A rendezvény dr. Somogyi Tivadar, Győr Megyei Jogú Város alpolgármesterének támogatásával vált lehetővé. A konferenciát Dancsecz Mónika, a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megyei Győri Levéltára igazgatója és Nagy Róbert főlevéltáros, intézeti munkatárs nyitották meg. A levezető elnöki tisztséget az említett intézménytől Nagy Róbert és Néma Sándor címzetes igazgató látták el.

Győr-Moson-Sopron- és Veszprém megye levéltárainak közös konferenciáján fellépett Dr. Tóth Ágnes tudományos főmunkatárs (MTA TK KI) A magyar-csehszlovák lakosságcsere és a magyarországi németek kitelepítésének összekapcsolódása című előadásával; Áldozó István igazgatóhelyettes, főlevéltáros (MNL GYMSMGYL) Út a magyar csehszlovák lakosságcseréig. A felvidéki magyarság kálváriája a II. világháború után címmel elnevezett beszámolójával; Dancsecz Mónika igazgató, főlevéltáros (MNL GYMSMGYL) Felvidéki menekültek és áttelepítettek Győr-Moson vármegyében címen prezentált felszólalásával; Lőrincz György helytörténész, polgármester (Jánossomorja) Egy dokumentumfilm készítéséről című bemutatójával; Kocsis Angéla, a MIHE Mosonszolnoki Ifjúságért Hagyományőrző Egyesület elnöke Beszámoló a Mosonszolnokra telepítettek, menekültek tiszteletére rendezett kiállításról című fellépésével; Márkusné Vörös Hajnalka igazgatóhelyettes, főlevéltáros (MNL VML) Háztörténetek (ki- és betelepített családok együttélése, életstratégiája Veszprém megyében) címet kapott előadásával; Schleicher Veronika néprajzkutató, muzeológus (Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság) Áttelepített lakosok, száműzött tárgyak. A csehszlovák-magyar lakosságcsere múzeumi reprezentációja Veszprém megyében címmel ellátott beszédével; valamint Wagenhoffer Gergely, akivel Nagy Róbert főlevéltáros beszélgetett a Damásdi (ott)hontalanok című pályamunkáról.

A konferencia témája a 70 éve aláírt magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény témája köré szerveződött: a rendezvény az előadásokkal igyekezett minél sokoldalúbban megrajzolni a kitelepítést a nemzetközi háttérrel egyetemben.

Az első világháború méltánytalan változásait akarta a Hitler vezette tengelyhatalmi szövetség megváltoztatni. A magyarok revíziós reményekkel és igényekkel léptek velük szövetségbe. A kirobbanó második világháború újfent angolszász győzelemmel ért véget, s kényszerszövetségesükkel, a sztálini Szovjetunióval együtt diktálták a legyőzötteknek a feltételeket. Minden revíziós szerzeményünktől búcsút kellett mondanunk, sőt, öt határmenti községet Csehszlovákiának ítéltek. Az utódállamokban a két világháború között a hozzájuk került kisebbségek – köztük mintegy hárommillió magyar – méltatlan, gazdasági és kulturális téren felettébb hátrányos helyzetbe kerültek. Az utódállamok a második világháború után visszatértek a magyarság diszkriminációjához, a bűnös nemzet jegyében különösen fájó volt a Beneš-dekrétumok magyarellenes éle.

70 éve, 1946. február 27-én írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, mely szerint ahány szlovák kéri Csehszlovákiába történő visszatelepítését, annyi felvidéki magyart telepítenek át. A valóságban azonban sokkal több magyarnak kellett elhagynia szülőföldjét. Eredetileg nagyhatalmi hozzájárulást igyekeztek kicsikarni ahhoz, hogy minden magyart és németet kiűzhessenek, ezt végül nem érték el.

Szívszorító részleteket lehetett az előadásokból megismerni. Korabeli híradófelvételek a Dunán történő menekülést ábrázolták drámai erővel. Honfitársaink a deportálások elől kerestek menedéket. A háború utáni szomszédos országok politikai körei eltérően képzelték el az új társadalmi-politikai rendszert, de akár a polgári demokrácia, akár a honi vagy moszkovita kommunista vezetők szemében egyaránt bűnös nemzet-szerepet játszottunk, s mint ilyeneknek, kollektív büntetés szántak osztályrészül. Olyan méltatlan szituációk álltak elő, hogy a nácikat túlszárnyaló horvátok és szlovákok a győztesek oldalán „találták magukat”. A pánszláv eszme, a szláv szolidaritás „felülírta” a háborúban játszott szerepeket.

Két megye, Veszprém és Győr-Moson-Sopron (korábban Győr-Moson) szerepelt a konferencián. Hallani lehetett az elköltözők mérhetetlen keserűségéről; idős emberek nyilatkozatai vallanak arról, hogy nem tudták feldolgozni a traumát, hosszú évtizedek kevésnek bizonyultak a lelki sebek behegedéséhez. A magyar államra óriási terhet rakott a jövevényekről történő ellátás, amit nyilván súlyosbított az országot ért hatalmas kár, a nemzeti vagyon negyven százalékának megsemmisülése, a megszállók anyagi igényei, a kiszabott hadisarc.

A magyarok az elűzött svábok helyére léptek. A lakosság részéről ellentmondásos fogadtatás érte őket, sokan a korábbi életfeltételeiktől gyökeresen eltérő környezetbe kerültek, ahol mesterségüket nem tudták űzni. Számos felvidéki család jómódú volt, ezt bizonyítják a magukkal hozott holmik. Ezek a tárgyak gyakran funkciótlanná váltak, mert eltérő lakókörnyezetbe kerültek. A használati tárgyak ma kiállításokon, múzeumokban tekinthetők meg.

Nem volt egyszerű lakást biztosítani a menekülteknek, tekintve a bombázások által a lakóingatlanokban keletkezett tetemes károkat. Gyakran több lépcsőben került sor egy-egy család végleges helyének megtalálására. Az egykori szülőföld elhagyása sokszor krimibe illő szituációkat produkált, gondoljunk a haldokló nagyapóval menekülő családra.

Az utódállamban széles körben tették lehetővé a kisebbségek közmunkára kényszerítését. Edvard Beneš csehszlovák elnök 98 dekrétumot adott ki, számos közülük kirívóan magyarellenes volt. Például egy fiatal családot néhány hónapos kisgyermekükkel együtt deportáltak, a kisgyermek pedig hamarosan meghalt. Sőt, saját rendeleteiket is áthágták, ha az elnyomás fokozását akarták lehetővé tenni. Antifasiszta politikusokat juttattak rács mögé, ha az magyar volt (gróf Esterházy János).

Napjainkban kiállításokkal is megemlékeznek a múlt ezen szégyenletes eseményéről, de dokumentumfilm is készült, hogy örök mementóul szolgáljon az utókornak. Egykori elűzöttek vallottak a mikrofon előtt: szemükben könny csillog, de könnyeznek a hallgatók is. Sajnos erről a témáról a históriáknak hamarosan vége szakad, mivel kevesen vannak már az egykori szemtanúk közül az élők sorában. Megható volt a számkivetett hívek részére egykori plébánosuknak levele, mely kitartásra buzdít, biztosítja őket, hogy lelkipásztoruk nem feledkezett meg róluk, s az igazság győzni fog.

Fontos ezen eseményeket ébren tartani, hogy az utókor megismerje és okuljon belőle, mert ennek sohasem szabad megismétlődnie. A magyar kiűzetés azonban csupán egy azon kényszerű népmozgások közül, melyeket a hatalom önkénye indított el, elsősorban a sztálini Szovjetunióban. A XX. század ezen dicstelen eseményei beárnyékolják az emberiség múltját, ezért fontos a múltra emlékezni, hogy a jövőnk másként alakulhasson.

Ennek tükrében roppant dicséretes Wagenhoffer Gergely pályamunkája, akit ősein keresztül érintett ez az esemény. Beszélgetőpartnere, Nagy Róbert arra ösztökélte, hogy korosztálya körében intenzívebben terjessze ezen ismereteket.

A történelmi emlékezet ébren tartásában a szülők, nagyszülők szerepe rendkívül fontos. Mindezt azonban rendesen nehezítette, hogy a szocialista tábor fennállása alatt ez a téma tabunak számított, hiszen az aktuális rezsim a proletár internacionalizmust preferálta, és a nemzeti sérelmeket szőnyeg alá söpörte. A két megye, Győr-Moson-Sopron és Veszprém közös szervezésű konferenciája éppen ezért is fontos és jelentős, mert erősíti az egyes régiók együttműködését, kicseréli a tudományos ismereteket. A részismeretek halmaza adja az országtörténetet, segít a közös és egyedi vonások elhatárolásában. Minden – írott vagy tárgyi – dokumentum személyes vallomás, melyek történelmünk mind árnyaltabb megismeréséhez segítenek hozzá.

Csiszár Antal
Fotó: Vas Balázs