A maga 13,2 centiméteres hosszával manapság is fegyvernek minősülne a mi bronzból készült, pontosabban öntött tőrünk, amit egy hasonló anyagból készített szegecs rögzített a nyeléhez. Ez utóbbi pedig valószínűleg valami keményebb fából készülhetett, mert a csont azért elég jól bírja a föld alatt is az idő múlását. Az 1992-ben Várvölgyben, a Szelike tetőn előkerült tőrt az urnamezős kultúra embere használta, méreteiből következtethetően nagy valószínűséggel egy asszonyé vagy éppen lányé lehetett. És önvédelemre, de munkavégzésre is használhatták. A várvölgyi feltárásokról, a bronzkorban ott élő emberekről már ejtettünk szót néhányszor ebben a sorozatban. Ahogyan a bronztárgyak öntésének gyakorlatát is megismerhettük.

Így hát nézzük inkább magát a közelharc fegyverét, a tőrt, amit a mai napig használnak valamilyen formában a hadseregek. A kezdetek itt is a csontra, majd a pattintott és a csiszolt kőre vezethetők vissza, majd pedig jött a réz, a bronz és a vas, később pedig az acél, mint alapanyag. A megnyújtott pengéjű tőrökből lett a kard – nem kellett ezáltal harc közben az ellenfél akciórádiuszába belépni. Ugyanakkor a test test elleni küzdelem, az igazi közelharc fegyverének megmaradt a tőr, amit a római legionáriusok is ott hordtak az övükben. Pontosabban a fémveretes fatokban lévő, „pugio” nevű, levél alakú, 20-30 centiméteres tőrük a bal oldalukon függött egy válaszíjon. És leginkább akkor került elő, amikor már nem volt elég helye a kardnak, lándzsának. Az öldöklő közelharcban, ahol test feszült testnek, és nem volt hely széles mozdulatokra.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu