307

''Harminc év ide vagy oda, a mai napig kedvenc időtöltésem a gitározás''

Interjú Lukács Petával

lukacs-peta

Május végén jelent meg Lukács Peta második szólólemeze, a Homo Imperfectus, amelynek lemezbemutató koncertje szeptember 7-én volt a Barba Negra Trackben, és amely számos változást hozott a minden túlzás nélkül veterán gitáros előző albumához képest. A Lángoló Gitárok interjújában ezekről is szó esik, olyan témák mellett, mint a hét- és nyolchúros gitárok, a dalszövegek értelmezési lehetőségeinek sokfélesége, emellett kiderül az is, mi az az úgynevezett demóbetegség.

A második szólóalbumod a bemutatkozó anyaghoz hasonlítva jó pár újdonságot tartalmaz. Mesélnél róla egy kicsit?

A War And Peace-hez képest, ahogy akkor ígértem is, kicsit más lett a koncepció. Egyrészt, mert azt tizenöt év terméséből válogattam össze. Olyan dalokat préseltem össze egy albumra mindenféle stílusból, amelyek addig még nem jelentek meg máshol. Sok volt a vendégzenész, majd minden énekes dalt más adott elő, és több volt az instrumentális szám is rajta. Most az volt a koncepció, hogy az énekes dalok irányába toljuk el a hangsúlyt, másrészt bizonyos értelemben ez egy zenekari lemez. Ugyanazzal a felállással játszottuk fel az összes számot, nincsenek vendégzenészek és hasonlók. Talán ez a legfontosabb különbség a két anyag között, másrészt az egész koncepciója, hangzásvilága egységesebb, a Homo Imperfectus jóval kevésbé eklektikus album lett.

Akkor, ha jól sejtem, most a dalírási időszak sem nyúlt hosszúra.

Így van, körülbelül egyéves időszakot ölelnek fel a dalok.

Ez azt jelenti, hogy a felállás is állandó?

A történet úgy indult, hogy amikor a War and Peace-szel lemezbemutatót akartunk csinálni, ahhoz mindenképpen szükség volt egy teljes zenekarra. Azon a lemezen még sok mindent én játszottam fel, élőben ez meg kivitelezhetetlen, hiszen kicsit furcsán nézett volna ki, hogy felmegyek egyedül a színpadra azzal, hogy mondjuk most eljátszom a basszusgitársávokat, aztán meg majd gitározok. Szóval össze kellett hozni egy zenekart, akkor állt össze a brigád magja Sexyvel a basszusgitárnál és Geröly Matyival a doboknál. Velük azóta is együtt maradtunk, volt pár koncert a lemezbemutató után is.
Tavaly-tavalyelőtt elgondolkodtam azon, hogy minden szempontból izgalmasabbá tehetnénk a zenét és a produkciót is akkor, ha nem csak én lennék szólista, másrészt nem feltétlenül a klasszikus metálzenekari felállást vennénk alapul, és egy másik gitáros helyett egy billentyűst vonnánk be a dologba. Így jött a képbe Szebényi Dani, aki azon kevés billentyűsök egyike, akik tényleg minden stílusban otthon vannak. A jazztől a rockon át akár a modern popzenéig mindennel képben van, rengeteget hangszerel, rengeteg helyen játszik, másrészt technikai szinten is embertelenül képzett. Emellett énekelni is tud, nem is akárhogy, meg jóban vagyunk évek óta. Bár viszonylag keveset játszottunk együtt, egy ideje kerülgettük már egymást, többször volt arról szó, hogy csináljunk együtt valamit, így alakult ki ez a négyes felállás.

Akkor tehát minden tag játszik is a lemezen, nem egyfajta projekt jelleggel készült.

Igen.

Az előzetesen kihozott dalok mennyire reprezentálják a lemez egészét?

Nagyságrendileg igen, de ezeknél vannak azért kicsit durvább számok is rajta. Ezek viszonylag közérthetőbbek, az énekes dalokat eleve igyekeztem úgy csinálni, hogy megjegyezhető refrének is szerepeljenek bennük. Az első lemeznél nem volt igazán koncepció, inkább igyekeztem kiadni mindazt, ami bennem felgyülemlett. Most volt egyfajta tudatosság, nem kizárólag a magam szórakoztatására szerettem volna dalokat írni, inkább egy olyan zenei világ volt a cél, ami rajtam kívül akár három embernél többet is érdekelhet. És természetesen most nem az ilyen klasszikus „eladtuk a lelkünket” típusú hülyeségekről van szó, hiszen nyilván nem ebből fogunk meggazdagodni. Mindössze oda vezethető ez vissza, hogy mostanában én is többet hallgatok nem annyira elvont, elborult zenéket.

Nevesítesz esetleg? A hatások ugyanis nem igazán egyértelműek.

Amelyek a műfajon belül hatással voltak rám, az a Slipknot, a Korn, a Carnivool, a Deftones, ezeket hallgattam talán a legtöbbet az elmúlt évben.

Érdekes, mert a „Majdnem” bizonyos megoldásai engem például a Nevermore-ra emlékeztetnek.

Őket például nem is ismerem. Van ilyen. Egyébként az, hogy az előbbi zenekarokat említem mint hatást, nyilván nem azt jelenti, hogy olyan zenét szerettem volna csinálni, mint ők, inkább azt, hogy mivel olyan hangulatom volt, hogy ezeket hallgattam sokat, vannak dolgok, ötletek, amelyeket akár tudattalanul is onnan hozhattam. Ami leginkább újdonság, hogy gyakorlatilag majdnem az egész lemez nyolchúros gitárra íródott, ilyen értelemben ez egy abszolút kísérleti dolog.

Mióta játszol ilyen hangszereken?

Héthúroson 2000 óta, most már tizenhét éve, a nyolchúros pedig a tavalyi év elején kezdett el foglalkoztatni, gitár szempontból az inspirált most. Hagyományos hathúros gitárom jóformán alig van jelenleg.

A nyolchúros gitárral kapcsolatban azt vettem észre, hogy sokan egyfajta ritmushangszerként tekintenek rá, és elég könnyen beleesnek a Meshuggah-riffek újrahasznosításának csapdájába.

Érdekes, amit mondasz, a Meshuggah-t nagyon szerettem régen. Talán a Catch 33 volt az egyik első lemez, ahol nyolchúros gitárt használtak, azt hallgattam is, de az már kicsit megfeküdte a gyomromat. Először nagyon idegen volt, második-harmadik hallgatásra kezdett tetszeni, negyedik-ötödikre meg nem is tudtam végighallgatni, annyira lassúnak, vontatottnak találtam. Ha már nevesíteni kell, a Deftones ilyen szempontból sokkal nagyobb hatás a nyolchúros gitár szempontjából. Megfogott maga az egész zenei megközelítés, hiszen az végül is popzene, ha úgy vesszük, csak metál hangszerelésben, nyolchúros gitárokkal.
A másik, ami változott bennem az utóbbi években, és ez furcsa is, mert ezzel együtt is ugyanúgy működik tovább a European Mantra, de beleuntam a színpadon való számolásba. Egyszerűen már nem szórakoztat az, hogy minél nyakatekertebb, kicsavartabb dolgokat játsszak. Tisztelem maximálisan az olyan zenészeket, akik ezt csinálják, de ez a fajta matekmetál kezd tőlem nagyon távol állni. Én a színpadon nem számolni akarok, hanem eljátszani azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyeket szeretnék, vagy amelyek épp akkor fogannak meg bennem. Épp ezért nem is tudnám elképzelni magam egy Meshuggah vagy hasonló jellegű zenekar gitárosaként, akinek folyamatosan matekoznia kell a színpadon.

Mióta érzed ezt?

Néhány éve jött elő. De nem arra gondolok itt, amit néhány általam tisztelt idős zenész is szokott mondani, hogy le kell nyugodni, meg elég egy hangot megfogni, de azt jól... Továbbra is imádok gyorsan gitározni, de úgy vagyok vele, hogy az egy eszköz. Vannak dolgok, amiket csak úgy lehet közvetíteni, és persze amíg megteheti az ember, amíg képes rá, addig gitározzon gyorsan, ha arra van szükség! De ezekre a dolgokra évek óta úgy gondolok már, mint eszközre, és nem pedig, mint célra. Fiatalabb korában az ember előtt mindig vannak újabb, akár technikai célok kitűzve, hogy jó lenne ezt vagy azt a szólót megtanulni, akár minél bonyolultabb dolgokat, és persze most is a kedvemet tudom lelni egy-egy villantósabb témában alkalmasint, de nem ez a központi célkitűzés már.

A lemezen te vagy a fő énekes, gondolom, a szövegeket is te írtad. Volt esetleg valami fő kiindulópontja a lemeznek?

Egy borzalmasan simlis téma, de nincs mit szégyellni ezen: mindenki volt már szerelmes, reménytelenül, csalódottan, boldogan, mindenhogyan. Tulajdonképpen ez a lemez erről szól, egy reménytelenül és csalódottan szerelmes ember naplója, de azért ezt olyan oldalról igyekeztem megközelíteni, hogy ne vicces vagy nevetséges legyen, hanem tényleg őszintén és mélyen fogalmazzam bele, és ültessem át zenébe azt, ahogy ezt én átéltem. Aztán hogy ez mennyire sikerült, az majd kiderül.

Érdekes, mert például a „Majdnem” szövegét én inkább úgy értelmeztem, mintha a társadalom által körénk pakolt korlátokkal, a mindennapok megfelelési kényszerével foglalkozna.

Ennek kifejezetten örülök, mert nagyon szeretem az ilyen kétértelmű dolgokat. Valahol pont ez a szép az egészben, hogy nekem jelent egy valamit a lemez, de másoknak lehet, hogy teljesen mást. A lemez írása közben a készülő dalokat mutattam zenészbarátaimnak, ismerőseimnek, és mindenki más sztorit látott bele, holott mindenki tudni vélte, hogy miről szól az adott dal. Ennek ellenére mindenki más megfejtéssel állt elő, én meg hallgattam őket, és arra gondoltam, hogy tényleg, akár arról is szólhatna, annak ellenére, hogy nagyon nem arra gondoltam. Kifejezetten örülök neki, amikor ilyenek történnek.

A felvételek maguk hol készültek? Otthon dolgoztatok, vagy ahogy mondani szokás, a zenekar fogta magát, és bevonult a stúdióba?

Sajnos arra manapság, a mi szintünkön legalábbis, nincs lehetőség, hogy egy klasszikus nagy stúdióba bevonuljunk zenekarilag, mint régen, és akkor egy hónapig csak ott legyünk, hogy összerakjuk a dalokat. A demókat egyedül csináltam, a dobfelvételt külsős helyszínen készítettük, oda beköltöztünk a saját kis házi-stúdióm mobil részlegével, az összes többit meg otthon oldottuk meg, illetve a keverés is az én munkám volt.

A korábbi demóváltozatokból lettek átmentve dolgok a végleges anyagra?

Már régóta úgy írok dalokat, hogy otthon készre hangszerelem az egészet, akár virtuális hangszerekkel. Nagyon szeretem azt a folyamatot, amikor ezeket a sávokat elkezdjük kicserélni élő hangszerekre. Matyi nyilván teljesen másképp dobol, mint amit én bepötyögök a gépen, Sexy és Dani is hozza a saját stílusát, mindenki formál egy kicsit az adott számon, és baromi jó, ahogy a végén, nem azt mondom, hogy valami teljesen más születik belőle, de ahogy életre kel az egész.

Aki hangszerelt már készre dalt, az tudja, hogy néha előjön egy úgynevezett „demóbeteg” állapot, amikor már annyiszor hallottad a saját dalod, hogy nehezen engeded el a korábbi változatot. Neked volt ilyen?

Igazából szerintem minden jobb lett a demóhoz képest. Olyan szempontból nálam is működött a demóbetegség, hogy idő kellett, mire megszoktam az új verziókat. Főleg a dobolás a vesszőparipám, minden demót úgy csinálok meg, hogy minden egyes ütést megtervezek, megszakértek, kísérletezem a hangzásokkal órákon át, napokon keresztül, holott ennek végül is semmi értelme a végeredmény szempontjából. Nagyon jók voltak azok a pillanatok, és ilyenekből szerencsére volt egy csomó, amikor felvétel közben valami teljesen más történt, mint amit előre kitaláltam, elterveztem, és persze már meg is szoktam. Nyilván sokat hallgattam a demókat, és elsőre furcsa volt az, hogy mondjuk nem pont úgy van valami, ahogy az első változatban, aztán meg volt, hogy beleszerelmesedtem, és végül az lett a kedvenc részem a dalban, amit nem is én találtam ki.

Elég maximalistának tűnsz, mennyire enged teret ez a hozzáállás az improvizációnak felvétel közben?

Valamelyest igen, de ez az album most nyilván nem annyira improvizatív. Az énekes dalokban a szólók mindig annak indulnak, aztán vannak részek, amelyek megmaradnak állandóra. Az instrumentális dalokban is vannak szabadabb részek, tehát előfordul ilyesmi. Nyilván az is árnyalná a képet, ha ez egy olyan zenekar lenne már, amivel rendszeresen játszunk, hiszen akkor a koncerteken is biztosan sok minden alakulna és változna. Valószínűleg a lemezbemutatón is lesznek dalok, amelyek változnak majd a stúdiófelvételekhez képest, de az ilyesmikre mindig nyitott vagyok, és kíváncsian várom, mi sül majd ki belőlük.

Cél az, hogy egy rendszeresen játszó zenekarrá nőjétek ki magatokat?

Igen. Én legalábbis nagyon szeretném. Aztán hogy ennek mennyi a realitása, azt nem tudom. Hiába gitározom most már közel harminc éve, hiába játszom olyan zenekarban is, amelyik kifejezetten sikeres és sokat koncertezik, itt a Bikinire gondolok nyilván, ennek ellenére nem tudom a receptet, hogy mi az, amivel biztosan meg lehetne fogni az embereket. De most úgy vagyok vele, hogy ez a vonal nekem nagyon tetszik, szívesen koncerteznék is vele sokat, aztán majd meglátjuk, mennyire tetszik az embereknek.

Kik azok egyébként, akiket szerinted megfoghat az új lemez?

Ezzel kapcsolatban is vegyesek a gondolataim. Nyilvánvalóan első körben a rock- és metálzenét kedvelők lesznek azok, akik könnyebben megmozdulnak az anyag hallatán. De azért is örültem például Szebényi Dani csatlakozásának, mert teljesen más zenei körökben is mozog. Ő popzenében is jártas emberként több dalra is azt mondta, hogy ebből simán lehetne olyan sláger, ami még urambocsá’, rádiókba is bekerülhetne. Azok a barátaim, akiknek mutattam az anyagot, szintén elég vegyes korú és érdeklődésű emberek voltak. Szerintem, aki alapvetően nem ijed meg a lehangolt gitároktól, tehát mondjuk úgy, a mai metálzene alapjaitól, annak érdemes egy próbát tennie az anyaggal.

A zenésztársaid, barátaid mit szóltak hozzá amúgy?

Hál’ istennek nekik nagyon tetszett. Ők is úgy vannak vele, hogy kíváncsian várják, hogy mivé tudja kinőni magát a dolog. Direkt megkérdeztem másokat is, hogy mi legyen a dalsorrend, melyik dalt kellene elküldeni a rádióknak, melyikre kellene klipet forgatni, ha sikerül megteremteni a feltételeket, és gyakorlatilag mindenki mást mondott teljes meggyőződéssel, hogy szerinte abból lenne a tuti sláger. Ennek tulajdonképpen örültem, mert ez talán azt jelenti, hogy bármelyik dal meg tud fogni valakit valamilyen módon. Én is úgy voltam vele, hogy a lemezkészítés alatt hétről hétre változott, hogy melyik dal volt a kedvencem, de mindegyik volt legalább egy-két hétig.

Technikásan gitározni és énekelni egyszerre nem könnyű feladat. Nem félsz, hogy élőben megerőltető lesz a feladat?

Erre előre készültem, igyekeztem ennek megfelelően kezelni a témákat. Ha énekes dalt írok, az is gitárral a kezemben készül, és dúdolgatok mellé. Most kifejezetten törekedtem is arra, mivel tudtam, hogy én fogom őket előadni, hogy az énekes részek alatt a gitározás azért ne legyen kifejezetten nehéz vagy megerőltető. Le van próbálva, ki van próbálva, elvileg sikerülni fog. Remélem!

Volt már ilyen tapasztalatod korábban?

Legalább 15 éve nem voltam kvázi frontember, de gyerekkoromban énekeltem és gitároztam is még a kis pápai zenekaromban folyamatosan, tehát nem akkora újdonság ez. Ennyi kihagyás után nekem is furcsa volt, és néha kicsit vakmerőnek is éreztem magam, hogy belecsaptam ebbe. De nincs miért szégyenkeznem: alapvetően gitáros vagyok, aki most kicsit énekel is. Vannak énekesek, akik meg gitárt vesznek a kezükbe, nálam pont fordítva van az ügy, ennek megfelelően kéretik minősíteni az ügyet!

Szóba került a Bikini. Várható új lemez valamikor?

Én személy szerint örülnék, és a közönség egy része is biztosan várna egy új anyagot, de ez egy elég bonyolult sztori. Egyrészt már nincs az a klasszikus, művész és kiadó közötti korábbi kapcsolat, amikor a kiadó megmondta, ennyi büdzsé áll rendelkezésre a felvételekhez, és ahogy már beszéltünk róla, stúdióba vonult a zenekar. Megvolt az egésznek az anyagi háttere, és lehetett tudni, hogy nagyjából milyen nagyságrendű eladásokkal számolhat az ember. Most, 2017-ben lemezt készíteni jóformán fölösleges pénzkidobás. Nyilván egy új zenekarnak muszáj, mert meg kell mutatnia, hogy létezik. A saját lemezemmel is úgy volt, hogy a fizikai formátum csak azért lett legyártva, hogy az igazán elvetelmültek, az a pár tíz vagy pár száz ember megvehesse, de inkább egy névjegykártyaként működik, amit oda lehet adni embereknek, szervezőknek, hogy tudják, hogy ki vagy.
A Bikininél ehhez hozzájön az is, hogy amennyire várják az emberek, hogy legyen új anyag, legalább annyira ragaszkodnak a koncerten a régi számokhoz. Baromi nehéz az új dalokat berakni a műsorba, pláne a Bikini esetében, ami más közönséget mozgat meg, mint egy fiatal zenekar produkciója. Mások a zenehallgatási szokások, a régi dalokhoz nagyon sok emlék köti az embereket, ezért egy másfél órás koncertbe maximum két-három új ha belefér. Ezért új lemezt csinálni, meg hogy elmenjen belőle pár száz darab, ami tulajdonképpen az előállítást sem fedezi, nem igazán érdemes, és nem csak anyagi szempontból. Az önmegvalósítás része persze dolgozik mindenkinél, megvan Lojziban, bennem és a többiekben is, de talán az előbb említettek miatt is van az, hogy Lojzi is inkább egy szólólemezt csinált két éve, meg én is idén. Nincs persze kizárva, csak ehhez sok tényezőnek kellene együttállnia.

Annak idején amúgy kik voltak azok, akik hatására gitározni kezdtél?

Igazából két dal volt, a Dire Straitstől a Money For Nothing, és a Europe-tól a Final Countdown, ezek hallatán ragadtam elsőként léggitárt, jobban mondva teniszütőt. A közkedveltebb, ismertebb gitárhősök közül Steve Vai volt az első nagy kedvencem, aztán volt egy malmsteenes időszakom is, vagy ott volt Reb Beach, a Winger gitárosa, akit szintén nagyon szerettem. Aztán persze jöttek sorban az újabb hatások.

Van esetleg olyan fiatal gitáros vagy zenekar, akire az utóbbi időben felkaptad a fejed?

Megmondom őszintén, nem nagyon. Embertelen sok embertelen jó gitáros van, és most már az internetnek köszönhetően kis túlzással naponta kikerül valami idézőjelben világrengető, de az utóbbi pár évben nem volt olyan dolog, pláne mondjuk instrumentális gitárzenében, amit meghallgatva úgy gondoltam, most sok minden megváltozik bennem. Technikai szinten persze olyan ufó dolgok vannak, amiket látva én is elképedek, hogy ezt gitáron meg lehet csinálni, de ahogy az előbb is mondtam, ma már jobban érdekel a zene kommunikációs szerepe: hogy mit akarok elmondani és azt hogyan akarom átadni.

Gyakorolsz máig rendszeresen?

Igen. Nyilván kevesebbet, meg más módon, más időbeosztással, mint régen. De igazából nem is gyakorlásként fogom fel ezt, mivel harminc év ide vagy oda, a mai napig kedvenc időtöltésem a gitározás, és nagyon jól elszórakoztatom magam vele.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.09.12
5