A halottak elégetését a közegészségügyi okok, tehát a bomlással felszabaduló kórokozók mellett a visszatérésüktől való félelem is motiválhatta. Aztán az is igaz, hogy sok helyen egy nagy rakás fát összeszedni jóval könnyebb volt, mint a sírgödröt megásni, de ez csak egy laikus felvetése, nem is kell foglalkozni vele. Az viszont biztos, hogy a szigeti temetőben talált urnában is az úgynevezett urnamezős kultúra emberének hamvai nyugodtak egészen a régészek megérkezéséig. Ezt a halomsíros kultúrát követő, Európa nyugati felétől a Dunántúlig, és a nagy folyón is néhol átnyúló történelmi időszakot a bronzkor részének tartjuk. A temetkezési forma talán éppen ennek a fémnek a kereskedelmével terjedt el az Alpok keleti és északi lejtőitől eljutva egészen a holland tengerpartig. A biztosan meglévő információáramlást pedig fokozatosan egységesedő tárgyi formák követik, amit leginkább a fegyvereknél és a karpereceknél lehet tapasztalni.

Magyarországon a Vas megyei Velemben, a Szent Vid hegyen és a Celldömölk melletti Ság hegyen folyt a bronz feldolgozása. Ide az alapanyagot az Alpokból és a felvidéki Urvölgyből, vagy Libetbányáról szállították. Az olvasztókat működtetők pedig már elhamvasztották a halottaikat is, mint ahogyan ez akkoriban jellemző volt az egész Dunántúlra. Egyes kutatók a kelták őseinek tartják ezeket az „urnamezősöket”; az biztos, hogy szerettek a hegyek tetejére, folyók partjára letelepedni, és már később, a keltákhoz hasonlóan, földvárakat is építettek. És paticsfalu, gerendavázas házakban laktak, emellett – mint eme edényen is látszik –  fejlett volt a kerámiájuk is. És ha megnézzük az urna paramétereit, hát azt láthatjuk, hogy közel megegyezik a mai temetkezéseknél használatosokkal. Ami biztos csak véletlen lehet, kevés a valószínűsége ugyanis annak, hogy a fával történő égetés után ugyanannyi hamut tudtak volna összegyűjteni, mint mostanában a krematóriumokban.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu