A szervezők, a Goethe Intézet, az Osztrák Kulturális Fórum és a Svájci Nagykövetség ismét kitettek magukért, és igazán változatos programot állítottak össze számunkra. Az eseményre számos alkotó, köztük rendezők, színészek is meghívást kaptak, akikkel a pesti vetítések helyszínén, a Művész moziban találkozhatott a közönség. Budapesten a Szállj, cserebogár! (Mäikafer flieg) című osztrák háborús dráma zárta a fesztivál szekcióját. Az utolsó nap vendége az alkotó, Mirjam Unger rendezőnő volt, akivel többek között filmjéről, női filmkészítéséről és a második világháború aktualitásáról is beszélgettünk.

Ez egy magyar film? (mutat a rendezőnő Gigor Attila Kút című filmjének plakátjára)

Igen, pár napja vetítik a mozik.

Nagyon tetszik a színésznő arca. Kifejező. Már a plakát alapján kedvem támadt megnézni a filmet.

Pokorny Lila, a film egyik főszereplője, híres magyar színésznő. Sajnos még csak eredeti nyelven vetítik, de már most jó kritikákat kapott, nagy reményeket fűzünk hozzá, így lehet, Ön is hamarosan látni fogja.

Remélem.

Először jár Magyarországon megrendezésre kerülő Filmfesztiválon?

Többször jártam már Budapesten, még gyerekkoromban a családommal, viszont most először vagyok itt filmes esemény kapcsán. Ezért ez nagyon különleges élmény számomra. Izgalommal tölt el, hogy közönségtalálkozóval egybekötött vetítésen mutathatom be a Szállj, cserebogár!-t. Az pedig külön öröm, hogy a mozi gyerekek részére is levetíti a filmet.

A filmfesztivál programját böngészve kijelenthetjük, hogy idén igazán erős felhozatallal találkozhattak a nézők. A német nyelvű filmek mindig is kiemelkedő szerepet töltöttek be a világ filmművészetben, mégis az utóbbi években mintha még jobban megerősödött volna a nemzetközi filmfesztiválokon való részvételük. Jól érzem, hogy új éra, másfajta látásmód van kibontakozóban mind a német, mind az osztrák, vagy akár a svájci filmkészítésben?

Én elsősorban Ausztriáról tudok beszélni, de természetesen Németország filmjeit is figyelemmel kísérem, így számomra is szembetűnő a megerősödött nemzetközi térhódítás. Valóban történt egyfajta szemléletváltás, amely idén nyáron a Toni Erdmann kapcsán vált egyértelművé. Ez a film valamiféle áttörést jelentett, új látásmódot eredményezett. Ugyanakkor a német nyelvű filmek támogatási rendszereiben is sok a változás. Egyre több film készül, különböző mozgalmak látnak napvilágot, törekednek a filmszakma nemek közti különbségeinek áthidalására.

Ez mit jelent pontosan? Egyre több a női rendező?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy mostanság egyre több lehetőséget kapunk. Bár ezen a ponton fontos megemlíteni, hogy a megerősödő női jelenlét nemcsak a rendezésre, hanem más filmkészítéssel kapcsolatos szakmára is kiterjedt. Ausztriában kialakult az úgynevezett kvótarendszerre való törekvés. A rendezőnők összefogtak, és elkezdtek küzdeni azért, hogy minél magasabb aranyában részesüljenek a filmes támogatásokból. A cél értelemszerűen az 50-50 százalék. A javulást egyértelműen igazolja, hogy az elosztás kétségtelenül ebbe az irányba halad, amellyel a nőknek is kellő terepet biztosítanak a filmgyártásban.

Ha jól veszem ki a szavaiból, akkor Ön a kezdeményezés egyik élharcosa?

Mindenképpen támogatom. Olyannyira, hogy a Szállj, cserebogár!-ban a társ-forgatókönyvíró, az operatőr, a díszlettervező, de még a zeneszerző is nő volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy átestünk a ló túloldalára, hiszen rengeteg kiváló férfi szakember van, a film hangmérnöke például férfi volt (nevet), csakhogy őket jobban ismeri a szakma, ezáltal keresettebbek. A valódi cél, hogy egyre több nő képviseltesse magát a filmkészítésben, megismerjék nevüket, munkájukat, és kvalitásaik alapján foglalkoztassák őket különböző produkcióban.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Térjünk át a Szemrevaló Filmfesztivál keretében bemutatásra kerülő filmre, a Szállj, cserebogár!-ra, amely Christine Nöstlinger, világhírű osztrák írónő életrajzi ihletésű regénye alapján készült. Ön mikor és hol találkozott először az író műveivel?

Nöstlinger híres gyerekszerző Ausztriában. A legtöbb osztrák fiatal már az iskolában találkozik a műveivel. Én is meglehetősen korán fedeztem fel magamnak. Akkor történt, amikor az édesanyám először vitt el könyvtárba, majd ott egymás után adta a kezembe a Nöstlinger regényeket. Teljesen magával ragadott az írásaiban megjelenő modern gyerek-kép. Nöstlinger hősei már nem alkalmazkodnak, megvan a saját akaratuk és véleményük, önálló személyiségek.

A Szállj, cserebogár! főszereplője, Christine egy független, lázadó kislány, egyben az írónő gyerekként, és itt van Ön, mint rendező, aki a női filmkészítést ösztönzi. Úgy érzem, mindez nem véletlen.

(Nevet) Igen, ilyen alapon valóban nem nevezhető véletlennek a témaválasztás. A film fő apropóját mégis inkább Nöstlinger 80. születésnapja adta. Nagy álmom vált valóra a regény megfilmesítésével. Az alapanyagnak köszönhető az árnyaltabb független látásmód. Legfontosabb célként mindvégig az lebegett a szemem előtt, hogy olyan filmet csináljak, amely a civil lakosság életén keresztül, gyermeki perspektívából láttatja a háborút.

Az írónő azt fogalmazta meg a regénnyel kapcsolatban, hogy a cselekményül szolgáló 1945-ös év gyerekkorának egyik legboldogabb és legizgalmasabb korszaka volt. Lehetséges felnőttként is boldogságot találni a háborúban, vagy erre csak egy gyermek képes?

Egy gyerek bármiben meglátja a jót, és bárhol képes örömöt lelni, és még egy félelemmel teli időszakban is olyan adalékot szerezhet magának, amely a későbbiekben meghatározza életét. Én ebben a történetben is ezt érzem. Ellentmondásnak tűnhet, miszerint a háború alatt nőt fel, mégis boldognak érezte magát, ráadásul pontosan ebből az időszakból eredeztethető a művészete. Az irodalom tette lehetővé számára, hogy felnőttként is magáévá tudta tenni azt a gyermeki boldogságot, amit kislányként élt meg. Tulajdonképpen a háborúnak köszönhető, hogy azzá vált, ami. Noha fontos megemlíteni, hogy valójában ekkor már hivatalosan béke volt. A film és a regény is az orosz hadsereg felszabadító bevonulásának időszakáról szól, amely jócskán tartogatott még veszélyeket az akkori osztrák lakosság számára. Ez volt az a pont, amikor mindent a nulláról kellett kezdeni, nem volt kormány, sem szabályok, ilyenkor a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező emberek kényszerülnek arra, hogy együttműködjenek és újraépítsenek mindent, saját életüket is beleértve.

A háború legnagyobb erénye, már ha lehet ilyet mondani, az összekovácsoló erőben rejlik. A filmben osztrákok, gazdagok, szegények, gyerekek, felnőttek és orosz katonák élnek egy fedél alatt.

Pontosan. A háború összehozza az embereket, együttműködésre készteti őket. Különböző személyek kerülnek egymás útjába, akik normál helyzetben talán soha nem találkoznának, és nem szorulnának a másik segítségére. A szükséghelyzetek összefogásra sarkallnak. A háború pedig a valaha létezett legnagyobb és legszélsőségesebb szükségállapot.

A legmeghatározóbb személy az anya karaktere, aki egy idő után mindenki anyukája lesz, nem csupán a családé, hanem a katonáké is. Ő az összetartó központi anyafigura?

Igen, habár ez általánosban is igaz volt akkoriban. A férfiak háborúba mentek, ezért a nőkre, adott esetben az anyára hárult minden felelősség, ő tartotta össze a családot, és a legtöbb esetben gyermekei megmentéséért is küzdenie kellett. A filmben az anyját Ursula Strauss alakítja, aki egyike a legelismertebb osztrák színésznőknek. Fantasztikus volt az a folyamat, amely közben ezt a szerepet teljesen magáévá tette. A forgatás előtt rengeteget beszélgetett édesanyjával, aki mint kiderült, a háború alatt nagyjából egykorú volt a filmben feltűnő kislánnyal. Az ő kiváló játékának is köszönhető, hogy az anya figurája erősebb lett, mint a könyvben.

A Szállj, cserebogár!-t átlengi a keserédes humor. A tragikomikum a könyvben is fellelhető, vagy ez már a film sajátja?

Nöstlingernek van egy jellegzetes tragikomikus írásmódja, amely lényegében az összes művében jelen van. Tetszett a stílusa, és mivel nagyon szeretem Woody Allent, ezért mindenképpen szerettem volna átültetni és továbbfejleszteni ezt a fajta humort a filmben is.

Christine, a főszereplő mindig egy régi koszos karácsonyfadíszen keresztül szemléli a háborút és körülötte lévő világot. Miben lehet ez szimbolikus?

Christine akkor veszi magához a gömböt, és néz keresztül rajta, amikor már elege van mindenből. Ez a belső látást jelenti, de egyben a filmezés szimbóluma is, olyan, mintha kamerázna, a filmkészítő pozícióját veszi fel, és rögzíti az eseményeket.

Játékfilmjeiben és dokumentumfilmjeiben egyaránt történelmi és társadalmi témákat boncolgat. Ennyire fontosnak tartja a történelmi tudatot és emlékezést?

Feltétlenül. Az emlékezés és tudatosítás folyamatai kiemelt szerepet töltenek be munkáimban. A történelemmel való kapcsolatom nagyon erős, talán mert a családom apai és anyai ága teljesen eltérő. Édesanyám Bécsben született, osztrák asszony, édesapám pedig zsidó származású. Mindig is érdekelt, hogy honnan származom, hol vannak a gyökereim, kik voltak a felmenőim, mit éltek át a történelem során, illetve miként és hogyan változott az a társadalom, amelyben egykoron éltek.

Miben más a háború megjelenítése egy dokumentumfilmben a játékfilmhez képest?

Egy dokumentumfilmben valós képeket, jeleneteket használok fel, ma történő háborúk szolgáltatják az alapanyagot, viszont sokszor a játékfilmes díszleteket is ezek alapján alakítom ki, például az ukrán háború képei szolgáltak mintául a Szállj, cserebogár! egyes külső jeleneteihez.

Hogyan tudta instruálni a gyerekszínészeket, akik vélhetően soha nem éltek át háborút?

A Christine-t alakító Zita Gaier eddig csak az iskolában tanult a háborúról, nagypapája mesélt neki róla, és sok filmet látott már ebben a témában. Nagyon érzékeny és hihetetlen beleérző képességgel rendelkező kislány, így egyáltalán nem volt nehéz instruálni őt, főként, mert a filmben megjelenített karaktere sokban hasonlít saját személyiségéhez. Lényegében mindenkivel összebarátkozott a forgatáson, a legutolsó stábtagot is ismerte, egy nagy kalandnak élte meg a közös munkát, úgy, ahogyan az általa megformált Christine a háborút.

Mit gondol, mi az oka annak, hogy a második világháború tematikája folyamatosan napirenden van a filmkészítésben?

A film kapcsán nemrégiben találkoztam Christine Nöstlingerrel, aki elmondta, hogy soha nem gondolta volna, hogy mindaz, amit ő 70 évvel ezelőtt gyerekként megélt, egyszer újra visszatérhet. 80 éves életút után azt látja, hogy a fasizmus megint jelen van, és a második világháború aktuálisabb, mint valaha. Jelenkori fasizmus alatt értem az összes diktatórikus rezsimet, szélsőséges gondolkodást és radikális ideológiát, amely kirekeszt, megkülönböztet, emberek életét veszélyezteti és ontja ki, ezáltal pedig félelmet és erőszakot szül. Ezt éljük most, más formában, mint régen, de a probléma gyökere ugyanaz. Súlyos dolog ez, amellyel foglalkozni kell, beszélni róla, megmutatni és tudatosítani mindenkiben, erre pedig tökéletes eszköz a film, amely a leggyorsabban reflektál a jelenkor történéseire és a társadalmi és politikai változásokra.

Végezetül, ha egyetlen rendezőt kéne említenie, aki inspirálta Önt, ki lenne az?

Billy Wilder. (nevet)

Éles váltás filmes tekintetben.

Nagy rajongója vagyok a munkásságának, olyannyira, hogy amikor évekkel ezelőtt Los Angelesben jártam, ő még élt, bár nagyon idős volt már, ekkor írtam neki egy rajongói levelet, amit aztán elvittem a házához, és bedobtam a postaládába. (nevet) Kicsit őrült dolog volt, és sose tudtam meg, hogy végül eljutottak-e hozzá a soraim, de számomra ez akkor sokat jelentett.

Melyik a kedvenc Wilder-filmje?

A Van, aki forrón szereti. Még gyerekként láttam, és teljesen odavoltam érte.

Varga Laura
Fotók: Kerekes Zoltán
Forrás: TheScreen.hu