2014-ben többek között Bécsben, Salzburgban és Drezdában is hangversenyek és ezekhez kapcsolódó művészeti programok sorozatával ünneplik a német zeneszerzőt, valamint a milánói Scala és a New York-i Metropolitan Opera is műsorra tűzött Strauss-műveket erre az évadra. A Magyar Állami Operaházban R. Strauss 150 fesztivállal, hat operájának előadásával ünnepelték a jeles komponista születésének jubileumát. Ebben az évben a győri koncertrepertoárban is szerepelt Richard Strauss mű: A rózsalovag című operájából készített szvitjét hallhattuk áprilisban a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában a Richter Teremben.

Richard Strauss kivételes tehetségű zeneszerző volt, aki már 4 éves korában zongorázott, 5 évesen hegedült, 7 éves korában komponált. Érettségi után szülővárosa egyetemén filozófiát, irodalmat, majd Berlinben magánúton zeneszerzést tanult. Berlinben, Weimarban és Münchenben karmesterként dolgozott, Bécsben két évig az Operaház igazgatója volt. 1920-ban egyike volt az életre hívott Salzburgi Ünnepi Játékok alapítóinak és vezető személyiségeinek. 1924-ben vonult vissza Garmischba, hogy csak komponálással foglalkozhasson.

A zenekritikusok szerint Richard Strausst öntörvényű zeneszerzői látásmód jellemzi, azonban a hagyományokat sem tagadta meg – ellenkezőleg, egyaránt hatottak rá Berlioz, Wagner és Liszt művei. Első zeneszerzői korszakát az ún. szimfonikus költemény jellemzi, Strauss ugyanis úgy gondolta, hogy egy zeneszerző a szimfonikus költeményben, azaz egy zenei program segítségével képes a legteljesebb mértékben kifejezni zenei mondanivalóját. A szimfonikus költemény fogalmát Liszt alkotta meg, aki 1854-ben először nevezte így ezt a műfajt, az erőteljes érzelmek és drámai szituációk ábrázolására használt zenei alkotást. Strauss szimfonikus költeményeit többnyire Tondichtungnak, hangkölteménynek nevezte, amelyekben aprólékos és áttetsző zenekari képeket festett.

Ezen írás keretein belül nem tudjuk bemutatni a teljes életművet, így a zeneszerző néhány főbb alkotására és néhány Richard Strauss-szal és műveivel kapcsolatos érdekességre koncentrálunk. A Don Juan című szimfonikus költeményét huszonnégy éves korában írta, 1889-ben a weimari bemutatón is ő maga vezényelt. Nikolaus Lenau Don Juan című verse ihlette az első olyan művét, amelyben már világosan megmutatkoznak egyéni zeneszerzői vonásai. Don Juan életre, szerelemre, kalandra szomjas, féktelen erejű szenvedélyét ábrázolja zenéjével. A különféle nőalakok változatos sora az érzelmek különféle árnyalatait vonultatja fel, a gyengédségtől a mélabúig, a sóvárgástól a könnyekig.

Strauss 1888-1889-ben súlyos betegségben szenvedett. A halál közelségének érzéséből fakadó gondolatait a Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményében fogalmazta meg. Maga a mű két részre osztható: egyrészt magával a halállal vívott küzdelmet (lázálom, gyermekkori visszaemlékezések, élethalálharc) fejezi ki, másrészt pedig a túlvilági megdicsőülést. Till Eulenspiegel vidám csínyjei című szimfonikus költeményének főhőse Till Eulenspiegel, a németalföldi népköltészet bolondos-bölcs fenegyereke. Strauss Tillje nem harcol, hanem kineveti a világot, csínyekkel akarja az embereket megtanítani arra, hogy ne hódoljanak évszázados hiábavalóságoknak. Mindezeket epikus részletességgel, leíró módon ábrázolja: a zenekarban nagyon jellemző, fintoros és kedves Till motívum jelenik meg. A szimfonikus költemény minden epizódja a cselekmény egy-egy fordulatát beszéli el.

Az 1896-ban Frankfurt am Main-ban bemutatott Imigyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményével Friedrich Nietzsche azonos című filozófiai műve mondanivalójának összefoglalására és kifejezésére vállalkozott, mégpedig szubjektív módon, mivel a mű olvasása közben benne felmerülő gondolatok zenei megfogalmazására. Erre a művére jellemző a zenei ábrázolás merőben újszerű formája, a naturalisztikus hangutánzástól az érzelmeket és indulatokat is kifejező programzenei eszközökig terjedő rendkívül széles skála, valamint az újszerű hangszerelés. Az Imígyen szóla Zarathustra Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjének egyik emblematikus zenéje, a zenemű híres napkelte motívuma hangzik fel benne.

A századforduló környékén Strauss munkásságában a szimfonikus költemények helyét az opera foglalta el. A kezdeti sikertelen próbálkozások után az átütő sikert Salome című egyfelvonásos zenedrámájával érte el, amelynek ősbemutatójára 1905-ben Drezdában került sor. A librettó forrása Oscar Wilde Salomé című műve, amelyet Hedwig Lachmann fordított németre. A bibliai történettel ellentétben ezen feldolgozásban Keresztelő Szent János nem Heródiás bosszújának, hanem Salome érzéki vágyainak esik áldozatául. Richard Strauss zenéjére jellemző a wagneri vezérmotívumok használata, de harmóniavilágában, tematikájában, ritmikájában és főleg a hangszerelésben a szimfonikus költeményeiben megjelenő egyedi hangja is tükröződik. A Salome egyrészt megrázó dráma, mely erőteljes zenét kíván és kihasználja a színházi hatásokat, másrészt pszichológiai befelé fordulás is, amely líraibb, kamarazene jellegű dallamokat követel.

Richard Strauss körül számos, a zeneszerző humorát bemutató anekdota kering: II. Vilmos császár egyszer így szólt intendánsához: „Annyira sajnálom, hogy Strauss megírta ezt a Salomét, annyira megkedveltem már a derék komponistát, s mekkora kárt okoz neki ez a darab.” Strauss így reagált a császár felvetésére: „Ebből a kárból tudtam felépíteni a garmischi villámat!” A Salome ősbemutatója mindenféle botrány nélkül zajlott, és nagy sikert aratott. A premier előtt azonban a Salome szerepében színre lépő énekesnő még azzal fenyegetőzött, hogy visszaadja a szerepet, mégpedig arra hivatkozva, hogy ő tisztességes férjes asszony. A darab azonban nem csak az előadásban részt vevőket sokkolta. Az operában megjelenő buja szexuális vágy – különösen a darab leghíresebb részlete, a Hétfátyoltánc, illetve Salome szexuálisan túlfűtött vágyakozása, hogy megcsókolja Jochanaan levágott fejét – a döntéshozók és a nézők megbotránkozását az egész világon egyaránt kiváltotta. Bécsben és Berlinben azonnal betiltották a művet, Strauss azzal magyarázkodott, hogy bibliai anyaggal dolgozott. Berlinben végül a császár csak úgy engedélyezte az opera előadását, ha optimista befejezést kap: az égen meg kellett jelennie a hajnalcsillagnak, amely jelzi a Háromkirályok megérkezését. New Yorkban is levették a műsorról a premier előadást követően: 1907-ben a Metropolitanben olyan nagy volt ugyanis a közönség felháborodása, hogy egészen 1933-ig kellett várni a következő New York-i előadásra. 1910-ben a londoni Covent Garden-ben a cenzúra utasítása miatt a próféta levágott fejének színpadra vitele helyett csak egy véres tálca behozatalát engedélyezték. Budapesten 1909-re tervezték a bemutatót, annak ellenére, hogy a darab próbái már elkezdődtek, a kormány a darab erkölcstelensége miatt nem engedélyezte a magyarországi bemutatót.

Richard Strauss legközelebbi és legnagyszerűbb munkatársa Hugo von Hofmannsthal (1874-1929) osztrák költő, drámaíró, elbeszélő, esszéista volt. 1906 és 1929 között létrejött közös munkáik Richard Strauss legsikeresebb színpadi alkotásainak számítanak (Elektra, A rózsalovag, Ariadné Naxos szigetén, Az árnyék nélküli asszony, Arabella, Egyiptomi Heléna, és a kevésbé ismert József legendája című balett). Hofmannstahl Szophoklész nyomán írt Elektra című drámája alapján készült az opera szövegkönyve, amelyet Hofmannstahl Strauss kérésére saját művéhez képest még drámaibbá tett. Strauss 1906 és 1908 komponálta az egyfelvonásos, közel két óra hosszúságú Elektra zenéjét. Az ősbemutató 1909 januárjában volt Drezdában. Strauss Elektrája komplex, nehéz mű, Elektra szerepe az operairodalom egyik legnehezebb szerepe, mind hangban, mind színészi játékban. Straussnak sikerült a karakterek, valamint a cselekmény patologikus és neurotikus elemeit elképesztő zenei ábrázolásmóddal megjeleníteni. A történet és a zene egyaránt nyers, brutális, erőszakos, vérszomjas, és frusztrációkkal terhelt.

Strauss ezzel a zenével a borzalmak kifejezésének hajszolásában olyan szélső határáig jutott el, hogy maga is felismerte ezen az úton már nem mehet tovább, ezért az Elektra bemutatóját követően Strauss A rózsalovag címmel három felvonásos zenés komédia komponálásába kezdett. Az ősbemutató 1911 januárjában volt Drezdában, A rózsalovag Strauss máig legnagyobb sikere. Saját ötlete alapján Hofmannstahl írta meg a Mária Terézia uralkodásának első éveiben játszódó opera librettóját, amely egyszerre komédia és tragédia: tartalmaz ugyanis egyrészt karikaturisztikus elemeket, az opera buffa tipikus figuráit és szituációit (szobalány, jegyző, orvos, átöltözés, személycsere), másrészt a tábornagyné alakjával a szerzők keserédes hangulatot is belevittek az operába. Ez a hangulat adja meg a darab felejthetetlen, nosztalgikus atmoszféráját. Richard Strauss zenéjét a korábbi műveivel ellentétben lírai, szebbnél szebb dallamok jellemzik. Anakronisztikus, hogy a 18. században játszódó műben a 19. században megjelenő keringő dallamok is szerepelnek. Az opera leghíresebb jelenete az ún. ezüstrózsa átnyújtása. Hofmannstahl legnagyobb találmánya az, hogy beépített az opera cselekményébe egy olyan, Ausztriában sohasem alkalmazott gyakorlatot, amelyről azonban mégis elhihető, hogy a rokokó kori Bécsben állandósult szokás volt a lánykérés küldött útján történő bonyolítása, amikor is egy küldönc ezüstrózsát nyújt át a menyasszonynak. Ez azonban abban a korban teljesen ismeretlen volt. A Berlini Operaház sokáig mérlegelte a darab bemutatását, mivel ezt az operát túl illetlennek találták, ugyanis a szerzők egy magas rangú, nemesi származású asszony illegális szerelmi kapcsolatát is beletették a művükbe. Mihelyt ennek a késlekedésnek híre kélt, a Birodalmi Vasút sikeresnek bizonyuló különjáratot indított Drezda és Berlin között, egyszerre kínálva jegyet az operára, és retúrjegyet a vonat útra. Végül Berlinben is bemutatták A rózsalovagot, azonban csak a cenzúra által előírt módosításokkal: például miután felment a függöny, az ágynak üresnek kellett lennie, és semmi nem utalhatott a marsallné és fiatal kedvese korábbi szerelmeskedésére. Hoffmannstahl halálát követően írt operái (A hallgatag asszony, A béke napja, Daphne, Danae szerelme, Capriccio) meg sem közelítették a közös művek sikereit.

Richard Strauss összesen 220 dalt írt élete folyamán, a népdalszerű megoldásoktól kezdve egészen a művészi remekművekig a műfaj minden változata szerepel közöttük. Zongora vagy zenekari kísérettel írt dalai közül számosat feleségének, Pauline-nak írt. Leghíresebb dalciklusa, utolsó nagyobb lélegzetű műve, az énekhanga és zenekarra 1948-ban komponált Négy utolsó ének. Ezzel a négy elégikus hangvételű dallal a zeneszerző már a világtól búcsúzott. Garmischban hunyt el 1949. szeptember 8-án.

Polczer Adél és Ősze Mária

A képek a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.