A könyv még következetesen görgette végig, hogyan válik a naiv, de lelkes Mae-ből világsztár a Google-t és a Facebookot idéző informatikai cégnél, miután vállalja, hogy magára applikálja a cég legújabb találmányát, a kavicsméretű, de HD-minőségű képet közvetítő kamerát, és napi 24 órában streameli az életét. Eggers disztópiájában nem a felülről figyelő Nagy Testvér kényszeríti rá akaratát az emberekre, hanem az okostelefonjukkal egybenőtt netezők vállalják önként, hogy eltörlik a privát szférájukat. Méghozzá az egyesített operációs rendszerrel, amelyben a közösségi médiát, a pénzügyeket, sőt, akár még a szavazást is egy fiókkal és a saját nevét vállalva intézhetik az emberek, akiket a Kör arra biztat, hogy minél több információt osszanak meg magukról, amit ők aztán világjobbító fejlesztésekre használnak majd.

A kör tehát azt ígéri, aktuális kérdésekről, a túlzásba vitt internetes megosztásról, a privát szféra haláláról és a hightech-cégek egyre aktívabb politikai szerepvállalásáról gondolkodik el egy izgalmas thrillerben. Csakhogy nem jut tovább annál, hogy regisztrálja a problémákat. Nem tud dialógusba bocsátkozni semmiről, mert Eggers és a filmet rendező James Ponsoldt csak szélsőségekben gondolkodtak. Aki ellenzi a folyamatos közösségimédia-használatot, az csak a netet az ördög eszközének tartó, a leghétköznapibb beszélgetésben is a közösségi média személyiségtorzító hatásáról értekező introvertált ember lehet. Aki pedig egyetért a Kör olyan szlogenjeivel, mint „a megosztás törődés”, vagy „a titkok hazugságok”, az a háttérben egy politikailag befolyásos mamutcég felépítésén mesterkedik.

Így aztán nincs olyan karakter a filmben, aki vagy ne könyvégető luddita, vagy ne gonosz konspirátor, vagy esetleg általuk megtévesztett naiva lenne. Nincs, aki felvetné a problémákat, amiket a Kör minikamerája okoz: hogyan sérti a nemzetközi jogot és miért vezetne a demokrácia tökéletesítéséhez az, ha az összes információt egy magáncég kezébe adjuk? Bár a könyv is, a film is megpróbálja felvillantani, milyen előnyökért – például a szklerózis multiplexben szenvedő apa egészségének folyamatos monitorozásáért – mondanak le az emberek a magánéletükről, A kör fel sem veti a legkézenfekvőbb vitatémákat. Ponsoldt filmje azzal sem foglalkozik, hogyan próbálnak az informatikai óriáscégek vezetői egyre inkább beleszólni a politikába, pedig épp ez lehetne a legaktuálisabb aspektusa, főleg azok után, hogy Mark Zuckberberg egy fejlesztői konferencián (!) nemrég Donald Trumpot kritizálta, és arról beszélt, hogyan fogja a Facebook jobbá tenni a világot, és elvinni az internetet – értsd: a Facebookot – a szegényebb országokba.

Ponsoldt rendezésében azonban nem csupán merő unalom lesz Edward Snowden rémálmából, ahol az emberekről gyűjtött összes adat egy nagyhatalmú cég kezében összpontosul, hanem egy ideológiai katyvasz, amiből azt se lehet kikövetkeztetni, pontosan minek a veszélyeire akar figyelmeztetni a film. A kör ugyanis olyan hatást kelt, mintha a finálét egyszerűen levágták volna, és kimaradt volna a lényeg: hogyan buktatják meg a gonoszokat, és egyáltalán, mitől gonoszok ők? Mi van abban a titkos levelezésben, amit napvilágra hoznak? Milyen visszaéléseket követtek? És tényleg elég, ha jó kezekbe kerül a technológia? Ponsoldték annyira el akarják kerülni, hogy technológiafóbnak tűnjenek, és az internetet nevezzék ki főbűnösnek, hogy menthetetlenül idealista végkövetkeztetésre jutnak. Ha jól sikerült dekódolni a végkifejletet, akkor nem a teljes átláthatóságban látják a bajt, hanem abban, ha valaki a privát céljai érdekében akarja felhasználni. De az már senkinek nem jut eszébe, hogy a rendszerbe kéne belső kontrollt építeni, hogy ne élhessen vissza a felhalmozott információval senki, vagy éppenséggel azt kéne akadályozni, hogy bárki is összegyűjthessen ennyi információt egy emberről és a magánéletéről.

És persze azzal is baj van, hogy Hollywood már megint a könnyebb utat választotta, és ezzel kiherélte Eggers vízióját. Mae ugyanis eredetileg egy lépésről lépésre fanatizálódó lány volt, a Kör teljes átláthatóságot követelő ideológiájának plakátarca, aki nem lebuktatja, hanem segíti a vezetőket, és tovább építi a szép új világot. Ezzel szemben a filmben a két oldal (az internetről leiratkozó exbarátja, Mercer és a Kört Steve Jobs-i karizmával vezető Eamon Bailey) közt őrlődő jó kislány, aki a végére persze a sarkára áll. A pszichológiai ív, ahogy a médiasztárság eltorzítja személyiségét, tönkreteszi a barátságát a szintén a cégnél dolgozó Annie-vel, teljességgel hiányzik a filmből, így aztán érthetetlen lesz, miért omlik össze egyik pillanatról a másikra a barátnője, és miért nincs komoly lelkifurdalása Mae-nek egy halálesetben játszott szerepe miatt, ha egyszer nem vakította el totálisan a cég ideológiája.

A hasonló dramaturgiai és karaktervezetési hibáktól hemzsegő film olyan érzetet kelt, mintha a stúdió kivette volna azt a rendező kezéből, és a koncepciójával szembemenve újravágta. A végeredmény egy kaotikus nonszensz, amiből még a sztárok sem jönnek ki jól. Az ébredő Erő kiugrott rohamosztagosának, John Boyegá-nak karaktere nincs, csak dramaturgiai funkciója, Tom Hanks-nek, a cég vezetőjének csak a karizmáját kell eljátszania, a világuralomra törő manipulátor hátsó gondolatait nem, Emma Watson pedig pusztán egy újabb naivaszerepet tudhat maga mögött, hiszen nem a könyv fanatizálódó újoncát, hanem a tékozló lányt játssza, akiből a látszat ellenére sosem veszik ki az igazságérzet. Ez az idealista végkifejlet pedig túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és korántsem olyan félelmetes, hogy a film után ne rögtön az okostelefonunkért nyúljunk posztolni, hogy ha valamire, hát A körre nem érdemes időt meg pénzt áldozni az életünkből.

A kör (The Circle)
amerikai, 110 perc, 2017
rendezte: James Ponsoldt
írta: James Ponsoldt, Dave Eggers
fényképezte: Matthew Libatique
vágó: Lisa Lassek
zene: Danny Elfman
producer: Anthony Bregman, Gary Goetzman, Tom Hanks, James Ponsoldt
szereplők: Emma Watson, Tom Hanks, Karen Gillan, John Boyega, Ellar Coltrane, Ellen Wong
forgalmazó: Big Bang Media
bemutató dátuma: 2017. április 27.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu