A Carpathia fiumei kifutását követően a kapitány cáparajt észlel, és Morse-üzenetben figyelmezteti a kikötővárost a különös jelenségre. Közben Kovách Richárd szerkesztő úr vasúti kocsija megteszi lassú és méltóságteljes útját hegynek felfelé, a várt hosszú ereszkedés helyett meglepő ütemben zúdulva Fiumébe.

A történet hasonló ütemben bontakozik a regényben, bőrünkön érezzük a fiumei szelet, szembe jönnek a remekül megrajzolt karakterek. Látjuk a meglassultságában is igéző monarchia társadalmának foltocskáit, repedéseit, és látjuk az új világ kapuját, a csipkefátyol mögött hervadó királyság ellentmondásait hordozó, világégés előtti várost. A nagy várakozás kikötőjét, ahol valami véget ér, valami kezdődik, bizonyos lelkek hajóra várnak, mások megváltásra, de legtöbben csak élnek, ahogyan lehet, ahogyan megengedi nekik a sors, amibe születtek, vagy amit környezetük, szenvedélyeik, bűneik és vágyaik meghatároztak nekik. Közben a természet süket füleknek, vak szemeknek harsogja baljós jeleit, a sirályok, a tonhalak és a cápák üzenetét: fuss, ha van hová futnod, közelít a végzet.

Élnek ott magyarok, horvátok, olaszok, általában békességben, de a birodalom törésvonalai hasonlóan feszülnek, mint a földkéreg tektonikus lemezei. Az olasz hazafiak lelkesedését, naivitását felhasználva, mintegy szívességből robbantanak a szerb anarchisták, az ígértnél nagyobbat és hangosabbat, a hullámtörő megrongálódik, kár esik emberéletben és javakban egyaránt. Nyomozás indul és letartóztatások, és ahogyan az szokásban van ilyenkor, az ártatlanokra vetődik a gyanú, és kezdődik meghurcolásuk. Ebben a zűrzavarban már csak az apa és a cselédek emlékeznek a napokkal korábban cápamartalékká vált Noskó Emília kisasszonyra, aki nem ijedt meg a hideg tengervíztől, pedig jól tette volna.

És aztán felgyorsul a rég befutott vonat, még a kalauz is rémülten néz a lapszerkesztőre, Marika néninél pedig kihűl a tejeskávé: földrengés jön és szökőár, víz alá kerül a város, a vízben pedig emberek vergődnek, sorsok és tragédiák nyernek különös megértést, Jónás cetje helyett a cápák hoznak igazságos és igazságtalan ítéletet.

A történet kikerekedik, a víziszörny szájában leli végzetét Noskó Gáspár méltóságos úr, és ekkor már azt is tudjuk, hogy az ő szerencsejáték-adósságait törlesztette testével nevelt lánya, akiről korábban még azt hihette az olvasó, mindössze egy zaklatott életű, felszínes fehérnép, hogy aztán kiderüljön: áldozata egy gyenge embernek, ahogy áldozata volt annak felesége, továbbá régi, hűséges cselédje és talán mindenki, akinek számított valamit. Emília kisasszony utolsó fürdőzése valójában tudatosan vállalt szörnyű vég volt, és a regény misztikusnak vagy sorsszerűnek is tekinthető fordulata, hogy a méltóságos úrral is ugyanaz a hatalmas cápa végez.

A vízben és veszélyben vergődés egyeseknek az út végét, másoknak találkozást jelent, mindenesetre tisztázza a helyzetet: innét már semmi nem a régi. Ahogy nem is lesz az, hiszen pillanatokon belül eljön a mindent romba döntő világháború.

Benedek Szabolcs új regénye remekül megkomponált munka, a rá jellemző pontossággal és finom, kulturált nyelvezettel, teljesen lazán, mintegy természetesen, ugyanakkor hitelesen ragadja meg a korszak miliőjét, a nagy összeomlás előtti pillanat hangulatát és a benne küszködő sorsokat.

Marika néni elégedetten teszi a könyvjelzőt a könyv elejére, előveszi a nagyszülői fotókat a komód alsó fiókjából. Megsimogatja a nagyanyai csipketerítőt, elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkából, és arra gondol, igaza volt a sarki könyvtárosnak: ezt a regényt mindenkinek el kell olvasnia. (Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Bp. Helikon Kiadó, 2017)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.