Február 10-én a Rómer Házban ötödszörre játszotta el Liliom történetét a RÉV Színházi és Nevelési Társulat. Molnár Ferenc – meséből született – 1909-es színdarabjának leheletnyit (a halál szelének és a szerelem sóhajának fuvallatával) újragondolt színpadra állítása valóságos interaktív környezetben, valamint a kiállítótér fizikai adottságai miatt rendkívül hatásosan nyomulhatott be a szűkre méretezett közönség széksorai és élményei közé. A puritán díszlet (remek választás, atmoszféra és nem kényszer szülte, elismerés Balaskó Attilának), az illő kellékek és kontúrosan beszédes jelmezek (Bálint Viktória és Hermann Brigitta), illetve a visszafogott fény- és hangtechnika, valamint zene (előbbi Illés Dávid, utóbbi Bojkovszky Tamás, Bojkovszky Zsolt, Scheer László) különösen autentikusan hatott a térben, kizárólagos alkalmat adván (és persze terhet rakván) a színészi játék minőségére. A Liliom története természetszerűleg utasítja el a bazári látványosság könnyen málló és figyelemelterelő csillogását, a lélekből jövő tartalomnak úgysem tud gátat szabni a fizikai objektumok szilárdsága, a vizuális disszonanciák talmisága. Csak a szó, sóhaj, arckifejezés, mimika, mozdulat képes átadni a Liliom és Julika közötti vibrálást, eltérő hiteik, meggyőződéseik és álmaik-vágyaik törvényszerűen robbanó különbözőségét.

Liliom nagylegény, a vurstliba közönséget csalogató, flörtrekész vagány, akit sem kötelességek, sem kötelezettségek nem bírnak láncon tartani. Önálló, bár bizonyos értelemben kevéssé önellátó. A sors kiszolgáltatottja, amit – legtöbbünkhöz hasonlóan – képtelen tudomásul venni. Hát persze, hogy egy napon az élet kerekének fordulásával maga is kanyart vesz: a mindenes házvezető Julika bájos izgalma könnyen pottyan az ölébe. Az évődés váratlanul vált komolyra, amikor a munkaadó Muskátnéval szemben Liliom kiáll a lányka oldalán – fel is út, le is út, dacból kössünk masnit a közös életre (fel)fűzött madzagra. Julika annak tudatában sem hátrál meg, hogy a fiú múltja gyakran járt rendőrkézre. Szerelem ez első látásra, vagy csak az álmok hazudnak?

Mert az egymás mellett vállalt élet (hétköz)napi buktatói előbb (mint utóbb) mutatják ki a foguk fehérjét – Liliom élniakarása képtelen számolni a nyűgös realitásokkal. A dolgozó, majd otthon ülő „férj” (elutasított) ideájával szemben kártyás és semmirekellő kicsapongásokkal lázad, majd váratlanul emel kezet (tenyeret) Julikára. A végső, anyagi kétségbeesés persze, hogy villámléptekkel taszítja egy lehetséges bűntény karmai közé. Liliom azonban nem az a fajta. Balul elsült fegyver helyett kést választván fordul maga ellen, feladni könnyű, túlontúl könnyű. Pedig a Másvilág soha nem gondolt esélyt kínál, de aki makacs, az többnyire nemcsak a hit(é)ben bizonytalan, álmaiban is ingatag. 16 év csak az örökkévalóságban nem nagy idő, a Földön félig járt életút. A Halál ígéretével szembesülhet Liliom kamasszá érett lányával: végre tehet egy jót, jót tehet, mert valami szépet kell csinálnia. De ütés lesz a vége. Újra. Ütés, melyet nem akart… és amely nem fáj. Mert igenis van, hogy megütik az embert, és az nem fáj…

A RÉV Színházi és Nevelési Társulat 6 főből álló bázisa a Liliomra „vendégszereplőkkel” bűvült (ki): a címhős bőrébe Bársonyosi Dávid bújt, míg az „ellenpólus” Julikát Hermann Brigitta személyesítette meg. Ha azt mondom, ők ketten ezzel a beleéléssel és azonosulással bárhol, bármit képesek eljátszani (bocsánat, valóságos „megélés” volt teljesítményük), szerintem nem mondok semmit. Mert ahogy Julika a zizgő-mozgó pattogatott kukoricás zacskóval a kezében, valamint a szintén hiteles minőséget teremtő Marikával az oldalán (Kovács Viktória Mária – elbűvölően karakteres, bravó!) a színre sasszézott, valami elkezdődött. Méghozzá egyszerre több síkon is a fizikai és emocionális térben. Muskátné (szemléletes külcsínbe sűrített lehengerlő belbecs a roppant aurás Bálint Bernadettől) két lány után viharzása a drámai élt acélkemény tudatossággal hozta a darabba, hogy a dramaturgiai rendnek megfelelően lépjen be röviddel később Liliom is a maga átütő személyiségével. A kamaszos rajongással és évődéssel bontakozó lány („Én csak azt tudom, hogy ha én szeretek valakit, nem bánom, ha meg is halok”), valamint a teljes férfiúi teljében magát tündököltető fiú („És ha valaki hozzád mer nyúlni, hát akkor megmutatom, mi az, amit hogy mondunk: bal kézzel srégen a tüdőre egy mejjpor köhögés ellen.”) közti eltérő lelki, érzelmi és tudati dinamika ritmusa egyetlen pillanat töredékéig sem engedi lazábbra a darab drámai feszességét. A tragédia előérzete éppen emiatt lebeg testetlenül minden egyes kimondott mondat, megvillantott tekintet, ökölbe szoruló vagy elernyedő tenyér mozdulata felett.

A Liliom elleni rendőri fellépés (a tökéletes szögletességgel, támadhatatlan felsőbbrendűséggel operáló Nagy Zsolt) szinte törvényszerűen taszítja egymáshoz a két, eltérő attribútumú, ám hasonlóan sebezhető személyiséget („- Lehet ám… gazemberből is… ember. – Lehet.”). Ám a fehéren és vörösen izzó tűz sosem egyesülhet narancssárga lobogássá. Julika polgári létbe vetett hamis hite nem bír a megbánást elnyomó szerelem ígéretével, míg Liliom erőszakosnak tűnő jelleme csak a bizonytalanság és céltalanság manifesztálódó palástja. Két makacs dac összeütközésekor pedig persze, hogy a természetes erőfölény érvényesül. Míg a lány előtt példaként Marika és Hugó (a hasítóan testes és zengő orgánumú Szántó Dániel) bár zománcos, de vélhetően kongóan üres álom-kapcsolata diktálja a kapaszkodót, addig a fiút rossz utakra terelgető Ficsúr (a végletekig kontúros és felszabadultan hiteles Balla Richárd) csak tovább szítja Liliomban a csalókának bizonyuló ígéreteket egy szép és kiforrott életben.

Az öngyilkosság nem megoldás, még csak nem is menekülés, egyszerűen a felismerése annak a kilátástalanságnak, amelyet egyesek az irányíthatatlan sorsnak, mások az elkerülhetetlen végzetnek neveznek. „Hogy hát rád ütöttem… Hát hogy nem azért, mert dühös voltam… hanem, mer’ én nem tudom nézni, hogy sírnak… hogy bőgsz… aztán, mer’ énmiattam bőgsz… meg hogy én csak azt tudom, ami a mesterségem.” A Másvilág Fogalmazója (Varju Nándor, tárgyilagos szerepe mögött valami érezhetően bujkál, rezeg) azonban újabb esélyt nyújtana az öngyilkosoknak, hiszen csak aki természetes halállal távozott, az ért a kiszabott útja végére, ám Liliom nem inog meg. Amit elhatározott, azon nem változtat. „Eljöttem, hát eljöttem.” Sajnálja, persze az ütés(eke)t, mivel pusztán tehetetlenségéből fakadt(ak), de a másik értelemben képtelen volt természetén erőszakot tenni („Rossz voltam, mert nem mentem lopni? Lopni kellett volna menni a Juliért?”).

Ám Liliomot gyermekének könnyelműen odavetett neme megingatja mégis, így 16 évvel később szembesülhet lányával, hogy kérdezze az apjáról, hogy meséljen az apjáról („Nem is volt olyan jó. Ahogy én tudom, ahogy mondunk: egy csibész volt, vicceket csinált a ligetben.”). De nincs jóvátétel, akárhogy szeretné is. Csak emlékek vannak, álmok, egyik megkopott, másik összetört, a szilánkok azonban ma is fájdalmasan karcolnak. „- Veled már megtörtént az, hogy valaki rád ütött, és te nem érezted? - Igen... Már az velem megtörtént.”

Molnár Ferenc munkássága erősen kötődött a századelő budapesti polgárságának látásmódjához, valamilyen szinten Liliom történetével is hozzájuk kívánt szólni: a színdarab karakterei és kulisszái ebből a megkívánt specifikumból álltak össze. Az egyes jellemek tulajdonságaiban, cselekedeteiben mind-mind ott rejlik a „rettegett” munkásosztály ereje (furcsasága, talán még bizonyos fokú értelmetlensége is), vegyük csak például a még nem említett Fényképész (Bojkovszky Zsolt egyszerre taszító, ugyanakkor rokonszenves metamorfózisa) figuráját. A Liliom azonban most, a 2000-es évek sűrűjében tapodva társadalompolitikai (fel)hangjaitól elszakadván, és különösen az ilyen, zseniálisan kivitelezett és megvalósított feldolgozásoknak köszönhetően talán még erősebben, és általánosítható vonásai ellenére még bensőségesebben mesél az emberben dúló, őt szétfeszíteni igyekvő bizonytalanságról, szeretetvágyról, tétova bátorságú élet- valamint boldogságkeresésről.

Bársonyosi Dávid alakításában Liliom karaktere egyszerre tűnik végtelenül magabiztos, céljait tudó és akaró, „teljes mellszélesség” kiállású fiatalembernek, illetve határtalanul sérülékeny, gyenge elhatározású, vezethető és megvezethető, „félkész” felnőttnek, aki idegenül mozog ebben a világban. Julikával valamint a többi szereplővel való interakciói szikrapattintóan vividek, egyszemélyes fellépésű, kívülre kiáltott belső önmarcangolásai elképesztő hitelességgel szólnak, érnek el a nézői fülhöz-lélekhez. Lehetetlen nem azonosulni figurájával, és a karakter minden hibája ellenére (értsd: a bizonytalanság szülte szavai, tettei, vagy épp nem tettei) képtelenség nem szeretni, nem megszeretni őt. Hát persze, hogy a tinikor végét taposó, tekintetet, hallást-szaglást, tapintást-érintést most világra nyitó cselédlány szerelmes bálványt lát benne (lát bele)!

Hermann Brigitta Julikája angyalszárnyak tartotta romlatlanság, aki életerős hitek és álmok ringatta ártatlanságával a rothadó gyümölcs közé hajítva is képes kiragyogni úgy, hogy zamatát a penész nem veheti, nem szennyezheti. Ha létezik őszintén nyílt alakítás a színpadon, ő megmutatja, mit jelent ez. Mosolya mögül kibuggyanó civódó-évődő szavai, tágra nyílt szemeivel Liliomba kapaszkodó rajongása, olyan naivát helyez a térbe, aki egyáltalán nem az az egyszerű, hiszékeny kislány, mint amelyet tapasztalatlansága feltételezne róla. Hermann Brigitta egyszerűen érzi, hogyan kell lelket és szívet adni egy karakternek úgy, hogy autentikusan töltse be (töltse ki) a történet atmoszféráját. Kőből és szépérzéktől mentesnek kell lennie, aki nem szeret bele játékába (ha csak a játékába…) rögtön a színpadon.

Összességében örömmel mondhatom el, hogy a RÉV Színház előadása Korányi Bálint tökéletes rendezésében, a színházi eszköztár legszélesebb spektrumú felhasználásával engem teljes mértékben meggyőzött arról, hogy az elveszettségnél nagyobb fájdalom talán nem létezik sem az életben, sem a halálban.

Pajkosan derekat markolni, térdre ültetni, adni a vagányt. Szembeszállni nagy mellénnyel, szűkre venni a hatalom gumibotja előtt. Élni, túlélni, de nem igazán megélni. Az elérkező akadályok alatt inkább átbújni, mint megugrani őket. Álmodni választási lehetőségek nélkül, pedig a vonatles akár messzire is vezethet(ne). Ütni, ha félünk, félni, ha ütöttünk. Megbánni, de nem jóvátenni. Felülemelkedni az életen, ha nem megy tovább. Ki nem mondva szeretni. Elveszíteni. Magunkat, a másikat, magunkban a másikat. Liliom.

Szilvási Krisztián