A napokon belül nyolcvanadik életévét betöltő író, újságíró, pszichológus, műfordító és egyetemi tanár érdekfeszítő módon ecsetelte a szülő-gyermek kapcsolatban a testi és lelki „köldökzsinórról” történő elszakadást, valamint visszatalálást.

Véleménye szerint, amikor a házasulandó párok az anyakönyvvezető előtt kimondják a boldogító igent, mintegy kilépvén az addig otthonukat jelentő szülői házból, és elindulnak az önálló nagybetűs Életbe, talán nem is gondolják végig, hogy ez nem az első leszakadásuk, bár minőségileg különbözik minden eddigitől. Mert miről is van szó? Adva van egy petesejt a leendő anyában és egy ondósejt az apában, mindkettő elszakad az elsődleges forrásától, hogy az anyában találkozva, a méhfalba ágyazódva egyesüljenek. Ezzel veszi kezdetét egy új lény élete.

Jogilag eltérő álláspontok vitatják, hogy mi az élet kezdete: a megtermékenyülés ténye, avagy a szülőcsatornán áthaladva, a külvilágba kilépve a megszületés. A méhben létezve, a köldökzsinóron keresztül már van kapcsolat anya és gyermeke között. A megszületés, a köldökzsinór elvágása gyökeres változást jelent: megtörténik a másodlagos leszakadás.

A gyermek a különböző életkori szakaszokban folyamatos testi és pszichés fejlődésen, változáson megy keresztül, s ez gyakran nehézséget okoz a helyes nevelési stratégiák alkalmazásában, ismételten erős teherpróbáknak teszi ki a szülő türelmét. A kisgyermek intenzív gondoskodásra szorul, az önállóságra való nevelés fokozatosan kell, hogy végbemenjen.

A dackorszak nyiladozó érdeklődésről tanúskodik, nem szabad erőszakkal elfojtani, tilalmak erdejével korlátozni a kis embert; a pszichológus álláspontja a kutatókkal összhangban az, hogy a szülőknek el kell viselni ezt az állapotot, amely szeretetteljes, bizalmon alapuló, őszinte családi légkörben „szövődménymentesen” lezajlik, és elmúlik majd.

A másik komoly vízválasztó a pubertáskor, ilyenkor az erős, gyakran kíméletlen kritika a nemrég példaképnek tekintett ősök iránt igencsak megviseli a szülőket. Ilyenkor általános a serdülő elzárkózása, keveset kommunikál, a szülők pedig tanácstalanok lesznek, gyakran kétségbe esnek. Ekkor a tapintat, a „diplomáciai érzék” a sorsdöntő. Ahhoz, hogy a serdülő megnyilatkozzon, a szülőknek úgymond „hallgatni” kell, nem megütközni, megsértődni. Utóbbi roppant nagy nevelési hiba.

A serdülőnek magával és a világgal egyaránt baja van, keresi a helyét kortársai között is. Amennyiben türelmesek a szülők, a barátságtalan, gyakran sértődést kiváltó viselkedésű kamaszból évek múltán egy kedves, fiatal ember lesz, aki ismét könnyebben szerethető. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a serdülő – nemegyszer szemtelen – a szeretetmegvonás legyen a válasz, épp ellenkezőleg, ekkor kell igazán szeretni, de okosan, nem „elefánt módjára” feltörni az intim szféráját.

Az egyén fejlődése nem sablonszerűen történik, mivel minden individuum egyedi és megismételhetetlen, nem járhatja be a szellemi fejlődés szakaszait egységes intervallumokon belül.

Dr. Vekerdy Tamás előadásán szó esett a gyermekek értékeléséről is, arról, hogy a mai iskolarendszer csupán kevés paraméter szerint minősíti a növendékeket, az intelligencia számos szegmense kívül esik az értékelés látóköréből. Ütközik a gyermek érdeke, a nevelő meggyőződése és az oktatási, nevelési dokumentumokban lefektetett elvárások.

Az est folyamán számos kérdés hangzott el, és született szakszerű válasz, kezdve a szeparációs félelem feloldásától a gyász feldolgozásáig, a válás utáni helyzet kezelésétől az elvált szülők és a gyermek közti kapcsolat fenntartásának minőségi kritériumaiig.

Az előadás végül kötetlen beszélgetésbe ment át, és csupán az előadó idejének korlátja szabott kényszerű gátat az eszmecsere folytatásának. Meggyőződésem szerint még órákig tarthatott volna, mert egyik hallgatói problémafelvetés szülte a másikat, szinte egész láncolata alakult ki a gondolatoknak.

Zárásként az előadó dedikálta a könyveit, közben pedig lehetőség nyílt további személyre szabott problémafelvetésekre, beszélgetésekre.

Csiszár Antal
Fotók: Pollreisz Balázs