Persze fel lehet fogni akár egyszerű kalandregényként is, de lényegesen rétegeltebb annál, amelyben mind a mai napig lehet aktualitást felfedezni. Ron Howard most úgy döntött, hogy az amerikai mítosz gyökeréig ás le, de ahogy az Hollywoodban az utóbbi időben sokszor bebizonyosodott, nem feltétlenül áll mindennek jól, ha megmagyarázzák.

Pedig Howard ismét összeállt a Hajsza a győzelemért-ben végre komoly színészi vénát is mutató Thor-ral, hogy elmesélje a Melville regényének alapjául szolgáló Essex bálnahalászhajó tragédiáját és legénységének ezt követő megpróbáltatásait. Azonban hiába foglalja keretbe Melville és az utolsó túlélő, Thomas Nickerson narrációja, sajnos a film annyira üres, mint egy feldolgozott bálnatetem.

A tenger szívében ugyanis az ellentmondások filmje: a kétórás játékidő éppúgy hat elnyújtottnak, mint rövidnek. A felskiccelt karakterekben és a köztük feszülő ellentétekben vagy bajtársi kötelékekben ott a potenciál, mégsincsenek kellően kibontva. Az elsőtiszt, Owen Chase (Chris Hemsworth) és a családi ágon kinevezett kapitány, George Pollard (Benjamin Walker) szép modorosan, de kellő módon felvezetett szakmai és mentális egymásnak feszülése a második félidőre teljesen elsikkad, ahogy a természet emberek által való kizsákmányolása is csak fel-felsejlik egy-egy jelenet erejéig. Ezzel viszont az anyatermészet válaszcsapása egy fehér ámbrás cet képében nem több, mint impozáns, mégis üres erőfitogtatás a trükkcsapat részéről.

A helyzetet nem menti a színészi játék sem, amely a filmhez hasonlóan korrekt, de jobbára mentes a maradandó alakításoktól. Hemsworth emlegetett Forma 1-es futama egyelőre egy szerencsés botlásnak tűnik a karrierjében, mert hiába látni rengetegszer az acélos arcélét és szúrós tekintetét, hiányzik mögüle az a fajta színészi jelenlét, ami a korábbi Moby Dick adaptációknál Gregory Peckben vagy Patrick Stewartban kivétel nélkül megvolt, az asgaardi istenség megformálóját pedig – hogy stílszerű legyek – egy tenger választja el elődeitől. Walker is inkább egy erőtlenebb Colin Firth utánzatnak hat, semmint egy önmagában bizonytalan, a családi elvárásoknak megfelelni próbáló hajóskapitánynak. A mellékszereplői fronton javul kicsit a helyzet: Cillian Murphy, mint mindig, most is remek az alkohollal leszámolni próbáló matróz szerepében (hiába nem kezdenek ezzel lényegében semmit), ahogy az újdonsült Pókember is korrekt az esetlen hajósinas szerepében (habár a ragaszkodása Chase-hez sok mindennel együtt szintén nincs kifejtve), de a legerősebb momentumok érdekes mód pont a mesélők szerepében Brendan Gleeson és Ben Whishaw kettősének jutottak. Ezek a jelenetek a maguk puritánságukban sokkal hatásosabbak, mint a csontsoványra fogyott színészek vergődése a nyílt tengeren.

A legbosszantóbb, hogy nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a történetben ne lett volna potenciál egy megkapó filmhez, Howard egyszerűen csak eltévesztette az arányokat: a második félidő a hányattatásokkal – néhány találó részt leszámítva – elnagyolt, nem érezni az idő múlását, a testi kínokat, ami egy ilyen katasztrófa túlélőit sújtja, egyszerűen csak sorjáznak a jelenetek egymás után. Az említett karakterek hiányában pedig a dráma sem tud elég erős lenni.

Howard dolgozata mégis inkább csak kisebb botlásnak hat egy impozáns rendezői életműben. Ha el mert volna merülni a részletek tengerében – mint például a legénység hétköznapjaiba, ezzel még inkább karaktert adva nekik és érzelmi kötődést a nézőknek – akkor az Essex eredeti terveihez hasonlóan dicsőségben hajózhatott volna vissza a maradandóság kikötőjébe, így viszont egy kisebb hánykódást követően a feledés vizeire evez majd.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu