A könyvbemutató első percei sajnálatos módon az emlékezésről és elakadt szavakról szóltak, hiszen a jó barát, az „írófejedelem” Esterházy Péter 2016 nyarán hagyta el az életet, olyan űrt okozván hiányával ebben a művészeti ágban, amely valószínűleg sohasem pótolható. Darvasi László szerint nem lesz még egy ilyen író a magyar irodalomban, mint amekkora ő volt, sőt úgy érzi, halálával – igaz, csak később, idővel – a teljes „struktúra” és „rendszer” megváltozik majd, méghozzá szöveti szinten. Szerencsére azonban minden sötétségben látszik a fény is, mivel a magyar irodalom „rendkívül sokszínű virágoskert, sok-sok szólammal”.

Az átvitt értelmű csend után aztán következett annak a jóleső és tartalmas „zajnak” a megnyilvánulása, amelyet Darvasi László könyvei okoznak korunkban. Lassan nehezen megszámolható kötetszám áll mögötte, jobbára azonban – az ifjúságnak szóló Trapiti mellett – nagyregényeiről, az 1999-ben megjelent A könnymutatványosok legendájáról és a 2009-es Virágzabálókról ismert. A most megjelent Taligás, harmadik testvérdarabként, folytatja azt a vonulatot, ahol Szeged kitüntetett helyen áll. Darvasi elmondta, hogy mindez az ott eltöltött két évtizedének köszönhető, ráadásul a város kitűnő epikai történetekkel képes szolgálni. A legújabb cselekményalap, a boszorkányperek óriási téma, „amelyhez kulcs kell, amelyet személyessé kell tenni, hogy egyáltalán hozzá lehessen nyúlni”.

A szerző elmondta, hogy hosszú évekig tartott számára a történet formálása, roppant nehéz volt az akkori Szegedet rekonstruálni, és valóban kellett egy fő karakter, amely megközelíthetővé teszi a témát. Aztán egyszer csak meglátott valakit egy amolyan húzós kocsival, egy taligával, ekkor pedig már rögtön tudta, hogy ő lesz az az ember, aki el fogja mesélni ezt a történetet, „akit bele kell sodortatni a boszorkányperekbe”. Ő az, aki valahol a szerző (ön)maga is, egy bizonyos mértékig saját személyiségével is megfeleltethető. A Taligás egy mélyen szorongó ember, ráadásul fizikailag is beteg, ugyanakkor „van annyira rafinált, hogy szembeszáll saját szorongásával, a rendszerrel”. Darvasi véleménye szerint bár a szorongás egyfajta tekintetben modern találmány, a posztmodern társadalmak és rendszerek, illetve azok elhajlásainak szülötte, de a történelem során száz és száz évekkel ezelőtt is volt „sok kicsi Gulag, sok kicsi Auschwitz”, ez a lelki-pszichés állapot mindig is létezett.

A beszélgetőtárs, Werner Krisztina szerint a Taligás olyan egynézőpontú regény, amely akár még monodrámának is tekinthető. Több rétege van, így lehet akár egy végtelen vers éppúgy, mint krimi, thriller vagy történelmi eseményekbe helyezett, hosszú elbeszélés. A nyelvezetét tekintve szókimondó könyv. Darvasinak nem nagyon volt lehetősége prekoncepcióra, annyira egyértelmű a boszorkányperek története és az adott történelmi helyzetben élő társadalom. A regényben ebben a kényes, izzó szituációban egyszer csak kiürül az ég, nem esik többé az eső, kiszáradnak a vizek – pokoli feszültség keletkezik, s amikor végül leszakad a vihar, az indulatok és frusztrációk elfojtására egy koncepciós per veszi kezdetét. Akárcsak ma, akkor is fennállt az a furcsaság, hogy „bárkiből bármi lehetett”.

„Amíg benne voltam a történetben, nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz. Egy ilyen könyvbe erősen belehal az ember” – jelentette ki Darvasi László, és talán nemcsak az írás folyamatában, hanem a végeredmény szempontjából is helytálló ez a megállapítás. A kritikák ugyanis több helyütt megosztottan véleményezték a Taligást: volt, amely szerint nehezen indul, volt, amely úgy vélekedett, buta, semmilyen, felesleges a történet. De a hangjukat médiumokban hallatók szerencsére sosem fedik le teljesen az olvasóközönséget, Darvasi László egyedi stílusához és elbeszélésmódjához türelem kell, hogy átélhessük valódi értékeit. Werner Krisztina is úgy fogalmazott, hogy „nehéz volt ezt a szenvedésregényt olvasni, ami viszont könnyebbé tette, az a darvasi líra volt benne”. Végül a beszélgetőtárs azt kérdezte, ezzel a könyvvel sikerül-e már elengednie Szegedet, mire a válasz gondolkodás nélkül érkezett: „Nem, de nem is akarom. Számomra ez nem fogság”.

Szilvási Krisztián
Fotó: Szabó Béla