Dragomán György könyvbemutatója zárta a 86. Ünnepi Könyvhét és 14. Gyermekkönyvnapok győri programjainak első napját. A József Attila-díjas író, műfordító Máglya című kötetével, annak a természetfelettit sem nélkülöző titkaival, valamint saját írói mesterfogásaival ismerkedhettek meg az érdeklődők a megyei könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárának olvasótermében június 4-e késő délutánján.

Az 1973-ban, Marosvásárhelyen született Dragomán György sosem gondolta a Máglya megszületéséig, hogy egyszer természetfeletti dologról fog írni, még úgy sem, hogy Erdélyben ennek a szokás és folklórvilágban komoly hagyománya van. „Komoly kockázatot vállaltam a Máglyával, hogy a természetfelettit ennyire mélyen beengedtem, de nem volt választásom.” Szerencsére az indokot nagy részben a főhős életkora objektíven is szolgáltatja: a tizenhárom éves Emma kamaszlétében ugyanis pszichológiailag megvan az az attitűd, amely egyfajta mesei, természetfeletti hozzáállást és látásmódot von maga után. A regény teste és azt ezt alkotó történelem pedig így, ezen a szemüvegen keresztül elevenedik meg.

A berobban(t)ó erejű A fehér királlyal (több, mint 30 nyelvre fordították le, film készül belőle) a Máglya, valamint egy készülő harmadik könyv egyfajta laza trilógiát alkot (majd), amely egyrészt ezt a gyerekhangot követi végig, s a mintegy 70 évnyi felölelés – bár időben nem végig lineárisan – pontos és összefüggő, egymást kiegészítő képet ad erről a történelmi szakaszról. A Máglya szerkezete (és emiatt sem szigorú értelemben vett trilógiáról beszélünk) teljesen más, mint A fehér királyé: sokkal szenzuálisabb, hiszen az említett belső, mitikus elemeket felvonultató észlelésen és érzékelésen keresztül éli meg az olvasó az eseményeket. Ráadásul tűéles módon nyilvánul meg benne Dragomán György írói jellegzetessége: „Emma története nem a sajátom, a Máglyában személyes élmények nincsenek, mégis minden mozdulat, megtapasztalás, érzés az enyém benne”. A szerzők többsége hisz, sőt mi több, támaszkodik az egyéni megtapasztalásra, ám ő nyíltan jelenti ki: „Én olyan író vagyok, akinek nem kell személyesen átélnie a történéseket”.

Mindennek a kezdetéről azt mondja, hogy tulajdonképpen apja helyett lett (regény)író, mindent tőle tanult, amit az írásról tud, s hogy mégse „tagadja” teljesen Emma személyiségét, a szülői példakép elvesztésének fájdalma a kislány történetében azért megjelenik. „Tudom, milyen az, amikor nincs szabadság, és ez minden pillanatomat meghatározza.” Dragomán György úgy kezdett írni, hogy tisztában volt azzal: minden, amit a papírra vet, a cenzúra kezén megy először keresztül. „Nem tudom, mi a szabadság, de hogy mi a rabság, azt tudom.” Hogy ma, itt ez másként van, még mindig képtelen kiölni belőle a kondicionált berögződéseket.

Alkotói determinációjának legfontosabb vonása, hogy sosem tervez előre, és az írás folyamán még jegyzeteket sem használ. Dragomán György nem tudatosan kreál szerkezetet, nála ez nem így működik. Ő abban erős, hogy képeket, konkrét jeleneteket lát azok texturális mélységeiben, amelyek aztán folyamatosan összeállnak, hogy megépüljön köréjük a történet. A képnek pedig ott kell lennie a mondatban, amely aztán saját ritmikája vezérletével alakít szöveget. Persze ez nem jelenti azt, hogy a mondatok rögtön kifolynak a tollából, sokszor kell dolgozni rajtuk, amíg működőképessé válnak, de amit leír, azt már változtatások nélkülien késszé írja. Természetesen ő az adott, szűk történetnél mindig többet lát, szeme és gondolatai előtt vannak a jeleneteken túli kulisszák, a komplett környezet. Az alkotófolyamat során a körülmények befolyásoló hatásáról – egy konkrét példán szemléltetve – mosolyogva jegyzi meg, hogy „Kétfajta író van: aki kinéz az ablakon, és aki nem néz ki. Én nem nézek ki.”.

A (talán) váratlanul jött siker egy bizonyos aspektusból még ma is zavarba hozza, amely szilárd tartású belső lényéből ered. Az, hogy egy spanyol könyvtárban tart felolvasást A fehér királyból, vagy hogy nemzetközileg jegyzett regénye megtalálható például egy mexikói bibliotékában, feltételezi, hogy tudja, mi a siker, és hogyan kell azt csinálni. Ám Dragomán György nem képes receptúrában gondolkodni, bizonyítván valódi művészi (és nem iparos) kvalitásait. „Bár tudnám, hogyan kell olyat írni, amit az olvasók szeretnek; én csak hallok egy hangot, látok egy képet, és leírom” – mereng el. Azt, hogy (és ahogy) mindez a befogadó szemszögéből működik, nos, egészen egyszerűen tehetségnek nevezik. S ha mégis általánosságban kérdezik az adó és a kapó viszonyáról, késlekedés nélkül feleli: „Az olvasó akarjon valamit a könyvtől, és a könyv akarjon valami az olvasótól. Ez a lényeg.”

Szilvási Krisztián