Olyan „igazi” erődökkel nem volt összemérhető, mint az 1552-es Eger (amely egyébként szintén korszerűtlen a híres ostromkor), vagy a legerősebb várnak számító és éppen ebben az időszakban kiépülő Győr. Ezt helyőrségének létszáma is hűen tükrözi, amely a nógrádi vár esetében 146 főből állt, míg Egert 1552-ben 2000-en védték, Győr háborús helyőrsége pedig 6000 fő körül állt. Ez a 146 katona egyébként már egy megemelt hadilétszám volt. A várban eredetileg 80 ember teljesített szolgálatot (még korábban csak hatvan), 16 lovas, 60 gyalogos, 1 tüzér és 3 őr. Az ostrom előtt ehhez 40 fős erősítés érkezett Erasmus von Teuffel (magyarosan: Ördög Rézmánnak vagy Ördög Mátyásnak hívták) győri főkapitánytól, és a fenyegetett Selmecbánya is küldött 26 zsoldost, így kúszott fel a védőrség létszáma. Szondy korábban azt javasolta, hogy Ság és Drégely várát rossz állapotuk miatt egyszerűbb lenne lerombolni, s helyettük egy mocsaras helyen felépíteni egy modernebb és védhetőbb erősséget. Bár érkeztek kőművesek a vár falainak javítására, Drégely még július elején is nagy hiányokat szenvedett hadiszerekben, és több tüzérre lett volna szükség.

A vár kapitánya Szondy György volt (akinek neve inkább így helyes, nem pedig i-vel!), aki testvére, Suho, alias Szondy Jakab megnevezése alapján polgári származású volt, és talán Szond nyugat-bácskai település miatt vette fel a Szondi nevet, esetleg onnan származott. Igazi veterán katonaként már fiatalon a törökellenes harcoknak szentelte életét, a nádor helyettesének bandériumában részt vett a Mohácsi csatában, majd a végvári küzdelmek során kiérdemelte Drégely parancsnokságát, melyet 1547-ben vett át. A vár 1549-től királyi vár lett, s így Szondy a magyar király (Habsburg Ferdinánd) zsoldján védte a lassan frontvonalba kerülő várat és a hozzá tartozó birtokokat. Ez nem lehetett egyszerű, hiszen az állandó háborúk miatt üres kincstár 1552. márciusában 322 aranyforinttal tartozott neki. Ekkor írt levelében kiemelte, bár megtehetné, hogy adósságának behajtása miatt maga keresi fel a királyt, de nem akarja védtelenül hagyni Drégelyt, mert túl közel a veszedelem. Hűségét a királyhoz és a hazához holmi tartozás nem befolyásolta, mint az események bizonyították.

Khadim (vagy ahogy a korban a magyarok hívták a közismerten eunuch törököt: herélt) Ali budai pasa 1552. június elején elfoglalta Veszprémet, majd Pest mellett gyülekeztette hadát, melyet párhuzamosan akart bevetni a Temesvár, majd Szolnok ellen vonuló oszmán fősereggel. A budai beglerbég haderejét a korabeli források 8-12 ezer főre teszik, mely nagyjából meg is felel a zsoldlisták alapján a Budai vilajet váraiból maximálisan kivonható erőnek. Ezen hadhoz 10 nagyobb faltörő ágyú társult. Khadim Ali a nógrádi és honti várak elfoglalását tűzte ki célul, melyek közül Drégely volt csekélysége ellenére a legfontosabb, mivel földrajzi helyzeténél fogva őrizte a gazdag zsákmányt jelentő bányavárosokba vezető utat. A tízezer fő körüli oszmán hadsereg gyorsan vonult fel a vár ellen, az utolsó építőanyagot szállító szekér még éppen el tudta hagyni Drégelyt, de aztán az ostromgyűrű július 6-án bezárult. Szondy helyettese, Bekefalvy György éppen nem is tartózkodott a várban. A védők közül Szondyn és két apródján kívül csak Zolthay Jánost ismerjük név szerint.

A pasa seregének első csapatai július 5-én tűntek fel a vár környékén, mire a védők a nőket és gyerekeket kijuttatták a várból, majd a környéken felgyújtották a szénát, hogy megnehezítsék a török sereg ellátását, s bezárkóztak a várba. 6-án reggel aztán megérkezett a török zöm, és körbezárta a várat. Szondy utolsó leveleiben abban bízott, hogy négy napig tudja tartani a várat. Nem tévedett.

A pasa július 7-én megkezdte a tényleges ostromot, miután nyilvánvaló lett, hogy a védők ellenállni szándékoznak. A vár alatt fekvő palánkot már ezen a napon bevették, igaz, ezt az egyszerű karókból álló kerítéssel „védett” területet Szondy nem is akarta őrizni. Az ostromlók ezután sáncot ástak a vár legfontosabb védelmi pontjának számító várkapuval és az annak helyet adó toronnyal szemben, s három faltörő ágyút helyeztek működésbe. Az ostrommunkálatokra Khadim Ali a környező falvak magyar lakosságát rendelte be, nekik kellett kiásni a földet, és helyükre vontatni a nehéz lövegeket. Július 8-án délután a lövetés hatására összedőlt a kaputorony, maga alá temetve Zolthay Jánost. A sikert török roham követte, ám Szondy irányítása alatt ezt a védők nagy veszteségekkel visszaverték. Az éjszaka magyar kézen találta a romokban heverő várat, távolról a felmentés ígéretével kecsegtettek az Erasmus von Teuffel gyújtatta tűzjelek, de valójában a védők tudták, hogy itt a vég. Érdekes módon a sok más várnál előforduló jelenség, a kétségbeesett életben való maradási vágy (a szomszédos Ság őrsége be sem várta a török felvonulást és elmenekült) Drégelyben nem gyűrte maguk alá az ott szolgáló férfiakat. Férfiak voltak a szó minden nemes jelentésével. Szondy és harcostársai elhatároztak, hogy ha katonai győzelmet nem is, erkölcsit igenis lehet aratni!

Mikor 9-én reggel Ali pasa az oroszi papot, Mártont küldte fel, hogy Szondy adja meg magát, az kijelentette, hogy késő már ahhoz, elhatározta, hogy becsülettel fog meghalni, és egyébként is számtalanszor látta már, hogy a török nem tartja meg a szavát. Ellenben arra kérte a pap által a pasát, hogy két apródját – cserébe két elengedett török fogolyért – kímélje meg és nevelje vitézzé. A történet közismert lett Arany Jánosnak köszönhetően. Ali egy későbbi leveléből tudjuk, hogy a két apród még négy évvel később is mellette volt, s innen ismerjük nevüket (Libárdy és Sebestyén) is. Szondy ezt követően összehordatta a vár udvarára a még meglévő értékeket, melyeket felgyújtatott, s a lovakat is leszúratta, majd a rohamra induló török közé rontott még élő katonáival. A viadalban mind elestek. A várparancsnok halálának több verziója is ismert, egyikben puskával ölik meg a heroikusan küzdő kapitányt, a másikban még élve kerül Ali kezére. Az biztos, hogy Szondyt lefejezték, és fejét közszemlére tették, noha a pasa példaként említette vitézségét, s végül tisztességesen eltemette.

Elvileg volt esély Drégely felmentésére, ugyanis a felső-magyarországi királyi sereg a nem túl távoli Léván gyülekezett a már említett Erasmus von Teuffel vezetésével. Sajnos a zsoldhiány és a magyar bandériumok lassú gyülekezése (nem az akarat, hanem inkább a technikai feltételek hiányoztak) miatt július elején még nem állt annyi erő a rendelkezésre, hogy jó eséllyel szálljanak szembe a 10 ezer fős oszmán sereggel. Mikor augusztusra megérkezett egy jelentős olasz kontingens, Teuffel végül Ali ellen vonult, hogy aztán 11-én a palásti csatában a szintén kb. 10 ezer fős keresztény sereg teljes vereséget szenvedjen… A német hadvezér fogságba esett, s mivel tagadta kilétét, Konstantinápolyban bőrbe varrták, majd bedobták a Boszporuszba.

Hiába, a történelemben sok példa van arra, hogy az ember olyan halált kap, amilyet bevállal. Ki ilyet, ki olyat.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Praznovszky Mihály: Drégely ostroma 1552-ben. In: Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv, 1996. 3. sz. 37-53.o.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.