(Meg)fogva tartó Életképek

A Győri Fotóklub Egyesület kiállítása a börtönben – tmoni írása

borton-kiallitas

Érdekes kezdeményezésnek lehettünk tanúi a Győr–Moson–Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben 2014. június 23-án a Győri Fotóklub Egyesület által prezentált kiállítás megnyitóján egy csapat fogvatartott társaságában.

Biztos, hogy nem minden nap történik meg a magyar börtönökben, hogy a raboknak kiállításokat szerveznek, de Mihály Attila bv. ezredes intézetparancsnok úgy gondolta, a kultúra javító-nevelő hatására apellálva megpróbálkozik egy rendhagyó ötlettel. Felvette a kapcsolatot a Győri Fotóklub Egyesülettel, és közösen létrehoztak egy fotókiállítást Életképek címmel. A tárlat kizárólag szociofotókból, azaz szociális témájú fényképekből áll, ugyanis a parancsnok kimondottan ezt kérte. Lakatos Krisztiántól, a fotóklub elnökétől megtudtuk, volt már egy hasonló közös projektjük két évvel ezelőtt, de akkor sokkal könnyedebb témájú képekkel érkeztek: természet- és modellfotókkal. Úgy tűnik, most megpróbálkoztak valami keményebbel…

A megnyitón egy kisebb csapat fogvatartottal együtt néztük végig a képeket – miután az ezredes ismertette a kezdeményezés célját: a művészet erejét használva elgondolkodtatni –, de az elkövetkezendő időszakban minden „bentlakónak” alkalma lesz megtekinteni a kiállítást. Az intézetparancsnok kérésének megfelelően minden képről külön beszélt a fotó készítője vagy – amennyiben a fotós nem volt jelen – Lakatos Krisztián. Elmondták, hogy milyen körülmények között készült a felvétel, milyen pillanat szülte, milyen fotótechnikákat alkalmaztak, illetve – ami a legfontosabb – szerintük mit sugároz. Kíváncsi voltam, hogy ezek a nyomasztó, sőt néhány esetben egyenesen brutális fotók milyen hatást tesznek ezekre az emberekre. Minden kép valamilyen társadalmilag kitaszított réteg egy-egy tagját vagy csoportját ábrázolja: hajléktalanokat, mélyszegénységben élőket, narkósokat, piásokat, punkokat. Sok-sok szörnyűséges sors: lecsúszott emberek, tévútra tért emberek, jövőtlen emberek, megtört emberek, beletörődött emberek. Esélytelen életek, kilátástalan jövők.

Meglepődtem, hogy a fogvatartottak milyen figyelmesen hallgatták a magyarázatokat, és az érdeklődés – melyről eleinte azt gondoltam, hogy csak az egyhangú hétköznapokat megtörő változatosságnak szól – kérdésekben, illetve saját véleményük elmondásában nyilvánult meg; figyelemre méltó beszélgetések alakultak ki a fotósok és a fogvatartottak között. Észrevették, hogy egy-egy képen megtalálható a remény szikrája, a kiút lehetősége, valamint a nyomorban élő gyermekeket ábrázoló felvételek némelyikén meglátták, hogy ők nem is boldogtalanok, hiszen nem ismernek mást, csak azt, amelyben élnek, és a pillanatnyi örömök is boldoggá tudják tenni őket. Találgatták, mi lehet ezek mögött a sorsok mögött, és olyan kérdés is elhangzott, hogy a fotós az exponálás előtt vagy után is érdeklődik-e az alanya iránt. Rengeteg minden szóba került: szerzői jogi kérdések, fotótechnikák, „mit érezhetnek ezek az emberek, amikor fotózzák őket”, a látszat és a valóság közötti különbségek (a punk párt ábrázoló kép apropóján), és ami a legfontosabb: mi a célja a szociofotónak.

Miután mind a 28 felvételt kivesézték, és az ezredes úr köszönetet mondott a fotóklubnak, alkalmam nyílt – néhány perc erejéig – beszélgetni két fogvatatottal, akik – már-már provokatív kérdésemre: egy bezártságban élő embernek milyen érzés ilyen nyomasztó képeket nézni –, elmondták, hogy roppant tanulságos, amennyiben megmutatja az utat, amit el kell kerülniük a jövőben, de egy kicsit felemelő is, hiszen azt sugallják, vannak az övéknél rosszabb sorsok is. Elárulták, hogy mely fotók érintették meg őket a legjobban – mindegyiken gyerekek voltak. Elmesélték, milyen szórakozási, kulturálódási lehetőségek vannak a börtönben: játék (sakk, kártya), televízió, zenehallgatás, olvasás. Sajnos ez utóbbit választják a legkevesebben. Megemlítették a szervezett programokat (előadások, filmvetítések, színházi előadások), melyek szép számban fordulnak elő. Arra a kérdésre, milyennek látják a jövőbeni lehetőségeiket, magabiztosan válaszolták, hogy már nem kilátástalannak, mert az uniós pályázatból (TÁMOP 5.6.3) finanszírozott projektek megvalósítása arra irányul, hogy segítse a társadalomba való visszailleszkedésüket, illetve a munkaerőpiacon való helytállásukat.

Úgy tűnik – legalábbis ezeknél z fogvatartottaknál –, hogy működik az intézetparancsnok ötlete, pontosan azt a hatást érte el, amit szeretett volna: más sorsokba belepillantva gondolkodjanak el a múltjukon és jövőjükön, tanuljanak és – ami a legfontosabb – merítsenek erőt belőle, amelyre bizony szükségük lesz, ha a mai magyar társadalomban új életet akarnak kezdeni.

tmoni

2014.06.27