Hogyan ünnepelte meg ezt a szép évfordulót?

A kollégáknak köszönhetően nagyon megható meglepetésben volt részem. Tudtam, hogy idén van a huszonötödik évforduló, de a sok munka miatt nem foglalkoztam vele. Október 8-án volt a Rómeó és Júlia premierje. Előtte nap, október 7-én fel akartam menni megbeszélni valamit a varrodába. Kolléganőm, Molnár Ilona sehogy se akart felengedni. Nem is értettem az egészet. Később derült ki, hogy mi volt az ok, ugyanis amikor nem sokkal később mégis feljutottam, ott várt rám az egész együttes, táncosok, műszak és az irodából is mindenki. Teljesen meglepett a köszöntés, nagyon megható volt. Kaptam két díszzsebkendőt 52 aláírással, amit a szívem fölött fogok viselni. Kaptam egy tortát és egy hatalmas üveg pezsgőt, amit még nem volt időnk meginni. Majd karácsony előtt koccintunk vele.
Visszagondolva, ez a huszonöt év úgy elszáguldott, mint a gyorsvonat. Rengeteg gyönyörűség és rengeteg fájdalom. Én csak a szépre vagyok hajlandó emlékezni, mert csak a pozitív gondolkodás hat építő módon.

Visszaidézve a kezdeteket, hogyan döntötte el annak idején, hogy balettművész szeretne lenni? Hisz ez nem egy átlagos foglalkozás.

Édesapám fiatalon a Honvédban sportolt, és azt szerette volna, hogy belőlem is sportoló legyen. Mozgékony gyerek voltam, úgyhogy minden esély meg volt rá. De aztán történt valami, ami „megpecsételte a sorsomat”. Nővérem, Rita, aki öt évvel idősebb nálam, néptáncolt az iskolában. 10 éves volt, amikor a tánccsoportjával felléptek a Ganz-MÁVAG Művelődési Házban, és a jelenethez kellett egy kis kanász. Így kerültem én ötévesen először színpadra.
Azután az első színházi élményem, a Diótörő, ami mai napig sok gyermek számára az első találkozást jelenti a balett varázslatos világával.
A döntő dolog pedig az volt, amikor évekkel később édesanyám meghallotta a televízióban, hogy az Állami Balett Intézet felvételt hirdet. Elvitt, és több száz jelentkező közül jutottam be az utolsó rostára. Onnan viszont kiestem, ami fájdalmas csalódást okozott. Nem sokkal később egy levelet kaptunk az intézettől. Hidas Hedvig, az akkori vezető megírta, hogy sajnos helyhiány miatt nem tudtak felvenni, pedig minden szempontból megfelelnék. Ajánlott egy táncstúdiót, ahol többek között Dózsa Imre tanított. Egy évig jártam oda, és a következő próbálkozásra felvételt nyertem a Balett Intézetbe.

A következő nagy lépésről szeretném kérdezni, amikor balettművészből igazgató lett. Mi inspirálta erre a döntésre?

Nem én akartam igazgató lenni, nem is voltam rá felkészülve. Amikor Markó Iván távozott 1991-ben, az egy elég szörnyű pillanat volt. Ugyanúgy, mint 1979-ben, ekkor is a nulláról kellett elkezdeni az életünket. A megyei közgyűlés hármunkat bízott meg, Tárnoki Tamást, Demcsák Ottót és engem, hogy mentsük a helyzetet. Az együttes pedig engem szavazott meg vezetőnek. Elkezdődött egy nagyon kemény év, rengeteg munkával.
Azt szoktam mondani, hogy semmi sem véletlen. Ahogy Iván elment, a püspöki kar részéről Blanckenstein Miklós keresett meg egy korábbi felkérés miatt. Megkérdezte, hogy vállaljuk-e az ünnepi darab elkészítését a kialakult helyzetben a Magyarországra látogató II. János Pál pápa tiszteletére. Természetesen igent mondtam. Gombár Judit librettója alapján megszületett az újrakezdésünk első bemutatkozása, a Szent Margit legenda. Úgyhogy pápai áldással indult a Győri Balett második fejezete.
Én akkoriban szólótáncos voltam. Ám vezetői feladataim miatt nem tudtam rendszeresen gyakorolni. Gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteni mindent, és igazgatóként enyém volt a felelősség. Rá kellett döbbennem, hogy választanom kell a vezetés és a táncos karrier között. Nem volt könnyű. De megtanultam a sikert másképp értékelni. Azt mondják, hogy amikor az embernek megszületik a gyermeke, minden megváltozik, minden átértékelődik. Ugyanígy, amikor igazgató lettem, már nem én voltam a fontos, hanem az együttes.

Mit emelne ki az elmúlt 25 évből?

Nagyon fontos célkitűzésem volt, hogy meg tudjam adni a társulatnak azt, amit én kaptam. Mi annak idején Ivánnal bejártuk a világot, és ez még a rendszerváltás előtt volt. Szerettem volna eljutni ugyanazokra a helyekre az együttessel. Nagy vágyam volt, hogy eljussunk New Yorkba, ahová még addig nem sikerült. És szintén nagy vágyam volt London és Róma. Hála a jó Istennek, megadatott, hogy mindez teljesüljön.

Milyen kedves emlékeket őriz ezekből az utazásokból?

Rengeteg szép találkozás volt. Az egyik, ami felejthetetlen számomra, amikor Aarhus-ban, Dániában léptünk fel. Az előadás után bekopogott az egyik öltönyös, csokornyakkendős jegyszedő, és angolul közölte velünk, hogy vár ránk a dán királynő. Meg voltunk győződve, hogy szórakozik velünk. Persze, biztos az indiai alkirály is itt van. Nem tudtuk, hogy a királynő valóban ott volt az előadáson a fiával. Tényleg várt minket, és egy pohár pezsgő mellett teljes közvetlenséggel elbeszélgetett velünk. Egészen hihetetlen volt.
A másik történet, ami eszembe jut, Londonban esett meg. A Queen Elisabeth Hall-ban léptünk fel a Purim című előadásunkkal. Kint ültem a nézőtéren, ment a próba. Nagyon ideges voltam, mert semmi nem akart összejönni. Technikai, világítási problémák voltak. Majd felrobbantam. És akkor látom, hogy a nézőtérről jönnek felém ketten. Oda se nézek, hagyjanak engem most békén. De csak jönnek. És akkor odahajol hozzám egy hölgy, és azt mondja: Soltiné vagyok. Meg szeretném kérdezni, hogy beülhetünk-e megnézni a próbát?
Felugrottam. Jézus Máriám! Hát nem fantasztikus, hogy Sir Solti felesége engedélyt kér, hogy megnézhesse a próbát?
A szünetben odamentem hozzá, ő pedig azt mondta: Csak azért szerettem volna látni a próbát, hogy eldöntsem, érdemes-e eljönni az előadásra. Hát este itt leszek.
Majd a darab után odajött gratulálni. Rengeteg gyönyörű élményem van, órákig tudnék mesélni róluk.

A legutóbbi pályázaton 2020-ig nevezték ki igazgatónak, melyek a legfontosabb tervei erre az időszakra?

Nagyon fontos a fiatalítás. Ezért is neveztem ki Velekei Lászlót művészeti vezetőnek, mert nagyon fontos a frissítés. Régen azt gondoltam, hogy ahogy az ember idősebb lesz, egyre könnyebben veszi az akadályokat. Ez nem igaz. Folyamatosan kell tanulni, nincs megállás. A legfontosabb feladatom, amit kitűztem, amikor újraválasztottak, hogy ki kell nevelnem az együttes következő vezetőjét. Nem akarom, hogy a Győri Balett kalandorok kezére kerüljön. Ez egy erkölcsi kérdés számomra.
Ez a művészi munkát is meghatározza. Nagyon sok tervünk van. Most mutattuk be a Rómeó és Júliát, de már itt van a Diótörő. Gondolatban pedig már a következő szezon nagy bemutatóján, A skarlát betűn dolgozunk. Ugyanakkor készülünk a Kodály Zoltán évfordulóra is, már telefonkapcsolatban vagyunk Kodály Zoltán özvegyével.

Van olyan ars poeticája, ami inspirálja?

17 évesen égett be a lelkembe, amit Fejes Endre mondott nekünk, és amit én is el szoktam mondani a fiatal táncosoknak: Úgy kell elképzelni az életünket, hogy van egy magasugró léc, és ezt a lécet mindig át kell ugrani. Soha ne próbáljatok meg alatta átbújni. Át kell vinni. Utána nézzetek körül, és ha senki nem látja, akkor egy milliméterrel emeljétek meg. Ne tudja senki, csak magadnak emeld meg egy millimétert. Utána fuss neki, és ugord át.
A legfontosabb cél tehát az életben az, hogy saját magunknak mindig emeljük egy kicsit a mércét. Ez a legnehezebb. Művészként megújulni újra és újra.
Azt mondják, a közönséget ki kell szolgálni. Úgy gondolom, a színházban a közönséget nem kiszolgálni, hanem szolgálni kell. A szolgálat azt jelenti, hogy szórakoztatod, de egyben neveled is őket. És a néző minden egyes alkalommal azt várja tőlünk: Lepjél meg! Ez nagyon nagy feladat.

Budapesten született. A Balett Intézet után, 1979-ben került városunkba. Mit szeret Győrben?

Én már győrinek tartom magam. Azt szeretem Győrben, hogy annyi, de annyi szeretetet kaptunk és kapunk. Amikor 79-ben idejöttünk, mindenki azt mondta, hogy ez egy iparváros, ahol a táncnak nincsenek hagyományai. Sokan keresztet vetettek az együttes jövőjére. De nagyon sokan segítettek, sokat köszönhetünk a város vezetőinek is. És most itt vagyunk 37 év után. Felnőttek generációk, és felnőtt egy táncot értő és szerető közönség.
Felejthetetlen az a sok apró helyzet, ahogy a győriek szeretete megnyilvánult az évtizedek alatt. Az első években volt olyan, hogy az erkélyről lekiabáltak: Gratulálunk! Vagy emlékszem, amikor a henteshez belépve megkérdezték: Hogy érzitek magatokat nálunk?
Ez a fajta szeretet és gondoskodás nagyon kevés embernek adatik meg, és ez természetesen felelősséggel is jár. Mert az ember szereti visszaadni azt, amit kapott.

Szabados Éva
Fotók: Fehér Alexandra, Bánkuti András