Az első olimpiai (olümpiai) játékok az ókori Hellaszba nyúlnak vissza, a görögök az első megmérettetéstől, kr. e. 776-tól számították az idejüket. A „mozgalom” hármas jelszava Citius, Altius, Fortius – gyorsabban, magasabbra, erősebben lett.

Ha valamilyen csoda folytán egy görög városállam lakója a kétezres évek földi valóságába reinkarnálódna, nem ismerne rá az olimpiára. Miért? Először is, más keretek között zajlottak a sportesemények, városállamok lévén a poliszok közötti erőmérkőzésnek voltak felfoghatóak. A bajnokon kívül nem jegyezték a többi résztvevőt, még a második helyezetteket sem. A maihoz hasonlóan akkor is négyévente rendezték, a játékok ideje alatt szünetelt a háborúskodás.

A versenyzők Zeusz szobra előtt tettek ünnepélyes esküt a tiszta, sportszerű küzdelemre. A győztesek neveit feljegyezték a dicsőségtáblára, szobrokat emeltek számukra (életnagyságút nem meghaladót, hogy a győztes ne képzelhesse magát istennek). A versenyek során szankcionálták a szabálytalankodókat. A győztesek babérkoszorút is kaptak (a mai kor embere számára furcsának tűnhet, hogy például a kocsiversenyen a fogathajtó csak küzdött a sikerért, de a babért a gazdája aratta le).

Míg ma azt mondjuk, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, itt valóban presztízsjelentőségű volt a győzelem. Az olimpiai első hely megalapozhatta a versenyző hírnevét, s ez az élet egyéb területén is gyümölcsözött, például a számos türannosz előéletében szerepelt egy korábbi olimpiai győzelem. Mint minden korban, a különböző emberek eltérő értékrendeket vallottak. Feljegyezték egyik ókori filozófusunkról, hogy amikor egy győztes olimpikon diadalával kérkedett, a két bölcs így torkollta le: „Szégyelld magad, olyat győztél le, aki gyöngébb nálad”.

Ennyi előzmény után térjünk rá Grászli Bernadett művészettörténész, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatónőjének előadására, melyet a Központi Könyvtár klubhelyiségében tartott. Pierre de Coubertin báró volt az, aki felelevenítette, és újra útjára indította az olimpiai mozgalmat – az ókori olimpiák emlékét sok évszázados „porréteg alól” kellett úgymond kihalászni.

1896-ban a világ az első újkori olimpiai versenynek drukkolhatott, amelynek az Akropolisz tövében fekvő Athén adott otthont. A kezdeményező úgy gondolta, hogy nemcsak a nyers fizikai erő, ügyesség, bátorság küzdelmeinek kell lehetőséget teremteni a megmérettetésre, hanem küzdjenek a szellem fegyvereivel is. Ez az elképzelés sem volt előzmények nélküli, hiszen az ókorban az olimpiákhoz kapcsolódtak a drámaírói versenyek, kinek a tragédiája lesz a befutó, de megmérkőztek a dalnokok is. Ezért öt művészeti ágban is győztest hirdettek.

Persze az infrastruktúra még gyerekcipőben járt, az úszóversenyeket például egy kijelölt tengerparti szakaszon tartották. Athén után aztán következtek a többiek: Párizs, St. Louis, megint Athén, London, Stockholm… és így tovább. Első jelentős sportolimpikonunk Hajós Alfréd úszó volt, aki később áttért a focira, és a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke lett.

Közben évről évre gyarapodtak a versengő sportágak, mások, mint például a kötélhúzás, kihullottak az idő rostáján. A versenyekkel kapcsolatban felmerült a relikviák gyűjtésének igénye – ez alapozza meg az olimpiai képeslapokat, „olajozza” a bélyegmozgalmat, egyre inkább szerepet kap a formatervezés, az építészek előtt komoly feladatként tornyosul az olimpiai falu megvalósítása. Előtérbe kerülnek a plakátok és egyéb marketingfogások. Egy állam komoly sportdiplomáciai sikernek könyvelhette el, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntése alapján rá esett a választás.

1932-ben Los Angelesben igazán nem mondhatták el, hogy a „kutya sem kíváncsi az olimpiára”, ugyanis a férfiak szállásterületére betévedt egy kutya, s az mindjárt „sporttörténelmet írt” – ha beszélni tudott volna, elmesélhette volna leendő utódainak, hogy ő alapozta meg az olimpiák kabalaállat figurái közül az elsőt. Ezen az olimpián a sportoló nők úgy érezhették, hogy a sporttársadalom a tenyerükön hordja őket, mert míg a szebbik nem képviselői egy előkelő hotelben lettek elszállásolva, addig a férfiak egy szabadterületen.

A harmincas évek Németországa 1936-ra iratkozhatott fel az olimpiát rendezők sorába, Berlinben ekkor már horogkeresztes zászlókat lengetett a szél az épületeken. A náci hatalom mindent megtett, hogy a rendezésével messze felülmúlja az addigi versenyjátékokat: az ide látogató imponáló renddel, szervezettséggel találkozhatott, a nem kívánatos jelenségeket igyekeztek háttérbe szorítani, szem elől eltűntetni, afféle Patyomkin faluvá alakult át erre az időszakra Germánia. Megkomponálták az olimpiai himnuszt, látványelemként többek között a Hindenburg léghajó szolgált. Azért az olimpia szerencsére nem demonstrálta a „tiszta árja faj” hegemóniáját. A feljegyzések szerint a Führer nem volt hajlandó kézfogással gratulálni az afrikai győztesnek. Ebben az évben a náci Németország rendezte a téli olimpiát is, Garmisch-Partenkirchenben.

Időközben az olimpiai szimbólumok gyarapodtak, a húszas években lobbant fel először az olimpiai láng. A kabalaállatok sorát kutya, hód, medve, tigris egyaránt képviselte. A sport és művészet hozza igazán közel egymáshoz az embereket, erősíti az emberiséget összekötő szálakat, parancsolhat megálljt a fegyveres erőszaknak. Sajnos azonban a politika többször éket vert ezen törekvések köré. 1979. december huszonharmadikán az afganisztáni szovjet benyomulás a nyugati világot a moszkvai olimpia bojkottjára sarkallotta, revansként kelet-európai sportolók olimpiai szereplésének álma foszlott szerteszét az ellenbojkott kapcsán.

Az olimpiai játékokon sportolóink számos arany-, ezüst- és bronzéremmel gyarapították a hazai sportmozgalom trófeáit. A melbourne-i olimpia úgy zajlott, hogy sportolóink a versengés alatt nem tudtak elszakadni a hazai eseményektől, az ugyanis pontosan egybeesett az 1956-os forradalommal és szabadságharccal. Az 1972-es müncheni olimpiát az izraeli versenyzők túszul ejtése, majd meggyilkolása árnyékolta be – megsebezte, de szíven döfni nem tudta az olimpiai eszményt, miként 1996-ban Atlantában sem.

Napjaink világában, a globalizáció korában felbecsülhetetlenül fontos a kulturális, gazdasági sport és egyéb területeken az együttműködés egy jobb, élhetőbb, emberibb világ megteremtése érdekében. Városunk a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér területén állandó sporttörténeti kiállítást rendezett be, melynek tárlóit az előadás keretében Grászli Bernadett szakszerű magyarázatának, tárlatvezetésének kíséretében tekinthette meg a hallgatóság.

Nem szabad a tömegsport jelentőségét lebecsülni, ahogy a brazil Copacabana homokjában vagy a grundon focizók közül válhattak ki később aranylabdások, ugyanúgy akár egy isten háta mögötti falu tornaterméből is indulhat egy világhírre vezető karrier. Ahogyan Ady fogalmazott költészetét illetően: Az értől az óceánig.

Csiszár Antal
Fotó: Máté Szilárd