221

Sophie Hannah: A zárt koporsó

Horváth Gábor könyvkritikája

sophie-hannah-a-zart-koporso

2016-ban jelent meg Sophie Hannah második Poirot-története, amelyet természetesen azonnal kiszemeltem olvasás és elemzés tárgyává, főleg azután, hogy A monogramos gyilkosságokat méltányolható, ámde nem túl sikeres próbálkozásként éltem át, illetve inkább túl.

Annak elemzésekor nem írtam – egyszerűen nem állt össze bennem a kép, hogy ez a Sophie Hannah ugyanaz, aki más krimiket is írt –, de már a pszeudo-Poirot sorozat előtt is olvastam a hölgytől. Az Idegen arcocska (majdnem elment kategória) és a Bántó távolság (elment kategória) alapján egy középszerű regényíró képe bontakozott ki előttem, akinek egyértelműen túl nagy falat Agatha Christie. Az első Poirot-regény mégsem volt nagy csalódás (sem nagy élmény), mert nem vártam tőle túl sokat, s azt is megelőlegeztem, hogy amennyiben ír még néhányat, azok jobban fognak sikerülni. Ebben nem tévedtem, bár azt gondoltam, nem ír többet. Habár pénzügyileg bizonyára siker volt. A zárt koporsó mindenesetre sokkal jobban sikerült.

Legutóbb Hannah Poirot-ját félhalott zombinak aposztrofáltam. Most már az újjászületett belgát nem feltétlenül küldeném a Haláli hullák hajnalába eleségnek a kis szürke agysejtjeivel. Még mindig nem az igazi, de nem esik le róla olvasás közben az álbajusz. Az első kísérletben túlságosan sokat figyelt írónőnk arra, hogy elhitesse, akiről ír, ugyanaz a detektív, aki oly mélyen belénk égett AC könyveivel. Mintha egy egész csirkét akart volna lenyomni a torkunkon, gégemetszés során. Itt kevesebb francia volt a szövegben és több Poirot-vonás, ami használt, mert Poirot elsősorban a viselkedésétől és a gondolkodásától Poirot, nem a külsőségektől. Catchpool karakterét is mintha egy MEO-s vizsgálta volna felül, itt már nem annyira kétbalkezes, mint legutóbb volt, lassan eléri a Hastings-minőségi besorolást. Rendőrnyomozónak még mindig inkább egy marék szöget küldenék, de lényegesen javult.

Az egész könyv látványosan magasabb szinten hasonlít a klasszikus Agatha írásokra, Hannah jól használja az írózseni által kialakított kliséket. A regény tele van a Christie által is használt dramaturgiai elemekkel:
- vidéki angol úriház, amelynek elszigeteltsége áttekinthetőre csökkenti a potenciális gyanúsítottak számát,
- érdekes mellékszereplők (komornyik, szobalány, szakácsnő),
- halmazati gyilkosság,
- mindenki gyanús,
- kétbalkezes, arrogáns rendőrtiszt, akit Poirot-nak kell megvédenie magától,
- mondóka vagy idézet, amire felhúzza az író a sztorit (jelen esetben Shakespeare-színdarab),
- Hannah beletette a könyvbe a rezidencia alaprajzát (plusz pont, nagyon értékelem az ilyet!),
- és persze a végén kibontakozó nagy leleplezés, amikor Poirot mindenkit egy helyre gyűjt össze, majd elmondja, ki és miért követte el a gyilkosságot.

A bűnügy karakterei tetszettek, az áldozat előélete (talán túl) lassan bontakozott ki, ahogy a két nyomozó beszélget a gyanúsítottakkal. Sajnos éppen az áldozat pszichológiai profilja az, amire nem kapunk egzakt választ, és annyira mesterkélt szegény, hogy egy kiborgbulin is kiközösítenék. Nem volt túl hihető, hogy ilyen furcsán beteg alak létezik, habár nagy az Isten terráriuma. A többi szereplő azonban egészen jól sikerült. A család matrónája ravaszkodó elvarázsolt zsarnok, lánya, Claudia ördögien gonosz kis ringyó, annak jegyese egy kaján zseni. Mondjuk, ők hárman elég hasonló természetűek. Dorró egy „buszonisbármikorfellelhető” megkeseredett panaszkodó vénlány, férje egy átélhetően egyszerű, szellemileg visszamaradott, beteges hobbijában magát kiélő alak. Az ügyvédek is érdekes figurák. Összességében nagyon szórakoztató társaságot dobott össze nekünk Hannah, akik életet lehelnek a regénybe.

Persze vannak dolgok, amiket felróhatnék hibaként. A kiötlött bűnügy messze nem volt epikus sem tervezésre, sem kivitelezésre nézve. A szemtanú tanúvallomása egészen vérfagyasztóan rossz, olyannyira, hogy már nem lehet elhinni. Bármekkora sokk is érje az embert, ennyi hiba nem csúszhat bele az emlékezésbe véletlenül, maximum szánt szándékkal. Persze az írónőnek muszáj volt így írni a dolgokat, mert akkor túl hamar rájöhetnénk a tettes(ek?) személyére. Magam kettőre szűkítettem a gyilkos(ok?) kilétét, és nem lőttem mellé. A bűnügy egyik kulcsmomentuma sajnos nem adható át magyarul, és a fordító sem tudta jól visszaadni a megoldás kifejtése során az eredeti címben szereplő „casket” szócska problematikáját. Ez nem a fordító hibája, egyszerűen a nyelvi különbözőség néha nem negligálható, ami jó ötlet az angolban, az magyarban nem visszaadható, és persze fordítva is van ilyen. Talán az írónő bölcsebben tenné, ha kihagyná a nyelvi leleményt, mert más nyelveken semmi értelme.

Még mindig feltűnő, hogy a szerzőnek mennyivel több oldalra van szüksége egy hasonló kaliberű nyomozás lefolytatására, mint a krimi királynőjének. Hiába, azt a fajta eleganciát, ami Agatha Christie regényeit jellemzi, nem lehet egyszerűen átvenni! Ez a könyv még mindig majdnem kétszer olyan vaskos, mint az ABC-gyilkosságok, holott feleannyira sem összetett és lényegesen kevesebb a halott.

Összesített értékelés: Elégedett vagyok a könyvvel, hangulatában jól hozza Agatha Christie világát, élveztem a szálak kibogozását. Ha nem megyünk úgy neki ennek a kriminek, hogy túl nagyok az elvárások, tökéletesen jó kikapcsolódás. Kötészeti és helyesírási szempontból a kötetben nem találtam kivetnivalót. A borítókép ingaórája ugyan némiképpen megtévesztő szerepben mutatja a tárgy szerepét, de esztétikus, ha kissé lehangoló is.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.08.28