Hurok

Filmkritika

Nehezen hiszem, hogy vita tárgyát képezheti az, hogy Madarász Isti legelső mozifilmjével mennyire nehéz fába vágta a fejszéjét. Nem elég, hogy egy olyan műfajban próbál meg helytállni, mely alapvetően nem erőssége a magyar filmiparnak (lévén, hogy egy akciófilm lendületével bíró thrillerről beszélünk – állításom igazolására tessék csak megnézni a csúnyán botladozó Víkend című filmet), de rögtön egy olyan történetet választott magának, amelynek szerves részét képezi a kvázi „időutazás”. Mely összetevő önmagában véve is komoly buktatójává válhat egy filmnek, amennyiben nem kezelik helyén azt. Szép kis vállalás, fiatalember.

Ádám (Száraz Dénes) illegális gyógyszerkereskedésből igyekszik megélni az egykor kábítószerfüggő barátnőjével, Annával (Martinovics Dorina) együtt – egészen addig a napig, amíg egy utolsó nagy balhé lehetőségét megragadva a munka, a felelősségek elől menekülés és egy jobb jövő reményében elhatározza, hogy hátrahagy mindent, és a melóért járó pénzből félgazdagon lógatja lábát valahol külföldön. Terveit persze több tényező is keresztülhúzza: egy részről a munkaadója nem nézi túl jó szemmel ezen terveit, más részről pedig (csak úgy mellékesen) csúnya időhurokba kerül, melynek következményeképpen újra és újra átéli ugyanazt a pár, tragikus órát, mely aznap lezajlik. Az sem könnyíti meg a helyzetét, hogy Anna bejelenti: babát vár, és esze ágában sincs elvetetni.

Nehezen hiszem, hogy vita tárgyát képezheti, Madarász Isti legelső mozifilmjével mennyire könnyűszerrel vette az akadályokat. Nem elég, hogy olyan műfajban jeleskedik és ér el tisztességes eredményeket, amely műfaj a legkevésbé sem nevezhető a magyar film attribútumának, de teszi ezt olyan mód, ahogy azt egy igazi, közönség figyelmét igénylő és közönség tiszteletét figyelembe vevő filmrendezőtől elvárhatjuk. Nem képezheti vita tárgyát az sem, hogy Isti azon rendezők kategóriájába tartozik, akik a mozgókép és az amerikai filmek iránti túláradó szeretetük miatt fordultak a filmrendezés felé, és nem azért, mert ez volt az egyetlen médium számukra, amin keresztül a társadalom felé küldhették magvas és nehézkes üzenetüket. Isti ugyanis úgy kezeli a Hurok cselekményvezetését, ahogyan azt kell: fordulatokkal, némi feszültséggel és a nézők orrát megfogva, vezetve és megvezetve. Hogy út közben egy cseppet kiszámíthatóvá válik, szinte lényegtelen: az érzés, hogy a néző egy olyan történetmesélő kezei között van, aki amellett, hogy tudja a dolgát, még egyenesen szereti is azt, egészen felemelő – főként egy magyar film esetében.

Pedig igazán nem mondhatjuk, hogy a történet maga ne volna ismerős: az újra és újra ismétlődő események dramaturgiájára épülő cselekményt felhasználta már a mára klasszikussá és a műfaj egyik legjobbjává érett Idétlen időkig, de egy pár éve Tom Cruise is egy ilyen filmmel vívta ki magának a kritikusok és a szemfüles közönség figyelmét és újjáéledő szeretetét (természetesen A holnap határáról van szó). Kétségtelen ugyan, hogy a Hurok nem az imént felsorolt filmek replikáját nyújtja, de óhatatlanul is eszünkbe ötlenek az ilyen és ehhez hasonló filmek – éppen ezért nem hátrány, ha az ember elő tud jönni a maga történetével és maga koncepciójával. A direktornak pedig volt egy ilyen kiforrott, kidolgozott koncepciója (mi több, csak hogy még hangzatosabb kifejezéssel éljek: víziója), amit aztán következetesen, végig a műfaji szabályok szerint haladva (nem el-eltérve a kijelölt úttól, mint ahogy azt Bodzsár Márk tette az Isteni műszak esetében) vitt végig. A Hurok cselekménye bár extravagáns műfaji kontextusba van csomagolva, a film magját egészen emberi mozgatórugók tartják életben – Isti alkotása ugyanis lényegében mégiscsak egy antipatikus, barátnőjével mostohán bánó férfi története, aki kénytelen felnőni és lehántani magáról azt a mérhetetlen egocentrikus attitűdöt, melyet magára vett, ki tudja, mikor. Ehhez pedig a dramaturgia kényszerítő körülményként és eszközként azt használja, hogy újra és újra átrugdossa ugyanazon embert próbáló szituáción. Nem hiába jut eszedbe Phil esete az év egyik legunalmasabb napjával és teljesen érdektelen mormotájával – éppen azzal a különbséggel, hogy a hangvétel itt komolyabb, a mormota és az I’ve got you babe című nóta helyett pedig Anger Zsolt méregzsák gonosztevője az, ami megkeseríti hősünknek azt a pár óráját. Ahogyan pedig az Idétlen időkig-nél, úgy itt sincs magyarázat a történésekre, arra, hogy miként történhetett meg a folytonos ismétlődés – megtörténik és kész, nevezzük az elbeszélő kreatív húzásának azt illetően, hogy hősét ráébressze a lelki változás szükségességére.

A játékidővel előrehaladva a történések egyre túlburjánzóbb volta bár sok fejvakarós pillanatot okozhat a nézőnek, ez inkább válik a film előnyére, semmint hátrányára – idejét nem tudom, mikor volt magyar film ennyire jólesően, kellemesen zavaros és első blikkre kibogozhatatlan (értsd: igényel egy második megtekintést). De mindez sosem tűnik öncélúnak és feleslegesnek, nem esik bele az elsőfilmes (Isti esetében persze: első mozifilmes) rendezők „sokat-akar-a-szarka”-problémájába. Épp olyan mennyiségben vannak jelen ezek a fordulatok, az ember figyelmét próbára tevő újrajátszások és idővel való játékok, amennyi még pont jó, és nem terheli túl a befogadóképességünket, nem vállalja túl magát a produktum. Ugyanez vonatkozik a látványra is, amely úgy kelti az igényesség és a „nagyvolumenűség” érzetét, hogy igazából túl sok és alapvetően túlzottan látványos akciójelentekkel nem próbálja traktálni a nézőjét – de éppen úgy néz ki, amit mondjuk egy hollywood-i, kis költségvetésből forgott elsőfilmes rendezőtől elvárnánk. Ezt pedig a lehető legnagyobb bóknak szánom. Nem hatja át az olcsóság bukéja a végeredményt, de ami a lényeg, hogy a történet nem is feltétlen ordít az után, hogy még több és még nagyobb legyen. Lehetett volna, de nem tragédia, hogy nem lett – így jó, így szép. Így kerek. Ami esetleges grandiozitásban elmarad, az egyébként is rögtön pótlódik másik téren: a történet feszes volta egy percig sem engedi lankadni a figyelmünket, és ha nem is számíthatunk irgalmatlan, körömrágós izgalmakra, azért a szituációból való kikeveredés hogyanja és mikéntje (a kíváncsiság maga, hogy oldja majd meg a lehetetlennek tűnő helyzetet hősünk) eléri, hogy akarva-akaratlanul is a székünk szélére húzódjunk a nagy érdeklődésünk közepette.

Színészek és a rájuk szabott karakterek terén is teljesít a film: a Jóban-rosszban sorozatból ismert Száraz Dénes hitelességgel és ügyesen hozza a változásra kényszerült, anyagi haszonnál és saját maga érdekein tovább nem látó figurát – karizmatikus megjelenésével akkor sem tudja megutáltatni magát, amikor egy igazi seggfejként viselkedik maga a karakter. Fogalmazhatunk úgy is, hogy igazi, nagyjátékfilmes színészként viselkedik Dénes, mellőzve minden felesleges manírt és esetleges ripacskodást. Partnernője, Martinovics Dorina sem marad el mellette. A film őt sem bagatellizálja el, és nem válik puszta eszközzé, vagy „bajba-jutott-lány”-figurává. Anna időközben a film érzelmi katalizátorává válik, így Dorina játéka nem is engedheti meg magának, hogy gyengélkedjen – ennek megfelelően határozott megjelenéssel viszi végig a jeleneteit úgy, hogy hitelesen adja át mind a kétségbeesést, melyen keresztülmegy Anna, mind pedig azt a talpraesettséget, amelynek segítségével átvészeli a veszélyesebb szituációkat. A kettejük ellen tevékenykedő Dezső (Anger Zsolt) viszont talán mindkettőjüknél emlékezetesebbé avanzsálja a kész alkotást, kevésbé a karakter megírtságának, mint inkább a színész jelenlétének köszönhetően. Anger csípőből hozza az ügyeletes genyát: fizimiskájáról, stílusáról és arról, ahogy a macskákkal bánik, süt az, hogy egy rohadékkal van dolgunk, de ez a színész annyira profi, hogy egy percig sem megy át paródiába, és nem követ el túlkapásokat. Van annyira markáns a megjelenése, hogy szeressük és élvezzük minden egyes felbukkanását ennek az embernek. A forgatókönyv egyébként mindhármójuk karakterét kevés információból építi fel – sokat egyikükről sem tudunk meg, épp csak annyit, amennyit megigényel a történet. Egyszerűen felskiccelt figuráknak tűnhetnek, de ez az egyszerűség épp annyira nem válik hátrányára a filmnek, mint amennyire a történet fordulatai által okozott fejvakarás sem.

Ha akad problematikus aspektusa a filmnek, akkor azt a forgatókönyv számlájára írhatjuk: a film majdani tanulsága és az igazi tét kiléte kissé szájbarágósan van elénk tálalva – mintha nem bízott volna eléggé abban a rendező, hogy mi, nézők rájövünk magunktól is, hogy miről van szó, párszor kimondatta a szereplőkkel, és jelezte explicite. A másik probléma Dénes karakterét illeti – nem ártott volna még egy kis idő, hogy egy fokkal érzékletesebb legyen a változása. Míg Bill Murray-nél az Idétlen időkig-ben fokozatosan, lassan, de biztosan történt meg a váltás, addig Ádámnál ez gyorsabban zajlik. Ennek eredményeképpen végül a film jobban működik műfaji ujjgyakorlatként és erődemonstrációként, és kis híja van csak, hogy karakterdrámaként is éppolyan erőssé válik.

Mindezt egybevetve apró-cseprő hibáitól függetlenül azonban az eredmény egy profi, feszes tempóval bíró, hazai pályán precedens értékűnek tetsző thriller, mely nem hagyja cserben a műfaj rajongóit. Forgatókönyve okos, ahogy a nézővel is tisztelettel bánik, befejezése pedig egy jól irányzott, végső csavarral megy át a stáblistába – épp úgy, ahogyan azt elvárjuk egy ilyen témájú és cselekményű filmtől. Jó érzés, hogy egyre több olyan rendezőnk van, aki ért a közönség és a filmrajongók nyelvén.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.04.24