Van egy összetéveszthetetlen Republic-hangzás, megkockáztatom, hogy ez még énekestől is független. Ha most egy béna főzőműsorban lennénk, ahol az összetevők után kutatnánk, mit mondanál, mik a hozzávalók?

Hát ezt belülről nehéz látni. Szívesen mondanék komponenseket, hatásokat, de nincs ebben semmi nagyon különleges. Amit kiemelnék, az talán a gitársound.

Én mindig azt éreztem, hogy amit csináltok, az valami lecsupaszított és „megrockolt” városi népzene.

Ez is igaz. Városlakók vagyunk, akik szeretik a népzenét, de a súlyos rockzenét is. Annyiféle impressziót hoztunk magunkkal a múltból, annyi minden rakódott ránk, és hát persze, hogy ebből alakítottuk ki a saját stílusunkat. De ez nem volt tudatos, egyszerűen így jött. De a gitárhangzást azért nem véletlenül mondtam, mert Tomi összetéveszthetetlen Strato-hangzása, az én mániákus Rickenbacker-soundom és Gábor Telecaster-stílusa összeadódik egy fogalmam sincs, mivé. Jobb híján elneveztük „lakossági beat”-nek.

Azért ebben a jelzős szerkezetben érzek némi öniróniát.

Jól érzed, persze, hogy van benne. De van benne realitásérzék is. Egy szervező azt mondta nekünk pár éve, hogy azért nem hív bennünket a fesztiváljára, mert mi már egy „lakossági zenekar” vagyunk. Megkérdeztük tőle, hogy az meg mi? Aztán mondta, hát hogy bennünket túlságosan is városi- meg falunapokon szeretnek látni az emberek, és nem férünk bele a fiatalok fesztiváljaiba. Hát akkor ezt a kendőzetlen őszinteséget inkább megköszöntük, és mivel mi meg azt gondoltuk, hogy azért mi egy beatzenekar vagyunk, úgyhogy ebből lett a „lakossági beat” elnevezés. Nem a saját szobrunkat építjük, van bennünk realitásérzék, a buszban meg kiválóan tudunk azon mulatni egymást cikizve, hogy mennyire hülyék tudunk lenni. Mi annak idején felvállaltuk azt, hogy mi egy Kárpát-medencei zenekar vagyunk, és csak magyar szövegeket írtunk akkor is, amikor mindenki külföldi karrierről álmodott. Nekünk ez elég volt. Akkor is. Nem is állt volna jól a Republicnak. Ennek ellenére volt, hogy az európai top 10-ben bent voltunk az eladási adataink alapján.

Oké, hogy önirónia meg vicceskedés, de azért én sok-sok spleen-t meg szomorkás líraiságot is érzek az új dalokban. Lehetetlen nem kihallani a lecsapódását az elmúlt pár év kavarodásának.

Ebben igazad van, fura is lett volna, ha nem érezhető az a sok fájdalom, ami átjárta a lelkeket. Gondolj csak arra a nagyon praktikus példára, hogy miképp lehet egy ilyen formátumú egyéniség után ezeket a dalokat egyáltalán elénekelni. Nagyon nehezen. Nem fizikálisan, hanem lelkileg.

Énekeltél addig is sokat a színpadon.

Ez igaz, persze, de ez nem ugyanaz. Amikor Cipő már beteg volt, és nem bírta annyira a tempót, sokszor a vezérszólamokat is nekem kellett énekelnem. De hangsúlyozom: ez nem „szakmailag” nehéz, hanem lelkileg. Most már nem annyira. Nem tudom sajnos azt mondani, hogy túl vagyok a dolgon, mert a zenésztársad, a barátod, a lelki és együttgondolkodó társad hagyott itt, és az ő elvesztését nem fogod tudni kiheverni. Nemhogy egyhamar, teljesen sohasem. Persze ha nagyon próbálsz „normális” lenni és arra gondolni, hogy ki előbb, ki utóbb elmegy ebből a világból, akkor magadra tudsz erőltetni valamiféle józanságot. De a lényeg nem is a halál, hanem, és hiszem, hogy Cipő is így gondolta, maga az élet, amit minden pillanatában teljesen megélünk, és amit ő is, én is csodának tartottunk és tartunk.

Gondolom, azért az úgynevezett gyászmunkára kellett idő.

Helyre kellett tennem magamban sok mindent, persze, és fel kellett fognom a megváltoztathatatlanságot.

Nem kapott el a pánik az elején, amikor a dalokat egyedül neked kellett elénekelned?

Nem pánik volt ez, hanem valamiféle „képtelenség”. Egyszerűen képtelen voltam bizonyos dalokat elénekelni, mert sírás nélkül nem tudtam volna megtenni. A Szeretni valakit valamiért című dalt nemcsak Cipőnek, hanem egy nagyon fontos zenekari munkatársnak ajánljuk minden koncerten, és nagyon sokszor vagyok olyan lelkiállapotban, hogy hajszálon múlik a dal prezentálása. De mindig összeszedem magam most már. Korábban volt már olyan, például a József Attila Színházban egy karácsonyi nagykoncerten, hogy majd jól összerántom a közönséget a Ha még egyszer láthatnám című dallal, ami tele van „ki lép a helyedbe” és hasonló szövegfordulattal, és azt hittem, hogy az otthoni rákészülés elég lesz. És akkor az történt, hogy 700 ember előtt nem tudtam mit kezdeni a szöveggel, egyből megérintett a „kollektív elvesztési fless”, amit már nem egyedül élsz meg, mert a nagy közönség, akik hasonlóan rezonálnak, mint te, felerősítik ezt az érzést. Képtelen is voltam elénekelni akkor. Azóta új albumok vannak, új utakat nyitottunk, de hát teljesen egyértelmű, hogy azóta is ugyanazon az úton vagyunk, miközben persze játszunk teljesen friss dalokat is.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

De gondolom, a régi Republic-himnuszokat nehéz lenne kihagyni a repertoárból.

Nem is akarjuk. De elővettünk sok olyan dalt is, amiket már Cipő nem szeretett a végén, vagy nem akart játszani, én meg mindig is azt gondoltam róluk, hogy a zenekarhoz tartoznak, méghozzá eltéphetetlenül.

Mennyire viselt meg benneteket a Cipő halála után kialakult szokásos „média-lincshangulat”, amikor mindenki jobban tudta, mit kéne tennetek? Az új, most megjelent albumon van is egy ilyen sor, hogy „egy címlapért a lelkedet eladnád, mert azt hiszed, hogy ez az élet”, gondolom, ez nem egy véletlen asszociáció.

Az embereknek mindig van egy prekoncepciója. Valahogy beleette magát az a gondolat a koncertre járó fejekbe, hogy az énekes-frontember az, aki mindent megold és mindent csinál. Hiába mondtuk – leszámítva tán a kezdet kezdetét, amikor kizárólag Cipő dalait játszottuk el –, hogy ez egy összetartó alkotóközösség volt mindig is. De ezt ugye most kell igazán bebizonyítanunk, hogy tényleg az. Most jött ki a második album, amit már Cipő nélkül csináltunk, és már az első után elcsendesedtek azok a hangok, amelyek meg akarták mondani, hogy nekünk miképp kellene bármit is csinálnunk az énekes halála után. Mondjuk az is igaz, hogy én életemben nem bírtam megérteni, hogy miért mások akarják eldönteni a sorsomat, vagy hogy legyen-e Republic, vagy ne legyen Republic? Hogy ez kérdés lehet egyáltalán. Maximum nem jön el a koncertre, azt megteheti bárki, igen. Egyáltalán: azt a kortünetet nehéz megértenem, hogy miért foglalkoznak ennyit az emberek mások életével, miközben a sajátjukkal meg nem eleget? Ennek a kortünetnek én eléggé aktív áldozata lettem hónapokra. A bulvár mélyére, sőt legmélyére taszított ez az előbb kritizált attitűd, amit sokáig képtelen voltam felfogni. Nagyon megviselt. Ez egy örvény, miközben persze egy játék is, utólag látod, de közben skizofrénné tesz mindenkit.

Ez azért egy kicsit tönkretette az életed, nem?

Szörnyű volt, lefogytam 6-8 kilót. Érted, nem elég, hogy meghal az egyik legjobb barátod, a zenésztársad, még megkapod mindehhez, hogy a lelkedbe gázolnak, hogy nyírnak bennünket, ahol tudnak.

A Republic mindig is valami sajátos utat követett.

Saját út, saját hang, saját vélemény, amit a közönség elsőre elfogadott, és amely út során nem kellett kompromisszumokat kötnünk, se kiadóval, se senkivel. Sohasem.

Én emlékszem arra a televíziós adásra, amikor először mutatkoztatok be, és nekem az jött le, hogy ez házibuli-zenekar lesz, annak indult legalábbis.

Az attitűd az volt, de a zenekart halálkomolyan vettük. Nem voltam már kölyök, 28 voltam, előtte a Citromban játszottam, utána a tesómmal, Péterrel a Kenguruba kerültünk, ahol meg a Cipő volt a szövegíró, onnan ismerjük egymást. Aztán lett egy zenekarkezdeménye, ahova egyből hívott, 1990. február 23-án beléptem, onnan datáljuk a zenekar létezését.

A Citrom azért inkább new wave-zenekar volt, nem? Ráadásul tudok a Republicnál keményebb vagy vadabb zenei elfogultságaidról is.

Hatalmas Stranglers-rajongó vagyok.

Kihallani néha a basszusfutamaidból is.

Büszke vagyok rá. De én alapvetően Deep Purple-ös vagyok, a nyári szünetben a hűtőházba jártam ládákat tologatni, hogy meg tudjam venni az első basszusgitáromat. A Machine Head című album hátulján volt egy basszusgitár, olyan kellett nekem is, és azon a típuson játszom azóta is. Ma reggel is, hogy jöttem hozzád, ránéztem a gitáromra, és mondtam magamban: Úristen! Minden nap ezt csinálja velem. Nagyon közel áll hozzám, úgyszólván személyisége van. Éppen a Blahalouisana basszusgitárosával beszélgettem a minap, mert ő is ilyent szeretne, szóval a Rickenbacker egy jó körtünet, olyan esszencia és tudás árad belőle, ami a fiatalabb zenészeknek is megdobogtatja a szívét. Én bármikor a nyakamba akasztom, komoly, ünnepi érzés fog el. Minden alkalommal.

Prieger Zs.
Fotó: Republic Facebook-oldala
Forrás: langologitarok.blog.hu