Az 1839-től egyre nagyobb teret nyerő fotózás kezdetben félelmet váltott ki a portréfestőkből, akik megélhetésüket féltették az új médiumtól. Ugyanakkor a művészek fokozatosan felfedezték a benne rejlő lehetőségeket is, hiszen reprodukálhatták segítségével műveiket, megismerhették így más művészek alkotásait, de használhatták a fotókat festményeik előkészítésénél és megvalósításánál is. És éltek is a lehetőséggel világszerte, így az Osztrák-Magyar Monarchiában is, amely a képzőművészetben is dualista, két központú volt. Az osztrák mestereknél a bécsi akadémián tanuló magyarok szinte kivétel nélkül itthon futottak be karriert, ahogy ez történt Karl von Piloty tanítványai, Benczúr Gyula és Székely Bertalan esetében is.

Székely az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde oktatójaként az 1876-77-es tanévtől volt a „boncalaktan”, az anatómia tanára is, egészen 1901-ig. Ebben az időszakban készültek el lovakról készített mozgástanulmányai is. Mert szerinte a ló mozgása minden más állat mozgásának a kulcsa, és azért is érdemes ezzel foglalkozni, mert a ló az ember mellett a művészek által legtöbbet ábrázolt élőlény. Mivel az ügetés és a vágta esetén szabad szemmel követhetetlenül gyorsan mozognak a ló lábai, ezért lényegében a patanyomokból és a ló anatómiájából következtetve rajzolta meg szemléltető tablóit – egy-egy mozgástípusra 12 fázist készítve. Így munkájával valahol a mozgófilmet is megelőlegezte, hiszen egy vágta vagy ügetés képkockáit lelassítva, vagy éppen meg-megállítva megbizonyosodhatunk arról, hogy mennyire helyesek voltak a Székely Bertalan által kikövetkeztetett fázisrajzok.

Székely tablóit 1992-ben már láthattuk a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében, emellett ott vannak az Europeana oldalán is, most pedig az október 30-ig tartó bécsi tárlaton vendégeskednek.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu