Ennek létszámát ekkori jelentések 80 ezerre tették, s még a legrosszabb álmukban sem gondolták volna a magyar vezetők, hogy valójában 200 ezer főnél is több az új ellenség. A válság hatására összeülő magyar katonai és politikai vezetés Görgei javaslatára elhatározta, hogy a honvédsereg lehetőleg minden máshonnan nélkülözhető katonáját Komáromhoz vonja, sőt javasolta, hogy a kormány is oda költözzön, s ott vívja majd meg a döntő ütközetet. Csak az az egy esély maradt ugyanis, hogy még az orosz invázió kifejlődése előtt sikerül megtörni Haynau seregét, s utána fordulni a muszkák ellen.

Miközben Görgei Pesten ezekről állapodott meg Kossuthtal, Haynau nem tétlenkedett, s a Duna jobb partjára csoportosítva át embereit, június 27-28-án Győr ellen vonult fel, melyet kisebb ütközetek után Poeltenberg Ernő VII. hadteste kénytelen volt kiüríteni, s Komáromba hátrált. Görgei erre tudatta a kormánnyal, hogy immár képtelen fedezni az utat Budapest irányába. Itt lett volna az idő, hogy Kossuthék, bízva az értük is küzdő hadsereg lojalitásában, Komáromba vonuljanak. Nem ez történt. A megrettent Kossuth és a környezetében lévő alkalmazáson kívüli tábornokok (köztük korábban csúfosan leszerepelt tábornokok!) javaslatára Komárom helyett a Tisza-Maros környéki összpontosítást rendelte el, s Görgeinek megparancsolta a Szegedre való levonulást.

Görgei – erről még nem tudva – levelet írt Kossuthnak, hogy Komáromnál kell győzni, majd, amikor megjött az új haditerv híre, kedvetlenül, de azt írta rá, hogy levonul Szegedre. A levelek azonban, úgy tűnik, fordított sorrendben érkeztek meg Kossuthhoz, aki a tábornok lázadásaként értékelte a komáromi döntő csatáról kapott levelet, s nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni?) a levelek iktatószámát, amely egyértelműen jelezte, szó sincs ilyen lázadásról. Kossuth erre leváltotta Görgeit, s az alkalmatlanságát többször „bizonyított” Mészáros Lázárt nevezte ki a helyére. Az új parancsnok azonban képtelen volt eljutni a fősereghez, mert július 2-án távolról már ágyúdörgést hallott, amely jelezte, hogy újabb csata kezdődött, s visszatért Pestre.

A második komáromi csata voltaképpen találkozóharcként indult, sem Görgei, sem Haynau nem kívánt csatába bocsátkozni július 2-án. A magyar fővezérnek ez azért sem lett volna ésszerű, mert 26 ezer emberrel rendelkezett csak, míg Haynau 60 ezerrel. Ám a magyar állásokat az osztrák erők körülvették, majd a rendkívül energikus Benedek tábornok (igen, ő magyar volt) vezetésével az osztrákok megtámadták Szőnyt, s elfoglalták ezt a fontos helységet. Görgeinek mindenképpen vissza kellett foglalnia a falut, mivel ez biztosította a visszavonulását Buda felé. Közben a jobbszárnyon Ács felé is gondok voltak, mert az osztrák támadás megingatta a monostori sáncok (ahol ma az erőd van) védőit, és az fenyegetett, hogy a fehérkabátos „sógorok” elérik a Komárommal való összeköttetést biztosító hajóhidat. Szerencsére az időben beérkező erősítés, benne az egyik legjobbnak számító 48. szabolcsi zászlóaljjal, itt rendet tett, és a sáncok ismét magyar kézre kerültek.

Hogy a Szőny elleni támadást megkönnyítse, a hídfő másik oldalán, Ács felé indított látszattámadást, majd szinte egész tüzérségét és lovasságát összevonva a csatatér közepén az osztrákokra rontott. Görgei személyesen vezette aznap lovasságát csatára – korábban maga is volt huszár –, s Csém felé megkísérelte áttörni az ellenség vonalait. A főparancsnok, hogy a segédtisztek könnyen megtalálják, aznap meggypiros attiláját viselte (sajnos a II. világháború pusztításában a később múzeumba került véres relikvia elpusztult). A 24 lovasszázad rohama sikeresnek indult, s mikor egy orosz alakulat tört oldalról elő, Görgei kalapjának lengetésével igyekezett felhívni lovasai figyelmét erre (a címlapképen Than Mór festményén). A parancsnok, jobb lova okán, egyedül vágtatott az ellenség felé, akik kifejezetten rá céloztak „Csak azt a vöröset!” felkiáltással. Görgei hirtelen hatalmas ütést érzett a fején. Jobb híján kalapját szorította az erősen vérző sebre, míg huszárai utolérték, s egy seborvos kezelésbe vette a gyengülő vezért. Noha egy repeszdarab 12 centi hosszan felszakította a koponyáját, s ezen keresztül látható volt a csontszilánkokkal teli agyburok, a tábornok még egy órán át vezette embereit hevenyészve bekötött életveszélyes sebével. Végül a hadvezér eszméletét veszítette, és napokig az életéért küzdöttek. Mialatt Görgei lekötötte az ellenséget, a Klapka vezette balszárny sokadik támadásával végül bevette Szőnyt. Az ellenséget a csaknem harmadannyi magyar honvédsereg minden ponton visszaverte estére, talán a legragyogóbb bravúrt bemutatva a szabadságharc során.

Mialatt Görgei az életéért küzdött, leváltásának híre elérte a hadsereget, amely elképesztő megrökönyödést váltott ki. Parancsnokuk az életét kockáztatva, az első sorokban harcolva kap talán halálos sebet, erre a csatamezőt gyakorlatilag soha nem látott politikai vezetés leteszi!? Végül az a megoldás született, hogy a Komáromnál lévő seregnek maradt Görgei a vezére, de le kellett mondania hadügyminiszterségéről, és megígérte a Szegedhez való levonulást, mihelyst különítményei beérkeznek. Ez eltartott egy darabig, és július 11-én még egy kísérlet történt az osztrákokon való áttörésre. A sikertelen próbálkozás után Görgei nekiállt teljesíteni a szerinte a biztos végbe vezető tervet, s elindult kerülő úton a Maros felé. Ő odaért, viszont a délvidéki magyar fősereg augusztus 9-én megsemmisült.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Bp.: Zrínyi, 2003.
http://mult-kor.hu/20101203_a_sebesult_gorgey

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.