363

Találkozás egy legendagyűjtővel

Interjú Fodor Veronikával

Mindannyiunkat körbevesznek legendák. Régi, feledésbe merülő, ám annál izgalmasabb történetek. Nem kell mást tennünk, csak nyitva tartani a szemünket, fülünket és kérdezni. Vagy elolvasni Fodor Veronika Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről című könyvét. A szerző maga is különleges tárgyakat és történeteket gyűjtött történészként, valamint már gyermekként is hajóslegény nagyapjától.

Én is legendagyűjtő vagyok, mint a könyvem főhőse” – vallja nekünk Fodor Veronika. De ki is ez a főszereplő? Anton Aulinger hivatása a legkevésbé sem hagyományos. Járja a világot, és meghökkenő történetek után kutat. Kincseit dobozokba zárja, és egy bőröndben hordja magával. A téma nem véletlen, hiszen a szerző is nagyon szereti a meséket, a különleges tárgyakat, a 19. és 20. század eleji találmányokat. Meseregénye hipp-hopp magával ragadja az olvasót egy színekkel, szagokkal, furcsaságokkal teli birodalomba.

A főszereplő legendákat gyűjt, és így kapunk 12 érdekes történetet, mondhatni: mesét a könyvben. Számodra mit jelentenek a mesék?

Én szerencsés vagyok, mert nagyon sok időt tölthettem a nagyszüleimmel, akik elhalmoztak mesékkel – és nemcsak a könyvekből ismert művekkel, hanem a saját életükről, főként a 20. század első feléről szóló történetekkel is. Már gyerekként megragadott ez a mesebeli és múltbéli világ, majd később, ahogy nőttem, egyre jobban otthon éreztem magam benne. Így már igen korán, általános iskolás koromban elkezdtem írni, és ezt az irodalomtanárnőm biztatására a középiskolában is folytattam. Ekkor még elsősorban novellák és versek születtek, de már ezek között is voltak olyan művek, amelyek a gyerekeknek szóltak. Felnőttként akkor ragadtam újra tollat, amikor 2010-ben a pécsi VOKE Vasutas Művelődési Ház kiírt egy meseíró pályázatot, és beadtam rá egy növényekről szóló mesét. Innentől kezdve pedig már nem volt megállás. Először magánkiadásban jelent meg Az elvarázsolt kert című könyvem, amely Paksról szól, ahonnan származom, majd a Holnap Kiadónál Az állatok farsangja című könyvem, amely az Operamesék sorozathoz kapcsolódik. Ezt követte a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről, de a mostani könyvhétre megjelent egy újabb Operamesék-sorozatba illeszkedő kötetem is: Egy kiállítás képei címmel.

Kézbe véve a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetérőlt, az olvasó is kedvet kap arra, hogy gyűjtögetni kezdjen, és a környezetét kérdezze izgalmas történetek után kutatva. Ez tudatos volt?

Igen! A mostani világban minden pótolhatónak és eldobhatónak tűnik, és a gyerekek is ezt látják maguk körül. Ezért gondoltam, hogy megmutatom a könyv által: fontos azoknak az emlékeknek a megőrzése és továbbadása, amelyek közel állnak hozzánk és szüleinkhez, nagyszüleinkhez. Én is legendagyűjtő vagyok, mint a könyvem főhőse. Nekem is vannak olyan tárgyaim, melyeket a déd- és nagyszüleimtől örököltem, és nem válnék meg tőlük semmi kincsért. Remélem, hogy a történetek felkeltik a gyerekek érdeklődését is a régi korok és tárgyak iránt, és így közelebb kerülhetnek a felmenőik világához.

Te hogyan „gyűjtötted” a történeteidet a könyvbe?

Az eredeti szakmám történész, és a kutatással töltött évek során kezdtem egyre jobban érdeklődni a 19. és 20. század iránt, főként az ipari találmányok és járművek foglalkoztattak, melyek közül többel találkozhatunk a mesékben is. Ott lapul a legendájuk Anton bőröndjében. Ilyen a két kedvencem: a kinematográf, a mai mozi elődje, amely rögzített és vetített is mozgóképet, valamint az íróautomata. Ösztöndíjasként többször voltam Bécsben is, ahol jártam a múzeumokat, és különösen nagy hatással volt rám II. Rudolf gyűjteménye. Itt szintén érdekes tárgyak, felhúzható automaták, különleges könyvek hatottak rám, de megihletnek azok a kincsek is, amelyeket például a nagyapámtól örököltem: egy fém, borotvaszappanos doboz, egy cigarettatárca, a mandzsettagombjai, melyeket megőriztem. A tizedik legendában pedig szerepel egy bányavirág: tulipán formájú kristály, amely valóban egy bányából származik, és én kaptam az édesapámtól.

Ezek a tárgyak a mai gyerekek számára ismeretlenek, ezért minden fejezet végén található egy szókincstár, ahol megmagyarázod az idegen szavakat, fogalmakat. Külön célul tűzted ki, hogy a meséken keresztül a gyerekek ismereteit bővítsd?

Valójában már készen volt maga a történet, amikor megszólalt bennem a történész énem, aki hozzászokott a lábjegyzetekhez. Arra jutottam, hogy vannak bőven a történetben olyan idegen szavak, régi eszközök, melyeket a mai gyerekek már nem ismernek, sőt, sokszor a felnőttek sem. Ezért gondoltam, hogy segítségképpen meg kellene jelölni a szövegben azokat a szavakat, melyek magyarázatra szorulnak. Azt nem szerettem volna, ha a hosszú leírások megakasztják az olvasást, ezért a kiemeléssel csak a kíváncsiságukat keltem fel a gyerekeknek. Így könnyebb visszakeresni, mi volt az őket érdeklő idegen fogalom.

Külön meglepetés volt számomra, hogy a gyerekek élőben is megtekinthetik a könyvemben szereplő tárgyakat. Ugyanis a budapesti Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárában a legendagyűjtő kincseinek nagy része fellelhető. Az egyik múzeumpedagógus, Nagy Anikó keresett meg azzal áprilisban, hogy volna-e kedvem ott könyvbemutatót tartani, hiszen náluk megelevenednek a regényem részletei. Így egy különleges esemény keretében sikerült összekapcsolni a történetet és a tárgyakat. Azoknak is érdemes volt eljönni, akik nem olvasták a könyvet, de a kiállítás felkeltette az érdeklődésüket.

A fő szál egy hajón játszódik, a Pannónia gőzhajó fedélzetén. Miért éppen egy hajót választottál helyszínnek?

A nagyapám a Dunagőzhajózási Társaságnál volt hajóslegény, a fotóját az olvasók is megtalálják a könyvem elején. Mivel együtt laktunk a nagyszüleimmel, ezért rengeteg történetet hallhattam a hajózással töltött éveiről, és amikor elkezdtem írni, akkor ezek az élmények felidéződtek bennem. Levettem a könyvtárban a polcról egy folyamhajózási évkönyvet, és innen jött az ötlet, hogy hajóra helyezem a regényt, amelyet a nagyapámnak ajánlottam.

A nagyapád meg is jelenik a történetben?

Igen, Leopold Edelmann egy hajóslegény a történetben, az ő karakterét róla mintáztam, illetve az illusztrátor, Szimonidesz Kovács Hajnalka is úgy rajzolta meg, hogy az alakja és az egyenruhája is hasonlít rá.

Gyönyörűek az illusztrációk, szinte szétválaszthatatlanok a történettől, melyet megelevenítenek. Hogyan dolgoztál együtt az illusztrátorral? Te választhattad, hogy ő készítse a képeket?

Igen. A 2013-as Aranyvackor pályázatra készült el az első legenda, és az Aranyvackor Facebook-oldalán láttam meg Szimonidesz Kovács Hajnalka képeit. Elküldtem neki a történetet, és nagyon örültem, amikor azt válaszolta, hogy szívesen társul a pályázatomhoz. Ekkor készültek el az első rajzok, és a Holnap Kiadó már ezekkel együtt látta a kéziratot. Annyira kapcsolódik a stílusa a szöveghez, és olyan hasonlóan gondolkodunk, hogy nem is volt kérdés: ő lesz az, aki a teljes könyvet illusztrálja. A korszak ruházatának, találmányainak ábrázolásában adtam neki némi segítséget, de ezeket leszámítva teljesen Hajnira bíztam a képeket, és mindig nagyon tetszettek az ötletei.

Lesz folytatása a könyvnek? Min dolgozol most?

Jelenleg ennek a történetnek a második részén dolgozom, de még nagyon a munka elején tartok. Ez is egy 20. század elején játszódó ifjúsági regény lesz, melyben felbukkannak új szereplők, tárgyak, de stílusában hasonló lesz a korábbihoz, és az olvasó találkozhat benne Antonnal, a korábbi főszereplővel is. Az utazás most is kiemelt szerepet kap majd a történetben, melyben egy múzeumigazgató keresi majd elkeseredetten gyűjteményének eltűnt tárgyait.

Wéber Anikó
Képek: Szimonidesz Kovács Hajnalka illusztrációi a könyvből
Forrás: kultura.hu

2017.06.26