326

„Zene nélkül biztos, hogy idegroncs lennék”

Mastodon-interjú Brann Dailor dobossal

A Mastodon az ellentmondások zenekara. Zeneileg összetettek a dalaik, a szövegek is többnyire komoly dolgokról szólnak, ezen kívül viszont olyanok, mint pár középiskolás haver, akik a hülyébbnél hülyébb dolgaikkal nevettetik egymást. Ezt az interjúik alatt sem tagadják meg, most viszont kiderült, hogy Brann Dailor dobos-énekes a legkomolytalanabb mind közül. A legváratlanabb pillanatokban tud átváltani a komoly válaszból a hülyeségbe. A budapesti koncertjük előtt cseverészett vele kicsit a Lángoló Gitárok a Barba Negra Track egyik árnyékos, bogarakkal teli („Nem tudok koncentrálni, miközben bogarakat eszem”) részén.

Néhány napja nyertétek meg a legjobb koncertzenekarnak járó díjat a Metal Hammer Golden Gods díjátadóján. Mitől lesz jó egy koncertzenekar?

Fogalmam sincs, gondolom, kell hozzá lézer, mondjuk az nekünk pont nincs. Meg mozis vetítés és az sincs nekünk, szóval egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogy mitől lesz jó egy koncertzenekar.

De szerinted tényleg ti vagytok a legjobbak?

Nem. Totál nem. Ha nekem kellett volna választani legjobb koncertzenekart, hát tutira nem magunkat választottam volna. Alacsony az önbecsülésem.

Ez szomorú.

Az, tudom, de ez van. Nem tudok ebből kitörni.

Hinni kell magadban.

Jó, hát nem tartom magam szar dobosnak, meg elég jó ember is vagyok. Köszi, most jobb, hogy ezt kimondtam. Büszke vagyok a zenekaromra, néha nagyon jók is vagyunk élőben.

Néha?

Néha jók, néha meg vannak olyan napok, amikor teljesen kiesünk az egészből, és úgy jövünk le a színpadról, hogy hát ez nem volt valami jó, sokkal jobban is énekelhettem volna. De amúgy mindig úgy érzem, hogy sokkal több van bennem és sokkal jobb is lehetnék. Gondolom, minden zenekar ezt mondja, nem? Vagy volt már olyan, aki azt mondja, hogy ja, mi vagyunk a legjobbak?

Szerintem volt.

Tényleg? És tényleg azok? Vannak, akik ezt mondják?!

Mondanak furábbakat is. Na de térjünk vissza a díjatokhoz!

Ja, szerintem azt azért adták, mert felléptünk, aztán gondolták, hogy akkor már szerencsétlenek vigyenek haza valamit, ne távozzanak üres kézzel. Nem volt ajándékcsomag, érezték, hogy ez így tök ciki lesz, úgyhogy adtak egy díjat. Állítólag az olvasók szavazták meg, de nem tudom, gondolom, azért csak szeretnek minket. Én szeretem az angol Metal Hammert, tök jó emberek, jókat írnak rólunk és jól írnak, jól dolgoznak fel történeteket, meg eleve jó, hogy van olyan újság még, ami nem a mainstream igényeket szolgálja ki, mert ugye mi abba nem férünk bele.

Ha már a koncertek, mennyire nehéz ez, hogy te egyszerre dobolsz is meg énekelsz is?

Nagyon kemény, egy teljesen új formája annak, hogy kicsináljam magam.

Viszont lemezről lemezre többet énekelsz.

Ugye!? De miért csinálom?! Mit csinálok?!

Vagy mit csinálnak a többiek?

Ez az! Fogalmam sincs! Halló, én nem egy gép vagyok! Figyelj, nem tudom, lehet, hogy rosszul csinálom. Szeretek a színpad hátában ücsörögni, de ez, hogy mindent én csináljak közben…

Mikor lesz olyan zenekarod, ahol te leszel a frontember?

Nem tetszik ez az ötlet. Túl jól nézek ki hozzá, hogy frontember legyek.

Értem, és attól tartasz, hogy a többiek megsértődnek, vagy attól, hogy nem lehet megfékezni a tömegeket, akik meg akarnak szerezni?

Igazából mindkettőtől. Ezek külön-külön is teljesen megállják a helyüket, de az az igazság, hogy a kettő együtt, na az durva. Ettől tartok. Túl sok lenne ez nekem.

Megértem. Akkor beszéljünk az új lemezről, amit újra Brendan O’Briennel vettetek fel. Miért tértetek vissza hozzá?

Mert vicces. Megnevettet minket. Nekünk ennyi elég is. Magunk írjuk a dalokat, tudjuk, hogy mit akarunk.

Közjáték: az Ördög dobosa, Szűcs Péter odajött hozzánk megkérdezni, hogy zavarja-e az interjút, ha elkezdik a beállást.

Ajjaj, bajban vagyunk?

Ja nem, csak az előzenekarotok kérdezi, hogy megszólalhatnak-e a gitárok. Azt mondtam meg.

Pedig nem! Sem most, sem később. Csak ének lehet meg dob.

Nos, Brendan O’Brien. Már a Crack The Skye alatt is nagyon élveztük a közös munkát, és elkezdtünk arról beszélgetni, hogy valahogy finoman és cselesen meg kellene tudakolni, hogy amúgy neki lenne-e kedve velünk dolgozni. Ezt úgy kiviteleztük, hogy írtam neki egy SMS-t, hogy „Hé, egy új Mastodon album?”, ő meg válaszolt, hogy „Yeah”, erre én azt írtam, hogy „Akkor csináljuk” és kész, finoman kitudakoltam, hogy lenne kedve velünk dolgozni. Az a helyzet, hogy zenekarként és emberként is nagyon sok mindenen mentünk keresztül az előző album óta, és ezért egy olyan emberrel szerettünk volna dolgozni, aki mellett kényelmesen érezzük magunkat, nincs feszengés, akiben bízunk, és pontosan tudjuk, hogy jó lesz a végeredmény. Szóval nekünk ez kell, hogy bízzunk benne, jól kijöjjünk vele és ugyanolyan legyen a humorunk.

Miért lett megint konceptalbum? Az előző kettőnek ugye nem volt egy vezérszála, ennek most újra lett. Ez egyszerűsíti az írást?

Nekem igen. Azt nem tudom, hogy a többiek hogyan vannak ezzel, de ez van. Amúgy is, kit érdekelnek a többiek?! De szerintem jó, ha van egy történet, és nekem hiányzott is ez a plusz aspektus, mert én nagyon szeretek történetekben gondolkozni. És jöttek ezek a hírek körülöttünk, a magánéletünkben a rákról, nekem pedig ezzel párhuzamosan kezdett kialakulni a fejemben ez a világ hozzá, és elkezdtünk erről beszélgetni és mindenkinek tetszett.

Nem csak ezen a lemezen, de mondjuk a Crack The Skye vagy a Hunter címadó dalában is ezekre a személyes, tragikus életeseményekre reflektáltok. Ez egyfajta terápia?

Azt hiszem, a zene mindig terápia, de nem tudom, mert szerintem sosem tapasztaltam meg, milyen az, hogy valamit zenélés nélkül dolgozzak fel. Fogalmam sincs, milyen lennék zene nélkül, hogyan birkóznék meg a nehézségeimmel és az élet dolgaival. Biztos nem lennék ilyen nyugodt fickó, hanem valami idegroncs. A zene nekünk olyan, hogy minden örömöt vagy bánatot beleteszünk, aztán ha már beletettük, akkor beszélünk is róla, mert miért ne tudhatnák az emberek, miről is szól az egész?

Nem nehéz ezeket naponta újraélni, mikor koncerten előadjátok a dalokat?

De, néha van olyan nap, amikor nem könnyű ezekről beszélni, énekelni azt a szöveget, amit nyilvánvalóan egy veszteség vagy tragédia ihletett. Amikor egy átlagos embernek, mondjuk én is az vagyok, de egy olyan átlagos embernek, akinek meghal az édesanyja rákban, nem kell minden nap felidéznie ezt több ezer ember előtt a színpadon. De úgy érzem, hogy a folyamat szinte ugyanaz, ott is az időn múlik minden. Valahogy azt érzem, hogy ezzel a folyamatos jelenléttel mégis könnyebb ezeket feldolgozni, nem kell eltemetni magadban, hanem idővel elfogadod. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejted azt az embert vagy a küzdelmed a betegséggel, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy valami tragikus történik az életedben, abból fel kell állnod és folytatnod kell. Persze nem lehet azt félvállról venni, ha az életben egyszer csak lesz valami, amit teljesen taccsra tesz és legyalul a betonig, de kénytelen vagy valahogy feldolgozni, mert vagy ezt teszed, vagy drogos leszel és addig ütöd szét az agyad, amíg annyira őrült leszel, hogy elveszted a kapcsolatod a valósággal. Mindenki máshogy oldja meg a nehéz periódusait. Nekünk a zene az, ami katartikus élményt okoz, ami úgy tűnik, segít, de mondom, nekem a zene mindig is az életem része volt. Egészen gyerekkoromtól kezdve.
Képzeld, egyszer teljesen kiborultam, mert nem tudtam sapkát rajzolni egy törpének. Idegből földhöz vágtam a zsírkrétámat, és hisztirohamot kaptam. Anyukám meg elküldött a másik szobába dobolni, hogy azon vezessem le a feszültségem.

Ezt teljesen átérzem, mivel gyerekként és azóta sem tudok szívecskét rajzolni, és én ugyanígy kiborultam ezen.

Na, köszönöm! Ezek miatt a rajzolós dolgok miatt lesznek frusztráltak a felnőttek. Ha már ilyen rajzfrusztráltak csoportját alapítottunk, akkor elmondom, hogy én nagyon kiakadtam. Sírtam is. Annyira rossz volt, hogy csak egy kalap kellett volna a törpe fejére. Nagyon akartam, hogy jól sikerüljön és hogy kikerüljön a rajzom a hűtőre, de a rohadt sapka. Többször is rajzoltam törpét, de a sapka miatt mindegyiket ki kellett dobni. Rohadt ideges lettem, hát egy gyerek nagy álma, hogy szépen dekorált hűtője legyen a családnak, de a sapka miatt ez nem ment. Amúgy te tényleg nem tudsz szívet rajzolni? De tényleg? Szívecskét? Most komoly? Azért ez elég vicces.

Mondja ezt az, aki sapkát nem tud rajzolni.

Jó, oké, hagyjuk ezt! Ne okozzunk még több fájdalmat egymásnak! Nekem a dobolás segít amúgy. Ha valami olyan van, ami idegesít, akkor megyek a dobcuccomhoz, és azonnal jobban leszek. Ha pedig kihagyok mondjuk heteket és nem dobolok, akkor érzem, hogy ideges leszek.

Sokszor elmondtad, hogy csak az számít, hogy ti négyen elégedettek legyetek a dalokkal. Akkor a rajongók véleménye nem is számít?

Én sokat olvasok kommenteket, bár tudom, hogy nem kellene, de mégis csinálom. Egyébként az emberek olyan gonoszak tudnak lenni, mikor ránk borítják a szarosvödröt, pedig tök sokat dolgoztunk azon a dalon. Azt hiszem, az a baj, hogy én olyan ember vagyok, aki szeret jóban lenni másokkal, szeretem, ha mások boldogok attól, amit csinálok, mert ha nem azok, akkor ettől én érzem magam rosszul. Nekem is vannak olyan zenekarok az életemben, akiknek egy-két lemezét szeretem csak, a többit meg nem, de mondjuk én egyszerű hallgatóként úgy vagyok vele, hogy ami nem tetszik, azt nem hallgatom. Az a kritikusok dolga, hogy minden szart meghallgassanak, ők azért kapják a pénzüket, de én ingyen rohadtul nem hallgatok olyan zenét, ami nem tetszik. Nem az én zeném, oké, mehet a süllyesztőbe és ennyi. És nem is igazán értem, hogy ha valami nem tetszik, akkor minek pazarolja arra az időt, hogy ezt még baromi hosszan fejtegesse is az interneten ahelyett, hogy keresne olyat, ami tetszik, és boldogan hallgatná. De igazából visszakanyarodva a személyes hangvételhez, valószínűleg az esik a legrosszabbul, mikor pont ez a gonoszkodás tárgya. De nem panaszkodom, mert rengeteg olyan komment is érkezik, hogy mennyit segít valakinek pont ez a személyesség vagy a zenénk.

Szerinted, ha ugyanazt az albumot adnátok ki újra és újra, kicsit variálva a dalszerkezeteken, nem ugyanez lenne?

De, biztos. Megértem amúgy azt is, mikor jönnek azzal, hogy igazán írhatnátok egy olyan lemezt, mint a Remission vagy a Leviathan, mert persze ha valami tetszik, akkor abból újra meg újra akarsz, és ha nem ugyanazt kapod, akkor csalódsz. De mondjuk én nem ezt várom azoktól a zenekaroktól, akiket szeretek, és az emberek különbözőek, különbözőek az elvárásaik is, és valószínűleg pont ezért nem is tudok azonosulni azokkal a kommentekkel, akik egy Remission 2-t szeretnének.

Bár a dalok és a lemezek személyes hangvételűek, és sokszor megjelennek a személyes tragédiák is, a zenén kívül viszont sokszor komolytalanok vagytok, akár a zenekari merch, a klipek vagy a közösségi oldalatokon a megjelenések. Ez zenekari dolog vagy a managementtől jön?

Általában a legnagyobb hülyeségek tőlünk jönnek. A p*csagatya Asstodon felirattal vagy a Show Yourself forgatókönyve mind a zenekartól jön. Zenében és szövegben nagyon komolyak vagyunk, de azt veszem észre, hogy sok zenekar, ahogyan sok ember is, talán túlságosan is odafigyel, hogy mit mutasson meg magából a világ felé. Sok zenekar csak azt mutatja meg magából az embereknek, hogy ők aztán nagyon komolyak. De minden nagyon kemény metálzenekar, akikkel valaha találkoztam, tök vicces emberekből áll, állandóan poénkodnak, aztán meg kilépnek az öltöző ajtaján, és lefagy az arcukról a mosoly, és nagyon kemények és komolyak lesznek. Én meg úgy vagyok vele, hogy inkább megmutatom azt mindenkinek, hogy milyen ember is vagyok valójában, és a többiek is hasonlóan vélekednek. Ennek pedig a legegyszerűbb módja, hogy a klipekben, a merch-tervezésnél vagy a lemezt felvezető kisfilmekben önmagunkat adjuk. Azt, amilyenek valójában otthon meg az öltözőben is vagyunk. Aztán ebből a tragédia szöveg vonalból és a vicces videókból, a két végletből áll össze nálunk a középút.

Azt is gyakran mondjátok, hogy a Mastodon olyan, mint egy házasság a négyőtök között. Akkor minek hívnád a mellékzenekaraitokat?

Hát azok a mellék izé, nem is tudom. Nekem nincs is rá szükségem.

Most mégis kijött az Arcadia projekted első lemeze.

Persze, mert attól még megcsináltam. Jó szórakozás volt, jónak tűnt, más volt, mint a Mastodon, és éppen rá is értem. De ezt a lemezt amúgy 3-4 éve vettük fel, na ennyire gyorsan mennek a dolgok az Arcadia háza táján. Mindenkinek a Mastodon az első, meg ott van Brent (Hinds Mastodon-gitáros – a szerk.), aki mindenhol felbukkan és bármiben benne van. Szeretnénk, ha mindenki boldog lenne a zenekaron belül, és nem megy a féltékenykedés a mellékprojektekre. És ebben is támogatjuk egymást, még a lemezeiket is megveszem.

Nem adnak tiszteletpéldányt?

De adnának, de én megveszem pénzért, mert ennyire támogatom őket. A négyünk kapcsolata nem monogám, és nincsenek olyan jelenetek benne, mint egy átlagos házasságban. Például sosem kérdeztem meg Troytól (Troy Sanders Mastodon-basszusgitáros – a szerk.), hogy mekkora farka van a Killer Be Killed zenekar többi tagjának, és hogy nagyobbak-e, mint az enyém. Tudom, hogy mindannyiunknak a Mastodon a szerelme, és nem kell a többi zenekar miatt aggódni. Ugyanakkor az is egy ilyen kimondatlan egyezség, hogy ha bármelyikünk is úgy érzi, hogy a kapcsolatunkban törés van vagy repedések, akkor azt megoldjuk és megbeszéljük. És ez így is történik, ezért vagyunk együtt 18 éve. Szeretjük egymást, tiszteljük egymást, és azzal sincs gond, ha valamilyen zenei elképzelését valaki átmenetileg máshol éli ki, mert annál jobban felfrissülve vágunk bele az újabb közös munkába. Ugyanaz van, mint ahogy a kaját is kint hagyom a macskának meg a kutyának a házam előtt. Napközben lehet, hogy máshol kóborolnak, de aztán mindig hazajönnek, mert ott a kaja. Na nagyjából így működik ez a zenekar is. A Mastodonba mindannyian beleírtuk az életünk történetét, azt, ami történt velünk, az örömöt, a tragédiákat, benne van a DNS-ünk, éppen ezért mindig is ez lesz a zenei szívszerelmünk.

Juhász Edina
Fotók: Artlasso
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.06.29
3