235

William R. Forstchen: Egy másodperccel később

Horváth Gábor könyvkritikája

william-r-forstchen-egy-masodperccel-kesobb

Manapság bizarr módon a jövőben játszódó posztapokaliptikus regényeké a jelen, ezért érdekes színfolt volt számomra William R. Forstchen Egy másodperccel később című könyve. Mert ez egy olyan „poszt”, amiben nem poszt-, hanem csak szimplán apokaliptikus a regény.

A könyv reklámszövege szerint „Az amerikai Kongresszus folyosóin már megjelenése előtt úgy emlegették a regényt, mint az apokaliptikus thrillert, melyet minden amerikainak el kell olvasnia”. Személy szerint előbb hinném el, hogy a magyar Országház folyosóin honatyáink tógába öltözve, Cicerót bújva készülnek fel a költségvetésről való törvénytervezet vitájára, de hát végül is elég keveset tudok az amerikai politikáról. Természetesen azt leszámítva, hogy előbb bíznám a titkárnői telefonos feladatokat Hilary Swankre, mint Hillary Clintonra. És nem esztétikai szempontok dominálnának e döntésben.

A történet a következő (Figyelem! A leírás nyomokban spoilert és mogyorót tartalmaz!): John Matherson, az US Army egykori ezredese és jelenleg iskolai tanár az észak-karolinai Black Mountainben neveli két lányát, miután felesége meghalt. S éppen kisebbik csemetéjének születésnapján történik valami, ami eleinte szimpla áramkimaradásnak tűnik. Hamarosan megtudjuk – mert John, minő véletlen, szakértője a témának –, hogy EMP (elektromágneses impulzus) bombák robbantak az Egyesült Államok felett, lebénítva minden technikai eszközt, amelyben elektronika volt. Se autó, se számítógép, se áram. Isten hozott a 19. század közepén, némi veteránautó beütéssel! A pusztítás nem azonnali és hirtelen, mint egy atomkatasztrófa esetében, hanem nagyon lassú, és nem csak fizikailag, de morálisan is ható. Szállítóeszközök híján – mivel a modern közlekedés is elektronikafüggő – a hagyományos kereskedelem megszűnik, éhezés és nyomor üti fel a fejét. A korábban népszerű menedzserek, politológusok, genderszakértők, emberjogi szakértők és titkárnők halálra ítéltettek, s csak az évszázadokon át bevált tényleges termelő tevékenységet és hasznos tudást birtokló egyének bírnak bárminemű értékkel. A lakosság vadászik, mogyorót gyűjt, és próbálja beosztani a télre szerény készleteit.

A regény erejét egyértelműen a hitelessége hozza; nagyon finoman ábrázolja, miként csúszik le az egész emberiség (pontosabban az Egyesült Államok lakossága) a poénnak tűnő tábortüzes sütögetéstől addig, hogy egykor erényes nők kínálják fel hősünknek bájaikat némi élelmiszerért cserébe, vagy korábbi nyárspolgárok próbálják elfogyasztani Black Mountain lakosságát kaja híján, nyers polgárként. A könyv egyszerre szép és borzalmas. Egyik pillanatban azon gondolkodtam, hogy ez vagy az túlzás, aztán pár oldallal később elképzeltem a helyzetet, és úgy éreztem, amit olvasok, még egy optimista verzió. Forstchen kiemelten mutatja be a mai humanizmus által annyit szapult katonaság szerepének kiemelkedő fontosságát ilyen vészhelyzet esetében, amit magam is nagy örömmel veszek. Olyan könnyű elfeledkezni ugyanis a rendfenntartó erők hasznosságáról, amikor béke van, aztán meg úgy hiányoljuk őket, amikor megkéselnek az utcasarkon… Pedig már a rómaiak is tudták: Si vis pacem, para bellum – Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Bizony, ez nem költségvetési teher, hanem befektetés a jövőbe is, mert ha baj lesz, akkor már késő utólag fogni a fejünket!

Ügyes választásnak tartom, hogy egy elszigetelt kisvárost választott a szerző helyszín gyanánt, mivel egy metropolisz haldoklásának leírása meghaladja alighanem minden író képességét, képzeletét. Így is igen fájdalmas olvasni a regényt, holott egy kisváros alapvetően egymással szolidáris, és élelemmel mégiscsak jobban ellátott közösségének agóniája valóságos rózsaszín pónik felvonulása mondjuk New York elképzelt helyzete mellett. A szereplőknek így legalább minimális túlélési esélyük van. Nem mintha a „karakterek” annyira megragadóak lennének. Igazából főszereplőnket ismerjük meg alaposabban, meg kissé felületesen a családját. A karakterábrázolás egyértelműen nem a könyv erőssége, ellentétben a hangulatfestéssel. Ez utóbbi ugyanis egészen magával ragadó, minden szörnyűséggel együtt, melyet kénytelenek vagyunk főhősünkkel együtt átélni. Nagyon jól sikerült előadni a morális bomlás lassú fokozatait. Talán még jobbra értékelném a könyvet – a hollywoodi filmeket is oly sokszor elrontó – amerikai sávos-csillagos pátosz nélkül, de nem akarok túl gonosz lenni, mert így is meglepően jó regény. Azért a végén szinte hallani véltem minden második oldalon az „America the Beautiful” bevezető taktusait, amint Fehérfejű rétisasok dalolják, miközben elhúznak felettem kék-fehér-vörös sávokat húzva…

A borító az értelmezhetetlen besorolást kapja tőlem, mivel leginkább napfogyatkozásnak tűnik az illusztráció, amelynek a világon semmi köze nincs a tartalomhoz. Esztétikailag amúgy rendben van és a fűzése sem tűnik nagyon gyatrának.

Elvileg a történet folytatássokkal is bír (trilógia), amelyekhez nem fűzök nagy reményeket, hiszen az apokaliptikus esemény megtörtént, és egy elfogadható lezárással csukhattuk be a könyvet. Ebből fakadóan nem tűnik indokoltnak a folytatás, de majd kiderül, mit tud ehhez még hozzátenni az író, nem akarom előre leírni.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.08.22