Mert A Függetlenség napja le sem tagadhatná – soha nem is akarta – a butácska hibáktól lyukacsossá váló forgatókönyvét – amit négy hét alatt körmöltek le. De mindezért a mai napig sem tudunk rá haragudni. Akkor sem, ha a tv-műsorok kötelező július 4-i darabjaként ezredszer látva már nem hökkenünk meg úgy a grandiózusnak tartott látványán, mint először. És csupán mosollyal az arcunkon konstatáljuk, hogy mennyire mulatságos volt a ’90-es években divattá váló, egyben a műfaj alapját képező amerikaiak üldözési mániája, amely rendre önfeláldozásba torkollott. A pörgős cselekményével, a szerethető karaktereivel, valamint a tesztoszterontól bűzlő, vicces beszólásaival és az egész univerzum számára elegendő hazafiasságával képes volt létrehozni azt a feszült hangulatot az idegenek inváziója körüli hercehurcában, melytől tiszta szívünkből, újra és újra a képernyő előtt ragadva, mi magunk is hadba álltunk volna Bill Pullman magasztos beszédét hallva. A Feltámadás visszatérő alien serege viszont műemlékek helyett inkább ezeket az elemeket gyalulja le – de mindezt lelkiismeretesen –, így Emmerich próbálkozása a karrierjének újbóli feltámasztására ismét elmarad a pillekönnyű, áldozatok nélküli világégés közepette.

Az emberiség kipusztításának mester direktora a 2004-es Holnapután filmjével tudott utoljára kasszarobbantást végrehajtani, nem csoda hát, ha a visszakapaszkodásához a legnagyobb sikerét porolta le, ennek pedig a stúdió is megörült. Olyannyira, hogy kapásból 200 millió dolláros büdzsét szavaztak fékevesztett látványpornójának megvalósítására, és Emmerich – jó szokásához híven – nem is vacakolt a cselekmény felépítésével, vagy épkézláb karakterek kidolgozásával. Tulajdonképpen az első rész történetét vetette alá egy digitális ráncfelvarrásnak, a miniatűr maketteket, illetve a pirotechnikai eszközöket lecserélve korunk blockbuster trendjéhez igazítva, CGI-ra. De amikor már a vásznakon havonta minimum kétszer romba döntik valamelyik nagyvárosunkat, nem elég a számítógéppel odarittyentett, Atlanti-óceán méretű csészealj, vagy a belőle méhkasként kiáramló űrhajók. És elsődlegesen itt számították el magukat Emmerich-ék, ugyanis míg a gigantikus előd nagy részben sikerét újító vizualitásának köszönhette, 20 év elteltével sokkal többre lett volna szükség, mint az egészében zöld vászon előtt forgatott, mindent tízszeresére felnagyító hétköznapi zúzda, amire emiatt, az inváziókon edződött ingerküszöbünknek hála, érdektelenül legyintünk.

A Feltámadásról mégsem mondhatjuk, hogy legalább az ambíciója ne lenne meg arra nézve, hogy több próbáljon lenni egy összetákolt látványbestiánál, amely a ’96-os „kistesó” emlékeinek meglovagolásával csak igyekezne túlélni a nézők által rázúdított apokalipszist. Emmerich és Dean Devlin forgatókönyve a kezdetekben izgalmasan vegyíti a nosztalgikus faktort az új irány kijelölésével: a már jól ismert idegenek technológiájának integrálása a társadalmunkba és az idilli, össznépi nemzetek álomszerű egybeborulása ígéretes, előretekintő történetet sejtet. A múlt eseményeinek újbóli bekövetkezésétől való emberiség félelme és az ebből fakadó két évtizedes felkészülés párhuzamosan szolgálja ki az első rész rajongóinak elvárásait, miközben tovább szövi a cselekményt. De Emmerich-ék törekvése csupán a film negyedéig tart ki, majd a sodró lendület következtében ráébredünk: mindezt már láttuk a múltkor, csak akkor az űrlények nem voltak ennyien, és nem tudtak ekkora tűzijáték közepette parádésan alászállni az űrből.

Nem mintha A Függetlenség napja az elképesztően csavaros fordulataival, a fizika törvényeit szem előtt tartó logikájával, illetve jól átgondolt történéseivel hódította volna meg a világot, hiszen naiv bájával minden B filmes zagyvaságát és irritálóan giccses patriotizmusát büszkén hirdette. Mi pedig nem is reménykedtünk abban, hogy a popcornmozik monstrumának folytatása majd ennél többet próbál meg nyújtani. Itt viszont a szerethető hangulatnak már se híre, se hamva. A karakterek sorsáért már nem tudunk izgulni, az első jelenettől kezdve tudjuk, ki fogja büszkén feláldozni magát a megfelelő pillanatban. A teljes kiszámíthatósága miatt a fajunk fennmaradásáért folytatott újbóli – minden eddiginél – egyenlőtlenebb küzdelem közel sem annyira fenyegető és veszélyes, mint múltkor. Teljesen tét nélkülivé és érdektelenné válik mindez, melyben az idegenek súlytalan lufikként lépnek fel, miközben Goldblum ezt felismerve, London teljes népességének kiirtása közben csak elsüt egy hangzatos, odaillő poént, ezzel tudatosítva a 12-es korhatáros besorolást. A mérhetetlen pusztításorgia emberáldozatok és vér nélkül pedig súlytalanná és unalmassá teszi a látottakat.

Ezen a szereplők sem tudnak segíteni, hiába fog el minket a nosztalgikus hangulat a régi karaktereket látva, és hiába a szájukat elhagyó ismert vagány mondatok, már nem találják a helyüket ebben a digitális világban. Unottan, megfáradt tekintettel téblábolnak a helyszínek között, így már kötődni sem tudunk annyira hozzájuk, persze az első részben sem az egyediségük miatt izgultunk értük, viszont a színészek a rengeteg improvizációval színesebbé tudták varázsolni az archetípusokra épülő szeleburdi tudóst, a nagyszájú, laza pilótát vagy a népét mindenáron megvédő elnököt, mindez sajnos a Feltámadásban elmarad. Legalább az amerikai csillagokkal tarkított lobogóra nem hoz szégyent a film, Bill Pullman az őrület határán lévő, megtört Whitmore-ként ismét egy olyan hazafiasságtól tocsogó beszédet ráz ki fapofával a kisujjából, amilyenre a filmtörténelemben 20 éve nem volt példa. Jeff Goldblum folyamatosan elkalandozó zsenije igyekszik minél több viccet elsütni, melyek ha többnyire döcögősen is, de egyszer-egyszer betalálnak, Liam Hemsworth pedig van annyira kemény és felelőtlen (űr)pilóta, mint Will Smith volt, de helyettesítőjeként közel sem annyira szórakoztató és emlékezetes.

A Függetlenség napja – Feltámadás tehát jócskán alulmarad elődjével szemben, még akkor is, ha ígéretes a kezdés, így valószínűleg hasonló kultusz sem vár majd rá az idő előrehaladtával, sőt még a polcainkra sem fog bérelt helyet szerezni. Kiveszett az a bizonyos báj belőle, így sem a karaktereivel, sem pedig a humorával nem képes már ámulatot kiváltani belőlünk, egy tipikus popcornmozi, mely az első részt majdnem hogy egy az egyben lemásolta. De csak majdnem, ugyanis Emmerich részéről az újítás kimerült a kötelező modernséggel járó intergalaktikus univerzumépítés terhében, melynek újbóli revansa ezúttal már nem a bolygónkért fog folyni. Jelen állás szerint nem sok esély van a feltámadásra, de egy kis környezetváltozás hátha visszahozza az űrlények küzdőszelleme mellett Roland Emmerich régen működő stílusát is.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu