatal amerikai színészeknél látom azt, hogy nem feltétlenül szeretnék kijárni ezt az iskolát, inkább átugranák a tanulási folyamatot, annak érdekében, hogy minél hamarabb magasabb szintre jussanak. Fontos, hogy a színész megdolgozzon a minőségért és a sikerért. Szó se róla, sok csapdát rejt ez a hivatás, főként Amerikában. A nagy szerelem a mozi volt számomra, mégis a színházban tanultam meg és szívtam magamba a mesterséget. Ebből a szempontból Amerikában nehezebb helyzete van egy pályakezdőknek, mert bár vannak jó iskolák, de valahogy a színház által történő mély tanulási folyamat részlegesen vagy teljesen kimarad náluk, rögtön televízióban és filmekben kezdenek dolgozni, pedig ezt a mesterséget igazán csak a színház falai között lehet elsajátítani. Úgy hiszem, a túlzott mozi és TV iránti irányultság inkább a nyugati országok „betegsége”. Nemrégiben Moszkvában jártam, ahol összesen 80 színház van, itt még tetten érhető a színházi gyökerezettség és tradíció, mely szerint a fiatalok a színpadról mennek tovább más produkciókba. Sajnos Amerikában már nincs ilyen tendencia, sőt Nagy-Britanniában is kezdjük átvenni ezt a mintát. Angliában hatalmas nehézséget okoz az államilag támogatott oktatás hiánya, amely kétségtelenül visszahat a kultúrára. Jómagam nagyon szegény családból származom, így lényegében az ösztöndíjnak köszönhető, hogy elkezdhettem tanulmányaimat. Mára mindez megváltozott, miután már nincs ingyenes oktatás, a továbbtanulás osztály privilégiummá vált, aki anyagilag megengedheti, az tud elmenni színésznek, ezáltal rengeteg tehetség kerül a süllyesztőbe. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis a ’60-as években kezdtem a pályámat, ennek köszönhetően a társadalmi mobilitás termékének tartom magam, akinek még megadatott a tanulás lehetősége.

Ritkán lehetünk tanúi annak, hogy egy színész méltó módon fejezze be pályáját. Inspirálta valaki a Jutalomjáték főszerepének megformálásban, és egyáltalán léteznek még igazi Michael Giffordok?

Ron Lea, John Gielgud, Ralph Richardson, Peter O’ Toole, Richard Harris igazi legendák, az angol színjátszás korábbi érájához tartoznak, őket még az úgynevezett viktoriánus kori gondolkodásmóddal szokás azonosítani. Alkalmam volt alaposan megfigyelni őket az életben és a színpadon is egyaránt, hiszen mindegyikükkel dolgoztam már együtt. Az ő arisztokratikus művészlétüket szívtam magamba, és a megingathatatlan szakmai kötődésük inspirált Gifford karakterének megformálásában. Az ő életükhöz hozzátartozott egy szép nagy ház, tetszetős kerttel, képzett személyzettel, mindaz, amit a Jutalomjátékban is megfigyelhetünk. Mindenképpen érdekes élmény volt, mivel én egyáltalán nem ilyen vagyok, számomra ezek a dolog nem fontosak.

Helen Mirren, akivel Önnek is volt szerencséje együtt dolgozni a Red című akciófilmben, szintén magyar produkcióban szerepelt néhány évvel ezelőtt, nevezetesen Szabó István Az ajtó című filmjében. A színésznő arra a kérdésre, hogy nehéz volt-e soknemzetiségű stábbal dolgozni, annyit felelt, hogy a színészek mind ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, mindegy honnan jönnek, van egy titkos nyelvük, amely áthidalja a kulturális különbségeket. Ön hogyan élte meg a Jutalomjáték forgatása közben a nemzetközi sokszínűséget és az esetleges nyelvi nehézségeket?

Abszolút egyetértek vele! Amikor 15 évesen életemben először besétáltam a színházba, azt éreztem, hogy végre hazaértem. Bennünk, színészekben erős a kapcsolódás, egy láthatatlan kötés van köztünk, bárhonnan is érkezzünk. A ’80-as években Moszkvában tanítottam, és az egyik tanítványom a híres orosz színész, Vladimir Mashkov volt. A mai napig nem tudom felidézni, milyen nyelven beszélgettünk az órákon, mert nem angol volt, nem is orosz, de mégis teremtettünk egy közös kommunikációs módot, amely segítségével gond nélkül megértettük egymást. Ebből is jól látszik, hogy a színészek között nem számít a nyelv, ezért az eltérő nemzetiségű stáb teljesen természetesnek hatott, egy percig nem okozott gondot számomra, és valószínűleg Helen is ugyanezt élhette át néhány évvel ezelőtt.

Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy fiatalkorában volt egy látomása arról, akivé válni szeretne. A 20 éves Brian Cox büszke lenne a 70 éves önmagára?

Még mindig keményen dolgozom a vízió megvalósításán (nevet). Ettől függetlenül a fiatal Brian Cox bizonyára azt mondaná, hogy minden a terv szerint halad. Rendkívül szoros kapcsolatban vagyok fiatalkori énemmel, ahogy ezt már korábban említettem, szegény családból származom, édesapám 8 éves koromban halt meg, amely hatására édesanyám komoly idegösszeroppanást kapott, tehát voltaképpen szülők nélkül nőttem fel. Amikor színészkedni kezdtem, egy hosszú folyosót képzeltem magam elé, nem vágytam gyors sikerre, sem hirtelen jött hírnévre, lépésről lépésre haladtam, és haladok most is, immár 70 éve, amikor a következő 30 évet kell megcéloznom.

A Jutalomjátékban Sir Michael saját életművéből válogat meghatározó szerepeket, jeleneteket, amelyekből aztán bejátszást készítenek a gálán, ahol életműdíjat kap. Ebből is látszik, hogy nem veti meg a szakma elismerését. Ön fontosnak tartja a díjakat?

Ma már nem különösebben foglalkoztatnak. Nyilván büszkeséggel tölt el, ha nekem ítélnek oda egy-egy díjat, de nem hinném, hogy ez bármit is jelent. Számtalan elismerésben részesültem már színházi munkáimért, Emmy-díjat is nyertem, Oscart pont nem, de nem is vágyom rá. Olyan hévvel és mennyiségben osztogatja az Akadémia a szobrokat, hogy azok mindeközben értéküket vesztették. Régen még megvolt a varázsa, számított, kinek ítélik oda, de manapság inkább önmaguk paródiájává váltak, a show, a reklám a lényeg, a színészi kvalitás pedig ott kullog ezek mögött. Úgy vagyok vele, hogy inkább a jó szerepek találjanak meg, mintsem a tetszetős, de értéktelen díjak.

Hosszú évek óta játszik színházban, filmekben, sorozatokban. Glenn Close mondta még évekkel ezelőtt, hogy napjainkban sokkalta hálásabb sorozatban szerepelni, mert egy karakternek több aspektusát mutathatja meg a színész. Egyetért Ön ezzel?

A sorozatok a filmekből indulnak ki, de a filmvilágot minden esetben elitista attitűdök mozgatják, ugyanakkor egy nagyszabású mozi bemutatásakor a konkurencia kiszorítása sem elfelejtendő szempont. Kétségtelen, hogy a televízió színészi szempontból jóval sokrétűbb lehetőséget kínál a kibontakozásra és a komplexebb karakteretek megformálásra, hiszen több idővel gazdálkodhatunk. Kifejezetten szeretek TV-s produkciókban dolgozni, a ’90-es években azért hagytam ott az Egyesült Királyságot, és költöztem Amerikába, mert akkoriban élte holtpontját az angol televízió. Ráadásul volt idő, amikor a színészek olykor le is nézték a televíziós munkákat, de szerencsére ez megváltozott. Ennek egyik fő oka, hogy a legjobb forgatókönyveket TV-sorozatokra írják.

Van kedvenc magyar által rendezett filmje vagy magyar író tollából származó színdarab, amit kedvel, és akár szívesen játszana is benne?

Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) című filmjét zseniális alkotásnak tartom, viszont magyar drámát nem ismerek. Nagy szégyen, de a klasszikusokon kívül, mint Csehov, Ibsen, Havelen gyakorlatilag sem Amerikában, sem Angliában nem fordítanak drámákat. Mindez a globalizálódó világ negatív hatásának tudható be. Másrészt pedig annyira jól el vagyunk látva hazai darabokkal, hogy egész egyszerűen más országok műveinek átvételére és feldolgozására nem futja tőlünk. A tetejében még itt volt a Brexit, amit személy szerint én nem és a nemzetem sem szavazott meg, csakis azok a déli hülyék dobatták ki magukat az Európai Unióból. A világ történései jól mutatják, hogy eltűnőben van a kulturális sokszínűségre való nyitottság.

Idén a 20. század egyik legnagyobb hatású színészét, Marlon Brando-t kelti életre az Elizabeth, Michael and Marlon című TV-filmben. Köztudott, hogy nagy tisztelője a színészlegendának: mit gondol, Brando miért nem találta a helyét Hollywoodban?

8 éves korom óta rajongok Brando-ért, amikor először láttam őt A rakparton (On the Waterfront, 1954) című filmben, az talán életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. Az alakítása egyszerre drámai és költői. A színészeknél kulcsfontosságú, hogy a maszkulin és feminin energiák egyensúlyban legyenek, benne ez tökéletes arányban mozgott. Mélyen tragikus figura volt, aki nagy szenvedéllyel viseltetett az élet dolgai és a hivatása iránt. A színészet igazi lényegét viszont sohasem értette meg, ez részben az amerikai filmes kultúrából eredeztethető, amely teljesen brutalizálta őt. Brando fantasztikus tehetséggel megáldott színész volt, de végtelenül boldogtalan, aki soha nem találta a helyét Hollywood sokszor kegyetlen rendszerében. Családi története is meglehetősen megrendítő, nehéz gyermekkorral, alkoholista anyával. Óriási nyomás nehezedett a kisfiú Brando-ra, mert minden egyes napon úgy érezte, meg kell nevettetnie édesanyját ahhoz, hogy ne igyon annyit. Gyakorlatilag reggeltől estig bohóckodott. Mindig is szerettem volna egyszemélyes műsort csinálni Brando-ról. Amikor megkérdezik tőlem, kik azok, akiket nagyra tartok, mindig azt válaszolom, két hősöm van: Marlon Brando és Spencer Tracy. Tracy világ életében azt gondolta, hogy nem megfelelő a színész mesterség egy férfi számára, napokig csak ivott a fürdőkádban elmélkedve, Brando pedig megállás nélkül zabált. Nem értették meg, hogy a színészetnek van egyfajta papi aspektusa, valami keresztül megy rajtad, és ezáltal mást, többet közvetítesz önmagadnál. Azt gondolták, hogy a színészet csak az egóról szól, és ennek útvesztőjében ragadtak, pedig ez a hivatás pont az ellenkezőjét jelenti: sokkal inkább a freudi értelemben vett ösztön-én kapcsolatot. Ha mindezt tisztázzák magukban, boldogabb emberek lettek volna.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A Jutalomjátékban Sir Michael is a színészi ego hatalmát testesíti meg?

Pontosan. A művészet esszenciája a jelenlét, és a jó színész nem áll útjába ennek. A művészek gyakran beleesnek az elragadtatás hibájába, velem is megtörtént már, de a „lenni vagy nem lenni”-kérdés a film végén a művészetbe való igazi megérkezést jelenti.

Varga Laura
Fotók: Bornemissza Péter
Forrás: TheScreen.hu