Már maga a megnevezés sem pontos. Egyfelől nagyságánál fogva célszerűbb lenne ütközetnek nevezni, másfelől az otrantói csataként ismert összecsapás voltaképpen a harmadik ezen a néven. Ugyanakkor az 1917. május 15-én megvívott csata kétségtelenül megérdemli a figyelmet, hiszen az I. világháborúban ez volt a legnagyobb hajóhadak közötti harc a Földközi-tengeren, ráadásul összetettségét bizonyítja, hogy mind a tenger felszínén, mind az alatt, mind a levegőben folyt.

A világháború kitörésekor az eredeti haditerv szerint a központi hatalmak két földközi-tengeri nagyhatalma, Ausztria-Magyarország és Olaszország egy közös flottában zavarta volna Franciaország csapatszállításait Afrikából Európába, ám ez Olaszország semlegességével, majd átállásával az Antanthoz gyorsan felborult. Az Osztrák-Magyar Monarchia az Adriai-tengerre szorult, és annak kijáratánál Otrantó kikötővárosa és Korfu szigete között olasz, francia és brit hajókból álló blokád zárta el hajóinak és tengeralattjáróinak kijutását a Földközi-tengerre. Ez a zárlat egyre kényelmetlenebb lett, nem is a kereskedőhajók – a polgári hajózás addigra megszűnt –, hanem az osztrák-magyar és német u-bootok számára, amelyek a Monarchia kikötőiből indultak portyázni.

1917 tavaszára már 70 halászhajó járőrözött érintésre robbanó aknákkal felszerelt hálókat vontatva az Otrantói-szorosban erős hadiflotta fedezete alatt, hogy akadályt képezzen a búvárhajók számára. A K.u.K. Kriegsmarine (Császári és Királyi haditengerészet) vezetése 1917 májusában ennek a zárnak a megsemmisítésére rendelte ki a Horthy Miklós sorhajókapitány vezette hajócsoportot. Az akcióban a Monarchia legmodernebbnek számító hajói vettek részt: Az SMS (Seiner Majestät Schiff, azaz őfelsége hadihajója) Novara (a címlapképen), SMS Saida, SMS Helgoland gyorscirkálók, valamint az SMS Csepel és az SMS Balaton rombolók. A felszíni hajókat három tengeralattjáró (az osztrák-magyar U 4, U 27, és a német U 89) támogatta. Ez utóbbiak szerepe az volt, hogy elfoglalja a figyelőállásokat az ellenséges erők felvonulási útvonalán, illetve aknákat helyezzen el olasz kikötők szájánál. A támadást vízről felszálló hidroplánok is segítették, akiknek feladata elsősorban az ellenséges hajók megfigyelése volt.

Az öt osztrák-magyar hajó 1917. május 14-én sötétedés előtt hagyta el Cattarói támaszpontját, majd az éjszakai órákban nagy sebességgel a tengerzár felé indult. Elsőként a két romboló érte el a szorost, ahol 15-én hajnali 3 órakor belebotlott egy 3 teherhajóból és a Borea rombolóból álló olasz kötelékbe. Az SMS Csepel azonnal tüzet nyitott 1000 méterről az olasz hadihajóra, és második sortüzével e is süllyesztette azt. Eközben a Balaton romboló a teherhajókat árasztotta el tüzével, melyek közül kettőt megsemmisített, míg a harmadik komoly károkkal tudott csak elmenekülni. A két romboló ezután biztosítási műveletet folytatott, mígnem 7:35-kor füstöt vettek észre a láthatáron, majd kibontakozott egy igen erős ellenséges csoport, amely két cirkálóból és öt rombolóból állt. A két kis hajó felvette a harcot a lényegesen erősebb ellenféllel, sőt a Csepel 8:32-kor harcképtelenné tette az olasz Aquila nagyrombolót. Az osztrák-magyar rombolók menekülőre vették, miközben folyamatos tűzpárbaj zajlott, egészen addig, míg elérve a saját partokat, az ottani lövegek fedezetének biztonságába nem értek. A két romboló pontos tüzelését nagyban segítette a K-153 és K-154-es tengerészeti repülőgépek támogatása.

Horthy három cirkálója 3:10-kor érte el a szorost, majd a három egység szétválva a drifterek (a vontatóhálós hajók) levadászására indult. Az SMS Saida két őrhajót elsüllyesztett, egyet megrongált, az SMS Helgoland ötöt küldött a tengerfenékre, hármat ronccsá lőtt, míg Horthy SMS Novarája ötöt pusztított el és ötben súlyos károkat okozott. Ezután a három cirkáló elindult a rombolókkal megbeszélt találkozási pontra, ám azok harcba keveredtek, így ez a randi nem sikerült. A hármast egy olasz repülőgép felfedezte, így ettől kezdve a csoport célja a biztonságos hazajutás volt. Először egy 4 rombolóból álló csoport igyekezett útjukat állni, majd a korábban a rombolókat üldöző hetes (eddigre az Aquilát a legénysége mozgásra bírta, ha lassúra is) is csatlakozott a hajtóvadászathoz. Horthy három hajóját oldalról és hátulról is ellenség fenyegette. 9:28-kor megkezdődött a tűzpárbaj. Horthy hajói 10 cm átmérőjű ágyúikkal komoly hátrányban voltak, mivel ellenfelüknél 15.2 cm-es lövegek is voltak, amelyek lőtávolsága lényegesen nagyobb volt. Horthy, hogy kedvező távolságra kerülhessen a harchoz – elsőként a Földközi-tengeri harcok történetében – mesterséges köd fedezékében közelebb ment az ellenséghez. Miközben a hajók teljes sebességgel száguldottak a biztonságot jelentő Cattaro felé, a tűzpárbaj egyre nagyobb méreteket öltött. 9:38-kor a mesterséges köd jótékony leple alatt Horthy három hajója 4500 méterre megközelítette az ellenséget, amely ideális lőtávol volt az osztrák-magyar félnek, de ez nem maradt így sokáig, s a tűzharc a két egymással párhuzamosan robogó csoport között 7-9 km távolságból zajlott. Főleg a brit HMS Dartmouth tüze bizonyult hatásosnak nagy kaliberű ágyúival. 9:50-kor, majd 10:04-kor az SMS Helgoland, 10:50-kor az SMS Saida kapott találatot, ám a tüzet a jól képzett legénység gyorsan elfojtotta, s a harcképességük, és ami legalább ilyen fontos volt, a sebességük megmaradt. Az antant erők elsősorban a vezérhajóra, az SMS Novarára összpontosították lövéseiket.

10:10-kor egy 15.2 cm-es gránát csapódott a vezérhajó parancsnoki hídja mögé, megsebesítve Horthy parancsnokot (fent a képen a Novara parancsnoki hídján). A majdani kormányzót öt repesz sebesítette meg a lábán és a fején, ruhája meggyulladt, a robbanás pedig fél fülére megsüketítette. A kapitány azonban nem engedte magát levitetni a kötözőbe, a hajó orrából irányította hajóit, míg eszméletét nem veszítette. Horthyék visszavonulásuk megkezdésekor értesítették a Cattaroi flottatámaszpontot, hogy üldözik őket, és ha lehet, segítséget kérnek. Elsőként 7 osztrák-magyar repülőgép avatkozott a csatába (nekik köszönhetően van néhány fotónk a menekülő és sérült SMS Novaráról!). A repülők támadásának hála a már a gyorscirkálók megtorpedózására készülő francia Bernouli tengeralattjáró kénytelen volt lemerülni indítás előtt, így ezt a veszélyt megszüntették. Miközben a három hajó továbbra is folytatta egyenlőtlen harcát, a korábban már lemaradt 4 rombolóból álló kötelék is felzárkózott, és így már 3 hajó nézett szembe 11-gyel. Ezek torpedókat indítottak a csoport ellen, de nem találták el azokat. 10:32-kor az SMS Novarát újabb találat érte, mely a kazánok közelében csapódott be, és a hajó 10:55-kor leállt. Miközben a Novara könnyű célpontot nyújtott, az ágyútűzben az SMS Saida a vezérhajó mellé állt, és vontakötélre vette azt. E kényes művelet közben az SMS Helgoland vívott hősies csatát, magára vonva az összes ellenséges hajó tüzét.

Míg ez zajlott, újabb antant hajók érkeztek be az összecsapás színhelyére, amely 1 cirkálóból és 4 rombolóból állt. Az arány immár 3 a 16-hoz volt... Azért némi remény is felcsillant a menekülésre. A távolban egy füstcsík bontakozott ki a dalmát partok felől, jelezve, hogy Cataroból közeledik az erősítés. A SMS Sankt Georg vezetésével a cattaroi flottatámaszpont hajói érkeztek meg felmenteni az ostromlott triót. A csoport az SMS Sankt Georg (jobbra a képen) és SMS Kaiser Karl VI páncélos cirkálóból, az SMS Tátra és SMS Warasdiner rombolókból, az SMS Budapest partvédő páncélos hajóból és 6 torpedónaszádból állt. Létszámra még így sem lett volna kiegyenlített küzdelem, ám az SMS Sankt Georg és az SMS Kaiser Karl VI régiségük ellenére 24 cm-es lövegekkel is rendelkeztek. Még mielőtt ezek beavatkozhattak volna a csatába, az antant erők egy utolsó rohamot indítottak a három gyorscirkáló ellen 11:35-kor, de azok heves össztüze visszaszorította a torpedóvetésre készülő olasz torpedórombolókat. 12:25-kor a Novara-csoport elérte a Sankt Georg-csoportot, az antant hajók pedig belátták, hogy célpontjuk éppen csak, de kicsúszott a markukból. Kálváriájuk nem ért véget, az U-89-es német búvárhajó megtorpedózta a hazafelé tartó HMS Dartmouth-t, amely súlyos károkkal vergődött csak haza másnap, míg a biztosítására siető Boutefeu romboló aknára futott, és kettétörve elmerült. Horthy hajói azonban biztonságban elérték Cattarot.

Az osztrák-magyar akció teljes sikerrel végződött, a tengerzár hajóinak ötödét egyetlen éjszaka alatt megsemmisítette a csapás, és a következő hónapokban a központi hatalmak tengeralattjárói viszonylag könnyen áthaladhattak a szoroson. Az összecsapásban az Antant-hatalmak elveszített 2 rombolót, 2 tehergőzöst, 1 cirkáló hosszú időre kidőlt a csatasorból. Elsüllyed 12 őrhajó, 10 további használhatatlanná vált. Emberekben az Antant 83 halottat és 73 hadifoglyot veszített, míg Horthy hajóin 15 tengerész halt hősi halált, és 31-en sebesültek meg. Mindez annak fényében, hogy 5 osztrák-magyar hajó állt szemben (12200 tonna súlyban) 17 ellenséges egységgel (25932 tonna), és emellett igen komoly tüzérségi hátrányban volt, igencsak elismerésre méltó. Az sem csekélység, hogy a túl nagy tengerészeti hagyományokkal nem büszkélkedő osztrák-magyar tengerészet ez alkalommal minden szempontból felülmúlta a nagy hírű brit-francia és olasz ellenfeleit. Horthy Miklós érdemeiért megkapta az Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb kitüntetését, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Méltán. Egy évvel később pedig ő lett a K.u.K. Kriegsmarine utolsó főparancsnoka.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Balla Tibor: Nagy csaták, 14. kötet. : A k.u.k. hadseregtől a Vörös Hadseregig. [Bp.]: Duna International, [2013]
Helpern, Paul G.: Az Otrantói ütközet. [Bp.]: Lexecon, 2007

A képek a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével itt érhetők el: 1. kép, 2. kép, 3. kép.