544

„Ne panaszkodj, önként mentél!”

Kormos Valéria: A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet fogságban, 1945-1947

Ne panaszkodj, önként mentél!” – ezt vágták a fejükhöz a saját szomszédaik az ’50-es, ’60-as években azoknak, akiket 1945-ben elhurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba. Hogy mit éltek át kint? Erről nem beszélhettek. Hazafelé parancsra ezt kiabálták a vonatból: „Éljen Rákosi, hazahozta a magyar anyákat!”. Majd az anya belépett az otthonába, és a kislánya elszaladt előle, mert nem ismerte meg. Nem is csoda. Olyan asszonyok jöttek vissza, akik végignézték társaik halálát.

Kormos Valéria A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet fogságban, 1945-1947 című könyve azokat a nőket szólaltatja meg, akiket 1945-ben hurcoltak el több ezer társukkal együtt, általában német hangzású nevük miatt. A Donyec-medence szénbányái, Baskíria olajmezői, Grúzia érchasznosítása szívta el életerejüket, de hazaérkezésük után sem számíthattak gondtalan életre, hiszen senki sem kért bocsánatot tőlük, senki sem ismerte el szenvedésüket. Ami kint érte őket, arról hallgatniuk kellett. Csak a rendszerváltás után mesélhették el, mi is az igazság. Kormos Valéria író, publicista kereste fel a túlélő asszonyokat. Kint töltött életükről 2001-ben jelent meg könyve, amely most újabb történetekkel bővítve, friss kiadásban látott napvilágot.

A könyv fekete-fehér fotóiról csillogó szemű, kerek arcú, mosolygós lányok tekintenek az olvasókra. A képek akkor készültek róluk, amikor még – hasonlóan más fiatalokhoz – a legszebb jövőt képzelték maguknak. Arra, ami bekövetkezett, nem számítottak. Legtöbbjüket úgy vitték ki, hogy nem is sejtették, mennyi időre és hova tartanak.

„Nem mondtak nekünk semmit sem. Csak ordítottak, és hajtottak befelé a kocsikba” – mesélte Kormos Valériának Kürti Sándorné. Az ő családjának csak annyit mondtak, kihallgatják a fiatalokat az iskolában, menjenek be másnap. Haza már hiába várták őket a szüleik.

Aki menekülni akart, elbújni, azt megfenyegették. „Amikor ránk zárták az iskola kapuját, a kisbíróval kidoboltatták, hogy akit összeírtak és nincs benn, jöjjön még önszántából, mert ha nem, kiirtják a családját és felgyújtják a házát” – olvasható Tilki Jánosné naplójában. Majd ezt írja az útról: „Vártak az üres vagonok. Az ablakuk dróttal be volt hálózva. Húsz-harminc személyt löktek be egyszerre. A vagon alján volt egy lyuk, az volt a vécé. Tisztálkodni nem tudtunk, néha adtak enni, néha nem. Húsz napig mentünk.”

Sokan először egy gyűjtőtáborba kerültek, ahol „eltetvesedett emberkupacok” vártak a sorsukra. „Iszonyú bűz terjengett, részben a mosdatlan testektől meg a felhalmozódott szeméttől, mocsoktól. (…) Naponta háromszor egy csalánlevesféle löttyöt adtak és fekete kenyeret. (…) Egy hónapig semmi sem történt. Legfeljebb annyi, hogy reggelenként összeszedték a priccsekről a halottakat. (…) Csak vegetáltunk több héten át. Közel álltunk hozzá, hogy megtébolyodjunk” – olvashatjuk egy visszaemlékező szavait. Majd a gyűjtőlágeri napok-hetek után jött a munkatábori lét.

Olyan világba kerültek, ahol az élet és a halál kérdése körül forgott minden. Túlélni vagy feladni. „Tizenhat, tizenhét, tizennyolc évesek voltunk a legtöbben. Mi még reménykedhettünk, hogy túléljük. De negyvenen felül már naponta haltak. Kihúzták az udvarra, egymásra rakták őket, akár a fahasábokat. Rájuk kellett néznünk, amikor munkára vezényeltek minket, hisz ott haladtunk el mellettük. De már lelkünk sem volt, nem tudtunk sírni. Nem voltunk mi már emberi lények” – olvashatóak Kürti Sándorné szavai, amelyekből kiderül: éheztek, fáztak, egybefolyt az idő, és olyan állati létbe taszították őket, hogy csak makogtak, elfelejtették formálni a szavakat.

Tilki Jánosné így vallott erről: „A bányamunka mellett a legtöbb szenvedést a tetvek és a poloskák okozták. Aludni csak kellett valamit, hogy másnap dolgozni tudjunk; hogy ne rágjanak minket annyira, kitaláltuk, hogy körüllocsoljuk magunkat vízzel és lefekszünk a padlóra” – mesélte, majd az éhezésről beszélt: „Ki mennyit bírt termelni, úgy vehetett érte répalevest, fekete kenyeret meg főzeléket. Ha nem termelt úgy, vagy ha már nagyon gyenge volt, hiába állt sorba az ételosztásnál, hiába tartotta a csajkáját, félrelökték a kezét. Nem is kellett nagyon kegyetlenkedniük, így a maguk primitív módszerével is elérték, hogy napról napra csökkent a létszám.” Ráadásul valódi egészségügyi ellátásról sem lehet beszélni. „Csak az számított betegnek, akinek negyven fokos láza volt. Gyógyszerrel nem rendelkeztek. Az orvosi vizsgálat abból állt, hogy megfogták az ember fenekén a bőrt, összecsípték, és ha úgy maradt, akkor tudni lehetett, hogy az illetőnek nincs sok hátra.”

Kiút nem volt a borzalmakból. A legtöbben meg se próbáltak elszökni, hiszen azt sem tudták, hol vannak. Akiknek mégis sikerült, azok sokszor egy idő után feladták magukat, mert csak keringtek a pusztaságban étlen-szomjan. Őket kegyetlenül megbüntették. Földbe ásott bunkerbe tették az elfogottakat, amelynek betonfala volt. Vízzel locsolták őket, és elevenen fagytak meg. Vagy vesszőzést kaptak. „Nekünk végig kellett néznünk a büntetésüket, le kellett vetkőzniük majdnem pucérra, és addig botozták őket, amíg össze nem estek” – magyarázza Réti Béláné, akit a mellette haldokló fiatal lány látványa győzött meg arról: mindennek ellenére mégis megpróbálja a lehetetlent. Az unokabátyjával hagyta el a tábort, és bár sokat szenvedtek, sikerült hazajutniuk. Történetük szájról szájra járt a foglyok között, és reményt adott az ottmaradtaknak. Hogyan tudták véghez vinni az elképzelhetetlent? Ezt is elolvashatjuk Kormos Valéria könyvében. Ahogy azt is, mi várt azokra, akik valamilyen úton-módon korábban hazaindulhattak.

„Három hónapos volt a kislányom, amikor hazaengedtek vele. 1945. október 20-án indultunk el. Tizenhárom édesanya, tizenhárom csecsemő. Különböző lágerekből gyűjtöttek minket össze. (…) Nem szívesen beszélek azokról a borzalmakról, amik az úton történtek. Hideg volt. Ott már leesett a hó. Dideregtünk, takargattuk őket. A pelenkázás úgy ment, hogy az egyik rongyot kivettük alóluk, a másikat betettük, mosás nélkül, ahogyan megszáradt. Se mosni, se fürdetni őket nem lehetett. Téptük szét a fehérneműnket, a blúzainkat, hogy alájuk tudjuk tenni. A vagonban hideg volt, az úti élelmünk csak egy darabig tartott, egyre kevesebben tudtak szoptatni. A gyerekek sorvadtak. Egyik anya segített a másikon, csak így lehetett kibírni, de aztán végig kellett néznünk, ahogyan a kicsik egymás után halnak meg. (…) Majd megszakadt a szívünk, amikor egy-egy kis halottat az őrök kidobtak a sínek mellé a hóba. Ott kellett őket hagynunk, pedig még halva is hazahoztuk volna őket, hogy itthon tisztességes temetésük legyen” – mesélte el Muszbek Frigyesné, akit kismamaként hurcoltak el – bár tudták, hogy áldott állapotban van. Az út végére a tizenhárom kisbabából kettő maradt életben. Az ő kislánya volt az egyik.

A kötet arra is kitér, mi várt a túlélőkre, akiket hazaengedtek. „Alig szálltunk ki a vagonokból Debrecenben, közölték velünk, hogy tartsuk a szánkat, semmiről nem beszélhetünk, mert könnyen visszakerülhetünk oda, ahonnan jöttünk. Így fogadott bennünket az oly sokszor megsiratott hazánk, amely először eladott, elárult, majd megbélyegzett minket” – írja egy visszaemlékező, míg egy másik így nyilatkozik: „hiába gyógyít az idő, még évekig álmodtam, hogy visznek. Külön fájt, hogy tilalmas volt erről beszélni még a hatvanas, hetvenes években is.”

„Tetszik tudni, mi volt felírva a vagon oldalára nagy, vörös betűkkel? Hogy mi önként megyünk a nagy Szovjetuniót megsegíteni” – írja egy emlékező, míg egy másikuk így mesél: „Az ötéves kislányunk mellől ragadtak el minket. Egy ideig a konyhán dolgoztam, de mivel az éhhalál küszöbén álló társamnak egy kanállal több ennivalót adtam, bányamunkára tettek. Sírni nem volt szabad, azt nem szerették. Sokszor felzavartak az őrök. Táncolni! És a két jobblábas bakancsban, de táncolnom kellett. Hazafelé a vonaton parancsra kiabáltuk, hogy éljen Rákosi, hazahozta a magyar anyákat. A kislányom nem ismert meg, elszaladt tőlem. Míg kinn voltunk, a nagyszüleimet vele együtt ki akarták telepíteni.”

A visszaemlékezésekből jól látszik, hogy nem lehetett egyetlen, jól behatárolható ellenségképet alkotni. Az orosz lakosság is éhezett, mégis sokan segítettek a munkatábor lakóinak. Miközben a honfitársak között is akadt olyan, aki a rokonától vette el az élelmet. De talán ennél is megdöbbentőbb, hogy a magyar lakosság elhurcolásában is magyarok vettek részt. Tilki Jánosné úgy tudja, az akkori ötezres létszámú Rakamazról háromszáz fiatalt vittek el. Szervezett volt az összeszedésük, az ottani magyar kommunista csoport az oroszok keze alá dolgozott, és azok lettek a vezetők, akik egy listára összeírták, hogy kit kell elvinni. Ha nincsenek helyi, magyar segítők, nem tudták volna ilyen mértékben végrehajtani az emberrablást.

„Ha iparkodtunk is eltemetni a gondolatot, hogy ki kit adott fel, ki járt házról házra, ezt nem lehetett kiírtani belőlünk. Mikorra hazajött az a néhány élőhalott, azok már benn ültek a vezető helyeken. (…) Aki visszabeszélt vagy nem tett a kedvükre, megint eltűnt. Talán egy kis lelki könnyebbséget jelentett volna mindenkinek, a közösségnek és az elhurcoltaknak egyformán, ha legalább csöndben, négyszemközt egy jó szót kaptak volna.” Csakhogy nem kaptak, sőt: volt, aki ilyen megjegyzéssel találkozott, ha a kényszermunka szóba került: „Ne panaszkodjatok, önként mentetek!”.

Kormos Valéria interjút készített olyan magyarral is, aki segítette az emberek összegyűjtését. Arra a kérdésre, hogy emlékszik-e arra a napra, amikor először kellett összeszedni az embereket, így felel: „Ó, hogyne. Egy rokonunk is belekerült, nekem kellett felszólítanom. Oda is veszett.” Majd arra, hogy nem félt-e azok után a falubéliek szemébe nézni, hogy segített terhes nőket, fiatal lányokat, fiúkat elvinni, így felel: „Nem igen merték azok feszegetni, mi történt.”

A könyvből azonban az is kiderül, hogy a világ régen sem volt fekete-fehér, a boldogság szeletkéiből még az éhezés, a szenvedés közben is kaptak az elhurcoltak. Volt, aki a munkatáborban szerelemre talált, ott ismerte meg élete párját. Kormos Valéria nem ítélkezik, minden oldalt bemutatva, sok-sok túlélőt megszólaltatva idézi fel azokat az éveket, melyekről szólni, írni is nehéz. A visszaemlékezők szavaiban nem érezni gyűlöletet. Csak azt a kérdést lehet kiolvasni visszaemlékezésükből: mit vétettünk mi, amiért ennyi szenvedést mértek ránk? Az igazságtalanság pedig sokszor a fizikai fájdalomnál is jobban tud marni. Ezt mindannyian tudjuk.

Wéber Anikó
Fotó: valeriakormos.hu
Forrás: kultura.hu

2017.06.30
15