‒ Ki vagy te? Merre vagy? ‒ kérdezte az ismeretlent.
‒ Pitypang vagyok. Nemrég születtem, messziről hozott ide a szél, még körül sem néztem igazán.
‒ Én csak ezt az oldalt ismerem ‒ mondta Árvalányhaj. Hiába kérlelem Magiszákot és Mizsótot, nem árulják el, mi van a töltés bal oldalán.
‒ De nem ám! ‒ szólt a két jóbarát, vidáman kémlelve a tájat.
‒ Majd én körülnézek, csak előtte nyújtózom még egyet ‒ szólt Pitypang, miközben nevettek rá a tavaszi nap sugarai. ‒ Itt mellettem van egy körtefa, nagyon öreg lehet… ‒ nézett a háta mögé.
‒ Nem is vagyok nagyon öreg, mindössze 120 éves múltam, talán egy kicsit több… nem emlékszem ‒ dörmögte a Körtefa. ‒ Nézz csak arra, lefelé, amerre a vonat jár! Látod?
Nem is olyan messze egy kis falu terült el a dombos tájon, Pitypang még látta, ahogy a gőzös vidáman pöfögtet célja felé. Hófehérre meszelt, takaros házak mellett vitt az útja. Egy kis patak vízimalmot hajtott, a molnár búzát őrölt, az udvaron két kisfiú játszott, arcuk csupa liszt és nevetés.
‒ Szívesen körülnéznék én is, de még téged sem látlak ‒ kesergett Árvalányhaj, karjait a nap felé emelte, egy elhaladó vonat borzolta ezüst tincseit. ‒ Mesélj még, mit látsz?
‒ A molnár fiai éppen erre szaladnak.
‒ Ó, a gyerekek ‒ sóhajtott a Körtefa ‒, de sokan másztak fel az ágaimra, szedték a körtéket, nevettek. Mikor a vasút épült, még egészen fiatal voltam, facsemete. Az első kis vonat vitte a falu lakóit a piacra, közeli s távoli városokba, rég nem látott rokonokhoz, ismerősökhöz. Ahogy cseperedtem, bújócskáztak, enyhet kerestek árnyékomban a nyári nap melegétől.
‒ Már ide is értek! ‒ szólt Pitypang meglátva a két szaladó kisfiút.
‒ Csitt! ‒ csattant fel egy Csattanó Maszlag.
‒ Igen, igen! ‒ helyeselt Magiszák és Mizsót. ‒ Nehogy meghalljanak minket!
A két kisfiú vidáman ugrándozott a fűben, sorra nézték a frissen kinyíló mezei virágokat a töltés bal oldalán. Minden nap eljöttek ezután. Vidám kacagásuk betöltötte a mezőt, figyelték az egyre nyúlánkabb növényeket, a termést hozó fákat, ették az édes gyümölcsöt.
A napsugarak sudár hölgyet varázsoltak Árvalányhajból, átintegetett a túloldalra Pitypangnak, miközben ide-oda hullámoztak az elhaladó gőzösök mellett.
‒ Pitypang, Pitypang, végre látlak! ‒ kiáltotta.
Pitypang megfordult, és beszélgetni kezdtek, mint ahogy mindig a tavasz kezdete óta. Csak a távolság szomorította el őket néha, a töltés jobb és bal oldalán.
Ahogy telt az idő, Pitypang aranyszőke tincseiből borzas kis fejecske lett. De nem csak az övéből, egész csapat pitypang forgatta bodros haját a szélben. A gyerekek vidáman rájuk fújtak, az apró ejtőernyők messze repültek, mint egykoron Pitypang is. Magiszák és Mizsót csendben hunyorítva nézte a fiúkat, mikor találnak rá Pitypang dús hajkoronájára. De ő maradt, hallgatta Árvalányhaj csilingelő hangját, és nagyon vágyott hozzá a túloldalra. A Körtefa is látta ezt, titkon remélte, hogy valami történik majd, olyan, amit még ő sem látott a 120 év alatt. Látta, hogy egy mozdony közeledik, kacskaringós fehér füstje a széllel kergetőzött, sípja versenyre kelt a madarak énekével. Olyan sebesen haladt el mellettük, hogy Pitypang pihéi felfelé repültek, szálltak a magasba, mint sok-sok apró ejtőernyő.
‒ Repülök! ‒ kiáltotta, és búcsút intett a part lakóinak. Olyan ügyesen hajlott, forgott és pörgött, hogy éppen Árvalányhaj mellett ért földet. Árvalányhaj és Pitypang puha avartakarójukban várták az új tavaszt, hogy együtt ébredjenek és cseperedjenek újra a melengető nap sugaraira. Hála a déli gyorsvonatnak.

Fodor Veronika

A kép az everystockphoto.com szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítője. A kép felhasználása a licenszfeltételek alapján forrásmegjelöléshez kötött. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével a következő linken található.