Beniczky Hermin csupán egy éves volt, amikor apja, Beniczky Pál meghalt, és 15 éves, amikor édesanyjától, Sturmann Karolinától kellett búcsúznia a kolerajárvány idején. Anyai nagyapja, Sturmann Márton nevelte a három lányunokát Tótgyörkön, a világtól elzárva. Sivár életet éltek a különc öregúr mellett, aki mindent megadott, amiről azt hitte, örömet szerez nekik. Csak szeretetet nem tudott adni, mivel megkeserítette a sors, feleségét és hat gyermekét vesztette el egymás után.

Apai nagynénje, Tihanyi grófné emelte ki a lányokat az egyhangú életből azzal, hogy meghívta őket Pestre. Ott aztán szembesültek hiányosságaikkal, különösen Hermin, aki ugyan rengeteget olvasott nagyapja könyvtárában, ám ott egyetlen mű sem volt a magyar irodalomból. Magyar órákat kezdtek venni, és neves közéleti emberekkel, köztük Toldy Ferenccel és Szontágh Gusztávval ismerkedtek meg. Hermin nem csak irodalmi, de igen élénk politikai érdeklődést is mutatott. Második pesti tartózkodása alatt ismerkedett meg jövendőbeli férjével, Farádi Veres Pállal, aki akkor nógrádi földbirtokos és a megye főjegyzője volt. 1839-ben esküdtek meg Pesten. Házasságuk negyvenhat évében hű társak voltak, gazdag szellemi és érzelmi életet éltek egymással.

1841-ben született lányuk, Veres Szilárda, aki gondos, szigorú, következetes, ám szeretetteljes nevelésben részesült. Az ő nevelése indította el Veres Pálnéban a nők taníttatásának gondolatát. Vanyarcon gyakran látták vendégül Szontágh Pált és barátját, Madách Imrét, akihez aztán igen mély baráti szálak fűzték a házaspárt, és aki Beniczky Herminnek dedikálta „Az ember tragédiája” első példányát. Egy ízben, 1847 nyarán a család véletlenül egy helyen üdült a Kossuth családdal, s velük is jó viszony alakult ki. Veresék Kossuth Lajos hívei voltak már korábban is.

1855-ben Veres Pálné Pestre vitte Szilárdát, hogy megfelelő tanárok oktathassák. Ő maga is részt vett ezeken az órákon, hogy, ahogy mondta, bepótolhassa azt a mulasztást, amely az ő gyermekkorában történt. Rettenetesnek találta, hogy a lányoknak nincs semmilyen iskola, ahol megfelelő műveltségre tehetnének szert. Az éles elméjű, haladó gondolkodású nőnek Madách Imre az Akadémiai székfoglalón elmondott beszéde adta meg az utolsó lökést:

„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.”

Hosszas hányattatások után 1865. október 28-án vasárnap megjelent Veres Pálné Felhívás a nőkhöz című cikke A Hon nevű lapban. Majd ezt követően 1867. május 24-én összejövetelt szervezett, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő következő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva szűk egy évre rá, 1868. március 23-án megtartották a Nőképző Egyesület alakuló közgyűlését, amelyen Veres Pálnét elnökké, Teleki Sándornét pedig alelnökké választották meg. Jelszavuk a „Haladjunk!” lett.

1869. október 17-én Eötvös József közoktatásügyi miniszter ellenzésével, ám Deák Ferenc támogatásával keltette életre Veres Pálné az első iskolát, amely a nők szellemi fejlődését, magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki céljául. A tantervet maga Veres Pálné készítette, miután azt tapasztalta, hogy a „tudós férfiak” nem fogták fel, mit is akar nyújtani az iskola. Eleinte az akkori Ország úton (ma Múzeum körút) béreltek két szobát, ebben indult útjára az első évfolyam.

Korának legmodernebb tantervét állította össze: a főtanoda diákjai irodalmat, történelmet, egészségtant, lélektant, természettudományokat, művelődés- és művészettörténet, alkotmányismeretet és nyelveket is tanultak. A tanári kar kiválasztásánál nem játszott szerepet az illető pedagógus vallási hovatartozása, így ez volt az első felekezet nélküli, ökumenikus iskola az országban.

Tizennégy lány kezdte el tanulmányait, ám év végén csak heten tették le a vizsgákat. Sajnos többeket a jó idő beálltával vidéki otthonukba vitték szüleik, mondván: fontosabb a gazdaság, a birtok, mint holmi női tanulmányok.

A második évfolyamon már 37 növendéke volt az intézménynek, 13-an pedig csak bizonyos tárgyakat hallgattak. Az iskola az első évtizedek során folyamatosan anyagi gondokkal küzdött támogatás hiányában, ám ahogy nőtt a tanulók száma, újra és újra bővíteni kellett az intézményt. Bálokkal, estélyekkel és tombolákkal egybekötött hangversenyekkel gyűjtöttek pénzt az iskola működéséhez. Mindeközben a tanodának külföldön is híre ment, sokan jöttek megnézni azt, és csupa dicshimnuszt zengedeztek róla Németországban, Franciaországban, Sziléziában.

1880. október 13-án meghalt Veres Pálné első, és egyetlen fiú unokája, ifj. Rudnay József. A fájdalom lesújtotta a családot, és ezen felülemelkedve született meg anyában és lányában az elhatározás, hogy Józsi emlékére saját iskolaépületet építtetnek.

„Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen.” Megvásárolták hát a Zöldfa utcai telket, alapítványokból, sok rendezvényből és kölcsönökből. Mivel Józsi a reneszánsz stílust kedvelte a legjobban, ebben a stílusban épült az iskola, amit 1882. január 15-én avattak fel ünnepélyes keretek között. Az évek során megszerezték a mellettük lévő üres telket is, és azon 1888. május 16-án, két évvel Veres Pál halála után, s az ő emlékére avatták fel a Zöldfa utcai intézet második házát.

Idős kora és betegeskedése ellenére Veres Pálné gyakran utazgatott otthona és az intézet között. Folyamatosan küzdött a nők műveléséért, és annak elismeréséért, amely végül halála után nem sokkal következett be, végre a nők előtt is megnyíltak az egyetemek kapui. Betegágyán fáradhatatlanul írta meg növendékei számára a később könyvben kiadott tapasztalati lélektant.

1895. szeptember 28-án hunyt el. Emlékére szobrot állítottak fel az Erzsébet téren, ám 2001-ben restauráló műhelybe került, s onnan 2007-ben a róla elnevezett Veres Pálné utca északi sarkán került elhelyezésre.

„A nőknek a tudományok forrását hozzáférhetővé kell tenni” – írta élete végén, ám ehhez „az első lépést a nőknek kell megtenniök”. Ő megtette.

„Nem kis önleküzdésembe került falusi életemből a nyilvánosság elé lépni; de nem tehettem másképp, annyira erőt vett rajtam, hogy minden akadállyal (...) megvívni elég erősnek éreztem magamat.”

„A rokonszenv nem egyéb, mint az, hogy a más örömét és búját akként érezzük, mintha az a magunké volna és másnak javára mindazt megtesszük, a mit ily esetben magunkért cselekednénk.” Veres Pálné

Összeállította: Szabados Éva

Források: Wikipédia, http://www.vpg.hu/, https://hu-hu.facebook.com/nyary.krisztian/posts/10152751938514855:0

A képek a http://commons.wikimedia.org/wiki/Main_Page szabad felhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonos a képek készítője. A felhasznált képek forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt és itt találhatóak.