Mert mi lehetne motiválóbb és fejlesztőbb kezdőként, mint látni, hogy az 5-6 éve játszó gyerekek hova jutottak el ez alatt az idő alatt? Fekete Anikó rendezésében – a Nagy Arrabona (a képen balra) Anton Pavlovics Csehov Sirály című drámája alapján dolgozott – a szimbolikus kifejezésmód és a valóság síkja keveredett. A mozgásszínházi és kreatívzenei elemek sokszínű mesterségbeli tudást igényeltek, de prózai megnyilvánulások is helyükön voltak, s nem vált el egymástól élesen a fikció és a darabbeli valóság. Sőt, a darabon kívüli sem, hiszen a nézők a játszók szerint is jelen voltak, a játék elején késve érkező Arkagyina (Simon Anna) például a győri közlekedés nehézségeiről beszélt, Mása (Kövesi Csenge) kifakadása a tragikus végkifejletnél pedig tovább erősítette a jelenidejűséget. A Trigorint játszó (Tóth Ádám) játékában is szép pillanatok voltak, de úgy éreztem, estében kissé elfelejtettük a 21. századot. Talán érdemes lenne átgondolni, a jegyzetfüzettől és tolltól lesz-e író az író, s nincs-e más eszközünk annak érzékeltetésére, mennyire nincs jelen a figura, mennyire kevéssé éli meg azt, ami történik vele. Ezekről az apróságokról azért lehet egyáltalán beszélni, mert a csoport és a koncepció is olyan felkészültségről tettek bizonyságot, ami megnöveli az elvárásokat.

Szintén gyönyörű játszói teljesítményeket láttunk a Középső Arrabona (a lenti képen) Vierundzwanzig című előadásban, melyet Roland Schimmelpfennig Berlin, Greifswalder Straße című drámájából kiindulva Bálint Betty és Balla Richie csoportvezetők rendeztek. Az eredetileg negyvenszereplős dráma egy berlini éjszaka eseményeit mutatja be, mely a nagyvárosi magány és társas kapcsolatok köré szerveződik. Felvet egy nyugtalanító kérdést: vajon életünk és gondolataink azon motívumai, melyekre jelként tekintünk, miként befolyásolják cselekvésinket? Mi döntjük el, hogy az idő folyásából ezeket a momentumokat ragadjuk ki, vagy valóban jelek, összefüggések darabkái, amik meghatározzák a sorsunkat? Miféle erőknek szolgáltatjuk ki magunk, ha hiszünk a jelekben? Miféle erők támadnak meg, ha nem hiszünk? A diákszínjátszók mindannyian képesek voltak egyedi karakterek megjelenítésére, külön kiemelném Szűcs Viola játékát, aki nehéz színészi feladattal – beszédében akadályozott figura megformálásával – birkózott hősiesen. A hosszú előadás az általánosan erős színpadi jelenlétnek köszönhetően végig fenntartotta figyelmemet, noha némi ritmusváltás megkönnyítette volna a befogadást. Az anyagban ott a lehetőség, hogy egyes jelenetek tempója változzon, kíváncsian nézem majd újra akár a Regionális Diákszínjátszó Találkozón, akár más fórumokon.

Nem volt könnyű helyzetben a KisKözépső Arrabona (a lenti képen), akik Szt.ivánéji c. előadásukkal készültek. Sajnos az egyik játszó betegség miatt nem tudott eljönni a gálára, így az utolsó pillanatban Balla Richie csoportvezető ugrott be Oberon szerepébe. A szerelmesek és tévelygők szálai talán emiatt is kevésbé tűntek felszabadultnak és kidolgozottnak, mint a mesteremberek játéka – Pryamus (Gasztonyi Áron) végletekig túlzó haláltusája a közönségből is hangos nevetést váltott ki.

Volt mivel töltekeznie a gálát kezdő Kis Arrabonának (a lenti képen), akik Tasnádi István Ludas Matyi című írása alapján dolgoztak három csoportvezetővel. Bálint Betty, Bársonyosi Dávid Öcsi és Balla Richie olyan előadást készítettek a gyerekekkel, amelyben az egyéni felvillanások mellett – Döbrögit (Kiss Lóránt) valószínűleg sokan szívükbe zárták – szép számmal szerepeltek csoportos játékok, mozgásos és térkitöltő gyakorlatok. Amellett, hogy nagy létszámú csoportnál különösen fontos a közös koncentráció, egymásra figyelés, ezek a csoportos élmények a további közös munka alapkövei. Nem elhanyagolható és nem alacsonyabb rendű feladat, mint a hosszú szöveggel járó szerepek megformálása. Sőt! Olyan készségek, képességek birtokába kerülnek általuk a gyerekek, amelyek később nemcsak a gyermek- és diákszínjátszó életben, hanem minden társas helyzetben hasznukra válnak.

Elnézve a szorgosan tevékenykedő, majd egymást érdeklődve figyelő csoportokat, megint csak arra gondoltam (ahogyan színjátszó előadásokat nézve már máskor is), hogy milyen jó lenne több ilyen helyzet, milyen jó lenne, ha ez a szellemiség nagyobb teret kapna az iskolai oktatásban is. Nemcsak a gyermek- és diákszínjátszásra gondolok, hanem a drámapedagógiai módszerek térnyerésére és az alkotó közösségek hasznára. Együtt gondolkodni, kíváncsinak lenni, kérdéseket megfogalmazni nemcsak fontos, de jó dolog is. Nem lehet elégszer elmondani.

Horváth Veronika
Fotók: Mezősi Kristóf