Évek óta nem volt egy játék, ami igazán lekötött volna (kivéve a Trónok harca társast), igaz, nem is igazán törekszem erre. Arra ugyan emlékszem, hogy annak idején a Mortal Kombat 3 miatt elmentem moziba a belőle készült filmet megnézni, de hogy könyvet olvassak miatta… Szóval példátlan.

Azt gondoltam, hogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy elektronikus karaktereket fejlesszek, autóval körözzek valami pályán, esetleg nácikat lőjek le a „baráti” szovjet hadsereg katonájaként. Ám egy internetes oldalon írtak a The Witcher 3-ról, melyben azt ígérték, hogy egy középkorra hajazó fantáziavilágban oldhatunk meg feladatokat, és a fejlesztők egy valódi várost modelleztek benne, ahol a lakosság él, dolgozik, szeret és meghal (leginkább ez utóbbi...), miközben kalandozunk benne. Azt gondoltam, ezt látnom kell. Láttam. Nehezen leírható az a hangulat, amit a lengyel fejlesztők létrehoztak. Tényleg elvarázsol. Két évtizede valószínűleg a fél karomat áldoztam volna fel érte, most szerencsére csupán a nyári szabadságomból kellett jó pár órát. Ha valaki szereti az ilyen akció RPG-ket, mindenképpen próbálja ki, mert ha én ezt mondom, aki időpazarlásnak gondolja a játékok szinte minden formáját, akkor az már jelent valamit. Vagy jót, vagy ízlésficamot részemről.

Szóval, a játék után, azt mondtam magamnak, el kell olvasnom a könyveket, amelyek alapján készült. Bár csak az elsőn vagyok túl, de írni akartam egy beszámolót, amíg a játék hatása is él bennem, meg a közeljövőben előadásokra kell fókuszálnom, és nem tudom, lesz-e időm lenyomni a többi kötetet. Sajnos nem vagyok a lengyel irodalom nagy ismerője, Sienkiewiczen, Stanislaw Lemen és Miczkiewiczen kívül maximum olyan lengyel krónikások ugranak be szakmai ártalom gyanánt, mint Gallus Anonymus vagy Jan Dlugosz. Így most egy modern szerzővel is találkozhattam.

Andrzej Sapkowski sorozatának első kötete először is meglepett, mivel nem egy regényről van szó, hanem kis novellák lazán kapcsolódó gyöngysora, amelyeket a főszereplő („a” vaják) Ríviai Geralt személye kapcsol össze. Sapkowski ragyogó (bár persze nem példátlan) ötlethez nyúlt, fogta a klasszikus meséket, és átgyúrva őket, beépítette az általa kitalált fantáziavilágba. Így aztán ránk szabadítja Hófehérkét, Hamupipőkét, a Szépség és a szörnyeteget, tökéletesen kifordítva az eredeti koncepcióból. Nekem a legjobban az A kisebbik  rossz című novella tetszett. Ebben Hófehérke a főszereplő, pontosabban a neve itt Renfri, avagy Gébics (mivel karóra húzatta áldozatait, akár a tövisszúró). A lengyel író ebben a sztoriban, amellett, hogy Hófehérkét egy beteg, bosszúmániás (ám érthető és némiképp szerethető) gyilkosként ábrázolja, képes volt erkölcsi dilemmákat elültetni a történetben. Az egész kötet a fantasy, a mese és a szláv folklór érdekes kombinációja, nyakon öntve fanyar humorral. Egyértelműen felnőtt kategóriába sorolandó, nem csupán a pikáns részletek miatt, hanem azért, mert gondolkodásra késztető mű. Érdemes kézbe venni ezt a könyvet, engem nagyon szórakoztatott, néha elgondolkodtatott.

Két említésre méltó negatívum azért van a könyvvel kapcsolatban. Elsőként, mivel a kiadó nem elsősorban a könyvön akart keresni, hanem a játékon (a The Witcher 2-n, 2011-ben még nem volt harmadik rész), így a borítón művészi ábrázolás, grafika helyett egyszerűen a játékból szedték ki a főszereplő ábrázolását, és pottyantották rá egy nagy vörös vérfoltra. Nem néz ki rosszul, de egy kemény kötésben időállóbb lenne. Emellett a könyvben meglehetősen sok elírás, gépelési és tördelési hiba van. Érezhető, hogy nem egy nívós könyvkiadó terméke, s nem ez a fő profiljuk (profitjuk).

Összefoglalva: Nagyon jó benyomásokkal fejeztem be a Vaják első kötetét, amely ötletes, humoros, mégis komoly kis mű. Egyértelmű, hogy folytatni fogom.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.