Ezt olvasom: „Németh Eszter, nyolcvanas évjáratú tanár, meg mindenféle”. Mi mindenféle? Mi inkább, mint inkább nem, és mi a leginkább? Készen van-e Németh Eszter (még nem írói szempontból)?

Olyan vagyok, mint Pom Pom; ha akarom, kifordított bundakesztyű, ha akarom, papucs orrán pamutbojt. Komolyra fordítva a szót, nem vagyok „készen” a legkevésbé sem. Eltekintve az élethosszig tartó tanulás és fejlődés (bár az is érdekes kérdés, hogy fejlődés ugyan, de merre) közhelyétől, az a pillanat, amikor azt gondolom/érzem majd, hogy készen vagyok, kerek vagyok, ha nem is a fizikai, de biztosan a szellemi/lelki halálom pillanata lesz.
Rengeteg a kérdésem, és nagyon kevés a válaszom, ha pedig megtalálni vélek egy választ, az rögtön újabb kérdéseket generál. Tehát leginkább kíváncsi (és kísérletezésre hajlamos) határfeszegető vagyok.

Még mielőtt belemennénk a mesék és egyéb fikciók világába, a CV-ből kiderül, hogy egyre közelebb áll önhöz mind a tanulmányok, mind pedig a munkavégzés terén a német nyelv. A lektoráláson és a fordításon kívül próbálkozott már az írással németül is? Lehet valaki több nyelven jó író, akár jobb író másként, mint az anyanyelvén? Egyáltalán érdemes összehasonlítani a „művészi célú szövegszerkesztést” különböző nyelveken?

Van egy interjúsorozatom, ahol hasonló kérdéseket szegezek a profi műfordítóknak, ők sem mindig tudják a (biztos) választ. Esetemben a német nyelvvel kapcsolatban inkább arról van szó, hogy német nyelvterületen élek, így a mindennapok során létszükséglet, hogy megértsek másokat és megértessem magam.
Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, tartja a mondás, és ebben sok az igazság. Egy másik nyelven egy picit másmilyen a személyiségünk is. Azt gondolom, ha valaki jó író (de vajon mi az, hogy „jó író”?!), akkor minden nyelven az, amit eléggé birtokol ahhoz, hogy írni merjen rajta. Én nem írok németül, csak olvasok.

Egy interjúban elmondta, hogy a gyerekirodalomban sokkal több a lehetőség, a játék, s ugyanakkor a felelősség is, mint a felnőtteknek szóló írásművekben. Konkrétan: mennyiben?

Ez olyan, mint autósként biciklizni, másként figyel az ember. Nem (nagyon) dolgozom felnőtteknek szánt szövegekkel, de jelen pillanatban mind formai, mind grafikai értelemben több mozgástere van egy gyerekkönyvnek Magyarországon. A könyvértékesítési mutatókról nem is beszélve. És egyébként a vakfolt is sokkal több.
Felelősség: egyrészt a gyerekek, kamaszok rögtön kiszúrják a legkisebb fals hangot is, másrészt mindig utánakeresnek a rájuk (nagy) hatást tevő művek íróinak, lásd pl. fan-klubok. Nem tehetem meg, hogy bort iszom, és vizet prédikálok.

A Kötéltánc az első regénye, ehhez képest borotvaéles úgy témájában, karaktereiben, cselekményében, mint koncepciójában, emocionális töltetében, pszichikai atmoszférájában. Honnan fakad ez a brutálisan erős, legszélesebb értelemben vett „hang”, milyen koordináták mentén érkezett Németh Eszter ebbe a történetbe?

Köszönöm! Koordináták: Kapuváron (é. sz. 47° 35′ 34″, k. h. 17° 01′ 38″) születtem, Sopronban (é. sz. 47° 41′ 06″, k. h. 16° 34′ 59″) voltam gimnazista, és Győrben (é. sz. 47° 41′ 02″, k. h. 17° 38′ 06″) tanítottam hosszú évekig. Ez a három hely egyben a regény három helyszíne is. Mindhárom város alapvetően határoz meg, ahogy az emberek is, akikkel találkoztam, találkozom.

Jó látni, hogy a regény „kivitelezése” erősen naturalisztikus fizikailag és érzelmileg egyaránt. Máshogyan talán nem is lenne értelme egy ilyen történet ábrázolásának. De szabad-e így láttatni Lia világát? Hol van az a pont, az a határ, az a meghatározottság-plafon, amely az erősen feldolgozásképes húszon aluliaknál még nem veri ki a biztosítékot az átélés és értelmezés tekintetében?

Az elmúlt évtizedben egyévestől a hetvenévesig mindenféle korosztályt, a legkülönfélébb képességűeket tanítottam, sokféle tárgyból, sokféle intézményrendszer keretében, két különböző ország oktatáspolitikájának égisze alatt. Ebből következik, hogy óvakodom bármely tekintetben bármiféle pontot kijelölni, vagy határvonalat húzni.
A másik, hogy a depresszió egy betegség, szerintem a „szabad-e” nem releváns kérdés. Egy depressziós világa ilyen. Szürke, elmosódott, kilátástalan, mindent reflexből negatívba fordító. Elhazudhatom, de akkor inkább nem nyúlok a klaviatúrához, vagy írok valami szirupos lányregényt. Jó kis kihívás lenne!

Még ha furcsán is hangzik: mennyire tipikusan torz kamasz Lia? Mennyiben általánosak ezek a személyiségjegyek és beállítódások a mai, digitális – ahogy olvastam egy másik interjúban – (de)generáció körében?

Az egy (jó) kritika volt, én óvakodom az általánosítástól és/vagy „megmondóemberségtől”. Ugyanazt tudom ismételni: a depresszió betegség. Hogy ez mennyire tipikus vagy torz? Aki kíváncsi, olvassa el a könyvet és/vagy üljön le a kamaszokkal beszélgetni, és vonja le a saját következtetéseit. Annyi bizonyos, nekem ők a kedvenc korosztályom.

Ki potyog le korábban a Kötéltáncról? A megcélzott, lassan-lassan felnőtté érő korosztály, vagy a már kiforrottnak hitt, teljes szellemi és érzelmi birtoklásúnak tűnő felnőttség? Mire szerette volna igazán rányitni a szemét az előbbieknek, és – talán utolsó esélyként – mire figyelmeztetni leginkább az utóbbiakat?

Minden olvasó más, tehát mindenki azt fogja kiolvasni a könyvből – legyen ez az enyém vagy másé –, ami neki szól, aminek a befogadására, értelmezésére, átgondolására készen áll. Nincs írói küldetéstudatom, egyszerűen elmesélek néhány történetet. Talán – úgy tűnik – van, akit érdekel.

Szilvási Krisztián