A Csutora Népzenei Együttes és a Harmónia Művészeti Iskola növendékeinek közös műsora

Az Ünnepi Könyvhét győri programjainak sorát a Csutora Népzenei Együttes és a Harmónia Művészeti Iskola közös műsora kezdte csütörtökön kora délután, a Vén Tücsök zenekar együttműködésével. Nyár(be)köszöntő hőséghez szóltak hát a népdalok és a népzene a kitisztuló ragyogással körülvett színpadon, ahol teljes természetességgel álltak fel egymás mellett az említett egyesületek, hogy átdolgozásokból és 17-18. századi népdalokból álló műsorukban többek között szigetközi, széki vagy éppen kalotaszegi gyűjtemények hangozzanak el, „nem kevés cifrasággal ez utóbbi” – ahogyan vezetőjük jellemezte.

A Szigetközi „Csutora” Hagyományápoló Egyesület néptáncot, népzenét kedvelők köréből alakult 2000-ben, nevét egy fából faragott bor vagy pálinkatartó edényről kapta. Célja a magyar néptánc és népzenehagyomány ápolása és továbbadása a fiatal generációnak. Repertoárjában a Kárpát-medence különböző tájainak tánc és zenei anyaga szerepel: az egyesület zenekara hegedűn, brácsán, bőgőn és klarinéton kíséri a tánccsoportot. Taglétszámuk és diákjaink száma mára meghaladja a 100 főt.

A Harmónia Alapfokú Művészeti Iskola 1993-ban kezdte meg működését magániskolaként. Az első 5 év megalapozása után a zene mellett teljes energiával beindult a néptánc és a képzőművészet, a zenetagozaton a régizenei és a népzenei törekvések. Mára egy magasan képzett, jól felkészült, lendületes tanári kara van az iskolának, az alapfokú művészetoktatás keretében folyó művészeti nevelés pedig eredményesen ad alkalmat a növendékek képességeinek fejlesztésére, miközben biztosítják számukra a jártasságok megszerzését és gyakorlását.

A könyvheti színpadon citerával kísért, fiatalos, ám értő erővel és zengzetesen előadott dalok könnyen magukkal ragadhatták a hallgatóságot, ami kitűnő bizonyítéka annak, hogy a magyar folklór eltűnőben lévő kincsei csak azért is tovább öröklődnek és hatnak, még ha némileg szűkebb mezsgyén is. Pattogó népdalt líraibb folyású és ritmikájú etno-költemény követett, háromszínű (valós és átvitt értelemben) gitárjátékkal kísérve. Az ifjú lányok együtthangzó zöngéit nagybőgő- és hegedűszó vette karjaiba a folytatásban, a szólamok betöltötték a még a Baross út pódiumon túli nagyobb szeletét is. Egyre többen álltak meg fülelni és nézelődni, célirányos közönség is jócskán érkezett, hogy nagyrészt az árnyékba bújva, de végtag- és lábdobogva jelezze vissza a fellépők irányába: tetszik, amit hall, méghozzá látványosan. Ahogyan pedig mondani szokás: találkozzunk velük jövőre ugyanekkor, ugyanitt!

A világ népzenéi – Kéméndi Tamás és Gráf Vivi műsora

Az Ünnepi Könyvhét megnyitója után Kéméndi Tamás és Gráf Vivi léptek a színpadra, hogy A világ népzenéi című műsorukban ismertessék meg a közönséget a népzenék világával. Háromnegyed órás fellépésük során a magyar mellett számos ország népzenei világát mutatták be: spanyol, francia, olasz, német, délszláv dallamok szólaltak meg eredeti nyelven egy amolyan világkörüli utazás akusztikus formájában, valamint a harmonika univerzumára jellemző instrumentális zeneművek hangzottak el.

A mohácson született Kéméndi Tamás 8 évesen kezdett el zenét tanulni, majd harmonika szakos középiskolai tanulmányai után a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott 2013-ban. Mellette jazz-zongora órákat is vett, két zenészkollégájával pedig (Nádasdi László és Keszler Péter) trió formációt hozott létre, melyben harmonika, gitár, basszusgitár felállással a harmonikára és virtuozitásra fektetik a fő hangsúlyt. Az évek során a komolyzene mellett számos zenei irányzatban kipróbálta magát: játszott klasszikus-, könnyű-, jazz-, nép- és világzenét is. Tamás sajátos zenei világát a komolyzenei tanulmányok mellett nagyban befolyásolja a német zenei kultúra, a jazz zene harmóniavilága, valamint a virtuóz játékmód. Az aktív zenélésen kívül a jövő harmonikásait is neveli.

Gráf Vivien óvodás kora óta énekel, kisdiákként közel egy évtizeden keresztül járt népdaléneklési versenyekre. Ma már a Zengő Együttessel, a Poklade zenekarral és a Baranya Tánccsoporttal is járja a világot. A pécsi egyetemen kereskedelem és marketing szakon tanult. Életében a zene mellett a tánc is fontos szerepet tölt be, a mohácsi nemzetiségi tánccsoport után már kilencedik éve tagja a pécsi központú Baranya Táncegyüttesnek. Célja, hogy minél egyedibb dolgot tudjon az embereknek adni, minél több embert vezessen el a népzene világába, és hogy ezáltal megismerjék a hangját és az érzéseit.

Kéméndi Tamás és Gráf Vivien a 2014-es évtől dolgozik együtt, azóta számos zenei formációban lépnek fel folyamatosan, közös együttműködésük során pedig saját szerzeményeket is alkotnak. Könyvheti produkciójuk nyitányaként magyar csárdás hangzott el lendületes tangóharmonika dallamokkal, amelyet az Egy éjszaka Nápolyban (Una notte a Napoli) című olasz dal követett. Valóban nem volt túlzás világkörüli útként beharangozni műsorukat, hiszen a folytatásban aztán hallhatott a közönség roma-blokként cigányegyveleget, ahol a zene hangjaival demonstrálták, hogy a „cigányok szeretik a csókot”; a Zöld-foki-szigetekről szólt népdal portugál nyelven a hiányról, a távollétről; francia sanzon csendült fel ének nélkül tangóharmonikán a közömbösségről; német polka az önkéntes tűzoltóról; spanyol nyelven a Pedro kocsmája (Historia de un amor); egy délszláv szerzemény; majd zárásként egy mohácsi népdal és egy szintén magyar dal, Presser Gábortól a jól ismert Te majd kézenfogsz és hazavezetsz.

Kéméndi Tamás és Gráf Vivien duója tehetséget és profizmust egyaránt sugárzott a háromnegyed óra alatt, ahol egy valóban virtuóz tangóharmonikást és egy rendkívül sokszínű, gyönyörű hanggal megáldott, több nyelven előadni képes, tehetséges énekesnőt ismerhettünk meg.

A Hoppáré zenekar műsora

A csütörtöki napon még egy zenei fellépésre került sor: a győri Hoppáré zenekar pattant színpadra. Az együttes nagyrészt komolyzenészekből áll, a szórakoztató zenének egy sajátosan egyedi fajtáját kialakítva hangulatteremtő erejével, fiatalos lendületével, fülbemászó dallamaival képes elvarázsolni a közönséget. Akusztikus gitár, basszusgitár, dob, szintetizátor-zongora és hegedű együttműködésével, a két énekesnő képviselte eltérő beállítódás mentén rendkívül magával ragadó feldolgozásokat és saját dalokat hallhattunk tőlük.

A zenekar 2011-ig csupán saját magának örömzenélt gitáron és hegedűn, majd amikor rendszeressé váltak fellépéseik, s a felmerülő ötletekhez már nem voltak elegen ketten, kibővültek énekkel, bőgővel és ütőhangszerekkel – így jött létre végül a zenekar. Népzenei feldolgozásokkal szerettek volna foglalkozni a saját stílusukban. A valóságban azonban olyan feladatokat, felkéréseket kaptak, amelyek miatt teljesen más zenei irányzatokhoz is hozzá kellett nyúlniuk, így játszanak klubzenét, aláfestő zenét, báli zenét és másokat is. Állandó tagjaik: Baranyai István (zongora), Bors László (ütőhangszerek), Burai Zsolt (gitár, brácsa, vokál), Horváth Mihály (bőgő, basszusgitár), Németh Csaba (hegedű), Pataki Anna (ének) és Paku Patrícia (ének). Koncertfellépéseiken Anna képviseli a népzenei vonalat, Patrícia pedig a populárisabb hangzást.

A Hoppáré könyvheti műsorában teljes szélességében megmutatta azt a repertoárt, amelyet tudnak, szeretnek és magas fokon művelnek. Rihanna-val kezdtek, népzenei hangzásban szólt az Umbrella, aztán jöttek sorban a többiek: Ed Sheeran Shape of You-ja meglepően kellemes volt jazzesen; a magyar folk-elemekkel egyedített Bogozd ki a 30Y-tól személyes kedvencem; két lírai szerzemény következett: a francia énekesnőtől, Dalida-tól a Paroles, paroles című dal, valamint egy latin szám. Aztán az együttes teljes akkord-szélességgel a magyar népzene felé vette az irányt, sanzonjellegű és ütemes dob vezérelte hangzással vegyítve a hazai folkdallamokat.

A Labdarózsa népdalának átirata jött, majd ugyancsak népdalosan szólt a United-től a Keserű méz. Szintén kellemes váltás volt Tina Turner 1971-es szerzeménye, a Rolling on the River, amely után a Hoppáré végre két saját dalt is bemutatott a közönségnek: az Elindulunk és az Újra, meg újra címűt. A koncert végén pedig, visszatapsolt ráadásként erdélyi cigánydal csendült fel: „Másfél hete hogy a babám nem láttam, / Másfél hete erdőt, mezőt bejártam, / Nem tudom, hogy hova lett a kedvesem, / Csak azt tudom, hogy mennyire szeretem.” Mi pedig, akik ott voltunk, tiszta szívből mondhatjuk el azt, mennyire szeretjük immár a Hoppáré zenekart is!

A Rezeda Népzenei Együttes műsora

A pénteki napot délután 14 órakor a Rezeda Népzenei Együttes kezdte a színpadon, hogy a 15 plusz 2 főre komponált, citerával és „kiegészítő” hangszerekkel előadott műsorával adjon szó szerint hangot kulturális örökségünknek. A félórás műsorban szereplő kisebb-nagyobb gyerekek a Cserefa Zenekar testvérpárja, Kozma Krisztina (citera) és Kozma Éva (koboz) irányításával ölelték fel népdalkincsünket.

Az 1987-ben Dunaszegen alakult együttes – rengeteg díjjal, kitüntetéssel és elismeréssel a birtokában – a szülőföld és a Kisalföld népzenei hagyományainak tolmácsolásáról ismert, énekes és hangszeres előadásmódjára a természetesség és a hagyománytisztelet jellemző. Kozma László művészeti vezetésével fontos szerepet töltenek be a magyar népi kultúra éltetésében, összeállításaikban főként a Dunántúlon és a Felvidéken gyűjtött népdalok hangzanak el citerán és más kiegészítő hangszereken, de játszanak alföldi népzenét, a Moldvában élő magyarság zenéjét, valamint csángó népdalokat is.

A könyvhéten visszajáró fellépőként ezúttal is közismert népdalok és talán kevéssé fülünkben csengő gyűjtések összessége alkotott harmonikusan egybefüggő műsort, amelyet öt blokkba szerkesztettek. Színtiszta citerazenével kezdtek: felhangzott a Hej, szénája, szénája, majd egymás után, összefűzve következtek a többiek. Aztán a második egységben előkerültek a furulyák, két koboz és egy dob is, és a koncepció így haladt tovább. Harmadik etapként ismét csak citeramuzsikával szállt az ég felé az Aki dudás akar lenni és társai, a negyedik blokkban pedig újra citera-furulya-koboz-dob-összjátékot csodálhattunk. Zárásként végül mind a 17-en visszaálltak a rendíthetetlen sort alkotó citerák mögé.

Idén is jó volt tehát látni, ahogyan a fiatal, iskolás lányokat és természetesen néhány fiút is felvonultató együttes remek összhangban, motiváltsággal és népzenei kincsünk hű demonstrálásával mutatta meg a közönségnek az évszázados értékek maradandóságát.

„Egy madár a hangjával” – A Sárarany zenekar műsora

A pénteki második fellépő a Sárarany zenekar volt, akik „Egy madár a hangjával” címmel hoztak műsort az érdeklődőknek 19. századi zenék és folkrolizált versek formájában. Némileg ők is utazásra hívták a közönséget, amely ugyan mostani határainkon túlra is vezetett, de tisztán a magyarság népi kincsét foglalta magába.

A zenekar története – ahogyan saját maguk krónikálják históriájukat – a vadregényes vizeiről híres Szigetközből indult. Innen vitte Takács Ritát (hegedű), Radák Mártont (hegedű, harmonika), majd Sárközi Áront (brácsák) is a Duna Szentendrén át kanyarogva Vác felé, hogy ott a konzis évek alatt (immár) Sárközi-Lindner Zsófival (ének) és Dénes Ábellel (bőgő) kiegészülve zenekarrá mossa össze 2010-ben az egy húron pendülő fiatalokat. A vonós szekció aztán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen pallérozódott.

Miután a szigetközi aranyász ősök „a tisztítatlan sárarany kedvéért messze földeket bejártak”, így ezt a mentalitást követve a zenekar tagjai is elszántan foglalkoznak olyan zenei anyagokkal, melyek kutatást, utánajárást igényelnek. A Sárarany táncházakban, koncerteken, táncos műsorokon, fesztiválokon szerepel, ezen fellépések alkalmaival gyakran cimbalmosokkal egészülnek ki. Az együttes tagjai pedig ráadásul az utóbbi években év közben, illetve nyári táborokban oktatóként is tevékenykednek.

Koncertjeik jellemzően tematikusak, a koncepció nem pusztán zenei. A győri Ünnepi Könyvhétre az „Egy a madár a hangjával” című előadásukkal érkeztek, melyben a 19. század világát hozták közelebb korabeli költők múlt századbéli népzenei gyűjtésekből ismert folklorizálódott verseivel, korhű verbunkos zenével fűszerezve.

Győri könyvheti műsorukat Petőfi Sándor verseivel kezdték, A virágnak megtiltani nem lehet például többféle verzióban is elhangzott: amolyan verbunkos előadásban és úgy is, ahogyan az 1840-es években Egressy Béni megzenésítette. Bukovinai népdal szólt polgáribb zenei öltözetben, illetve – az egész koncertre jellemző koncepció szerint – hallható volt másfajta hangzásban is. Aztán újabb Petőfi szerzemény következett hazánkfia népies költészetéből, majd letáboroztunk az 1840-es évek környékén: Vörösmarty Mihálytól csendült fel a Puszta csárda és egy Szentiváni Mihály-vers is porondra került – mindkettő korabeli dallamokkal. A szigetközi Sárarany zenekar koncertjén hegedű, tangóharmonika, nagybőgő, cimbalom vonult fel hangszeres összejátszásként a háromnegyed órás műsor alatt, hogy bebizonyítsa, a 19. századi magyar (népi) költészet és zene remekül kiegészítik egymást, és múlhatatlanul élnek jelenünkben is.

MILAGRO – A Santana Tribute Band koncertje

A színpadi fellépések pénteki zárásaként Magyarország egyetlen Santana Tribute Band-je, a kecskeméti Milagro foglalt helyet hangszereik mögött. A zenekar 2010-ben alakult Csonka Zoltán és Belicza András vezetésével azon a nyomvonalon, hogy olyan társakat keressenek maguk mellé, akik hangszereik mesterei, ugyanakkor képesek és hajlandóak az egészen új és szokatlan zenei dolgok megtanulására.

Radi Tamás nemcsak ügyes billentyűs, de remek érzéke van a Hamond orgonához, egy teljesen új zenei környezetben is nagyon jól fejezi ki magát. A basszusgitáros Bakó Árpád néha teljesen egyedi technikával játszik: a hangokat a fogólap megütésével szólaltatja meg, így teljesen más hangzást érve el. A dobok mögé választott Zombori Attila fiatal korát meghazudtoló energiával, lelkesedéssel hozza az alapot, és rendkívül gyorsan tanul. A zenekar énekese Uzsorás Ádám, aki igyekszik hűen visszaadni a dalokat, ez pedig azért nagy feladat, mert Santana sok énekessel dolgozott-dolgozik, akik mind külön egyéniséggel rendelkeznek, neki pedig ezeket az egyéniségeket kell egy emberként visszaadni a zenében.

Az éneklés mellett a tribute band ritmushangszerekkel egészíti ki a hangzását. A kongák mögött Monori János áll, aki dobosként végigzenélte a fél világot, majd itthon alapító tagja volt a Dub Dub ütős zenekarnak. Timbalesen az egyik alapító tag, Belicza András játszik, miközben a vokalista szerepét is betölti. Ő is jelentős zenei múlttal rendelkezik, tagja volt többek között az egyetlen magyarországi Dire Straits Tribute Zenekarnak, illetve a Régi Postazenekar dobosaként játszik magyar népzenét egészen egyedi hangulatban. Az együttesben a gitárosi poszt Csonka Zoltáné, aki nem szedi le egy az egyben a gitár szólókat, hanem saját magából építkezve, felhasználva az eredeti zene elemeit, megpróbálja a dal hangulatát visszaadni.

A Milagro a győri könyvhétre igazi koncertet robbantott a nézők-hallgatók fülébe, és valójában a Baross út egészére. Ahogyan vezetőjük elmondta, abból a szempontból nincsenek könnyű helyzetben, hogy hatalmas életműből kell válogatniuk, ezért műsoruk összeállításánál – gondolván a közönség igényeire – egyaránt nyúltak a régebbi és talán ismertebb, valamint az újabb dalokhoz. Zenéjük a kisebb színpadot alapul véve, valóban látványosan tágította ki a teret. Olyan hitelességgel idézték meg a tízszeres Grammy-díjas, mexikói-amerikai gitárvirtuóz zenészt, amely tényleg elismerésre méltó. Az 1960-as évek közepe óta, megszakítás nélkül a pályán lévő, emblematikus zseni szinte egész karrierjének összefoglalása szólt a Milagrótól, hol szóló szerzeményei, hol pedig más, világhírű énekesekkel történt együttműködésének felidézésével. Aki ott volt, bizonyosan nem csalódott, aki pedig távol maradt, húzhat egy strigulát az elmulasztott élmények emlék-oszlopába.

Szalonparádé – Az Európa Koncert Szalonegyüttes műsora

A szombati nap délutánjának zenei fellépéseit az Európa Koncert Szalonegyüttes zenekara vezette be, akik visszatérő vendégek a győri Ünnepi Könyvhét rendezvényein. Idén Szalonparádé című műsorukkal vették birtokba a színpadot: a klasszikus zenei összeállításban nyitány, gyorsabb és lassabb, nemcsak németszász keringők, líraibb szerenád és sebesebb karakterdarabok (pl. tüzes spanyol tánc) kaptak helyet.

A Farkas Árpád (hegedű) vezette csapat (Radnai Ágnes – hegedű, Farkas Diána – zongora, Ruisz Attila – nagybőgő) 2006-ban alakult Győrben, zenei alapműfajukat bécsi szalonzeneként határozzák meg. Repertoárjuk felöleli a Strauss család és kortársai, valamint a későbbi idők hagyományos tánc, illetve szórakoztató zenéjét.

A könyvhétre hét fővel érkeztek, hogy a színpadra állva vonós, húros, fúvós és billentyűs hangszerekből álló kompozícióval nyűgözzék le az érdeklődőket. A dallamok megszólaltatásában a klasszikus magyar virtus élvezetesen nyilvánult meg, a gyors és lassú szerzemények váltakozása a jól megszerkesztettség mellett dinamikailag ideális ritmust biztosító tényezőként hajtotta előre a háromnegyed órás műsort. Kamarazenéjük hangzásban átfogóan ölelte körül a közönséget, ízlésesen összeállított repertoárjuk valódi hangverseny-atmoszférát teremtett.

Szalonhangulatban tehát valóban nem volt hiány, mint ahogyan meg is jegyeztem magamban koncertjük végén: valószínűleg lenne igény ilyen vagy hasonló típusú, rendszeres élőzenére a nyári teraszos belvárosi légkörben.

A Falkafolk együttes koncertje

Balkáni és délszláv népzenével lépett színpadra a budapesti Falkafolk együttes szombat délután. A csapat különlegességét az adja, hogy eredeti hangszereken szólaltatja meg a többnyire saját maga gyűjtötte, még élő hagyományként fellelhető zenéket: görög, bolgár, délszláv, albán, török, román népek muzsikáit gyűjtik, tanulmányozzák, valamint tolmácsolják koncerteken és táncházakban egyaránt.

A Falkafolk a legtöbb eredeti anyagot Bulgáriában gyűjtötte, de jártak Görögországban, Romániában és a volt Jugoszláviában is. Hangszereiket is ezekből az országokból hozták, így a gadulkát (a körte alakú, sok húrú vonós hangszert), a kavalt (a fuvola ősének tekinthető, hosszú fúvós hangszert), a gajdát (vagyis a dudát), a tamburát, a szazt, a buzukit (a lantfélék családjába tartozó, hosszú-nyakú pengetős hangszert), a tapant (a kétfenekű dobot), a tumperlekit (derbuka, a régen cserépből, ma már sokszor fémből készített dobot), a nálunk is ismert zurnát (tárogatót), valamint a különféle skálájú furulyákat.

Ha tehetik, együtt játszanak a balkáni országok zenészeivel, hogy jobban elsajátíthassák a hangszerek kezelését, a játékstílust, és újabb dallamokat tanulhassanak meg. Keresik, tanulmányozzák és őrzik a zenék rétegeit. Koncerteken bizonyítják, hogy nem nyergelnek át a divatos, populárisabb, új stílusú, esetleg kimondottan sekélyes műzenékre a nagyobb népszerűség érdekében. Csapatuk hét főből áll: Németh György zenekarvezető (furulyák, kaval, gajda, derbuka, csörgő), Szombathelyi Tünde (hegedű, gadulka, pondoszi líra), Csörsz Rumen István (tambura, ének), Olti Péter (tambura, ének), Kasoly József (nagybőgő), Orczi Géza (buzuki, tambura, ud, derbuka, tapan) és Horváth Virág (táncoktató, táncházvezető).

A győri könyvheti fellépésen heten vonultak a színpadra több mint húsz perces csúszás, akusztikus hangszereikhez mérten indokolatlanul hosszú beállás után. Koncertjükön egy dolog tisztán látszott: a népzenét eleven, a ma embere számára is gazdag érzelmi és gondolati töltést hordozó közösségteremtő erőnek tekintik, autentikus előadásuk eredetiséggel idézte meg a balkáni és délszláv folk mélyen gyökeredző hagyományait. Ez a hangzásvilág nálunk egyébként is magas népszerűséget vívott ki az elmúlt évtizedben, így a koncert teljes mértékben elnyerte a közönség tetszését.

A Los Andinos együttes koncertje

A Los Andinos jól működő hívószó – most is szép számú közönség gyűlt össze a szombati nap zárására a könyvheti színpad köré. A lendületes és színes dél-amerikai zenét játszó együttes 1982 óta működik, országos népszerűségre az 1988-as Ki mit tud?-on tett szert. Mivel már több évtizede létező zenekarról van szó, inkább az idősebb korosztály az, amelyik név szerint ismeri őket. Ám a dob, a pánsíp, a charango, a bandolin és más egzotikus hangszerek hangja, s az előadók színpompás viselete a sétálóutca apraját-nagyját megállásra késztette.

A közönség a Los Andinostól az Ünnep az Andokban című műsort hallhatta, amelyben equadori, bolíviai, perui dallamok csendültek fel. Az együttes „brigádvezetője”, Tárnok Ákos jóvoltából a zenéhez tartozó szövegek magyar „zanzáját” is hallhattuk, s megtudhattuk, hogy az adott dalt milyen alkalommal szokták énekelni. A sodró lendületű, vidám muzsika hallatán mozgásba lendültek a végtagok, ringatózni kezdtek a testek, összeverődtek a tenyerek. Egyetlen zeneszám váltott ki ellenérzést a hallgatóságból, egy bolíviai kachampaya, azaz búcsúének, aminek címe: Ezek a zenészek elmennek.

Szilvási Krisztián, berika (Los Andinos)
Fotók: Hatvaniné Ragány Klára, Vas Balázs