Nemrégiben a Berlinben díjesővel jutalmazott Testről és lélekről című filmben Enyedi Ildikó pókháló-finomságú érzékenységgel vizsgálta, szétválasztható-e test és lélek. A Nyers egy másik, női alkotó által rendezett fesztiválkedvenc alkotás (tavaly Cannes-ban díjazták), amely hatásmechanizmusában nem is különbözhetne jobban Enyedi művétől, mégis hasonló problematikát vet fel. Míg azonban a szarvasos-szerelmes románcban test és lélek csodálatos egymásra találását tapasztalhattuk meg a végén a főhősökkel együtt, addig a Nyersben épp e kettő, pontosabban inkább a test és az elme szétválasztása hozhatja el a végső katarzist.

Egyenlőek vagyunk-e a testünkkel? Arathat-e győzelmet az elme a test felett? – teszi fel a kérdéseket Julia Ducournau, fiatal francia rendezőnő, aki le sem tagadhatná, hogy Cronenberg az egyik példaképe. Csak míg a kanadai alkotó hősei például a Karambolban saját maguk döntenek testük (és mások testének) szétroncsolása mellett, addig a Nyers központi figurájának, egy Justine nevű fiatal lánynak a választása mindössze annyi: ellenáll-e a pusztító és önpusztító késztetésnek, vagy átadja magát neki.

Ducournau filmjének főhőse egy állatorvosnak tanuló, elsőéves egyetemista, akinek domináns nővére ahelyett, hogy segítené a beavatási rítusok kegyetlen világában, inkább – a saját maga mintájára – szörnyeteget farag belőle. A vámpír- és zombifilmek tanulságaként ma már mindenki tudja, hogy akár legközelebbi rokonaink és szeretteink is bármelyik percben átváltozhatnak vérszívó-emberevő rettenetes lényekké – a Nyers (mint minden kannibálfilm) azzal fokozza ezt a borzalmat, hogy megmutatja: nem kell más létforma ahhoz, hogy az ember elképzelhetetlen szörnyűségeket vigyen véghez.

A francia alkotó már korábbi műveiben, egy Junior című 2011-es rövidfilmben és egy Mange című 2012-es tévéfilmben is (amelynek társrendezője volt) a kívülállás élményét fogalmazta meg; az első esetben egy gyönyörű nővére árnyékában élő kamaszlány testi átalakulásával, a másodikban pedig egy étkezési zavarral, a bulémiával (azaz a farkaséhséggel!) a középpontban. Ezek egyenes folytatásaként a Nyersben Ducournau a végletekig viszi mind a szexuális öntudatra ébredés, mind pedig az étkezési zavar problematikáját, egyúttal össze is kapcsolva a kettőt.

De Sade márki hősnőjéhez hasonlóan a mi Justine-ünk is bekerül egy saját szabályokkal működő, zárt világba, ahol éppen azok használják ki és verik át rútul, akikben a legjobban megbízik. A modern Justine-re azonban elég nehéz lenne kizárólag áldozatként tekinteni, hiszen a szadista kínzásoknak nemcsak elszenvedője, de okozója is. A főhősnő elszánt vegetáriánusból zavart kannibállá válását pedig a rendező olyan zsigeri reakciókat kiváltó képsorokkal mutatja be (a levágott ujj elcsócsálása vagy egy félig megevett emberi test plasztikus megjelenítése több vetítésen is rosszullétet váltott ki a közönség tagjaiból), ami a néző testműködését is bekapcsolja – Julia Ducournau hitvallása szerint ugyanis ha a testünk aktív, az elménk is az lesz.

A testhorrorok és szadista kannibálfilmek helyett a Nyers legközelebbi rokona mégis a Carrie, amelyben De Palma úgyszintén pusztító energiák térnyerésével köti össze egy kamaszlány szexuális öntudatra ébredését (elég egyértelmű vizuális jelzésként a rendezőnő meg is ismétli az 1976-os horror „disznóvéres zuhany”-jelenetét). Csak miközben a Carrie-ben végül megállíthatatlanul elszabadul a szörny, Ducournau főhősnője úgy dönt (miután oly módon szembesülhet potenciális pusztítása iszonytató következményeivel, hogy neki magának nem kell gyilkossá válnia), hogy kordában fogja tartani.

A Nyers tökéletes, illetve tökéletesen szélsőséges coming-of-age mozijában Justine ugyanúgy megtanulja, mint bárki más a felnőtté válása során, hogy mi a különbség jó és rossz között, csak itt a rossz nem a lopást, a csalást vagy a hazugságot jelenti, hanem az emberevést. Ráadásul míg egy átlagos kamasz fejlődését jobb esetben támogatja a családja, addig itt a film végén a kör bezárul: Justine tökéletes csapdahelyzetbe kerül, hiszen kiderül, hogy szülei, akiktől védelmet várna, ugyanolyan tomboló fenevadak, mint a nővére.

Az utoljára elhangzó nyomasztó atyai parancsnak engedelmeskedve pedig a főhősnőnek úgy kéne megoldania a szörnyű helyzetet, hogy abban egyszerre bűnös és áldozat. Ahogy az állatorvosi egyetem diákjainak ahhoz, hogy végül elnyerjék a jogot az állatok gyógyítására, a primitív és durva beavatási szertartások során maguknak is állatokká kell válniuk, úgy Justine-nek is meg kellett tapasztalnia, sőt véghez vinnie a vérengzést, hogy utána gyógyírt találjon rá. A film nyitott befejezése azonban azt sugallja, hogy erre inkább kevesebb, mint több az esély.

Ezzel a csavarral pedig Ducournau a coming-of-age mozit kiterjeszti az összes embert érintő univerzális dilemmává. Legyen szó környezetünk pusztításáról, a legutóbbi botrányos amerikai elnökválasztásról, a demokráciának a világ több országában – köztünk a miénkben – is tapasztalható csődjéről, ugyanúgy igaz ránk mindannyiunkra, mint a Nyers főhősnőjére, hogy a szörnyetegek és az áldozatok is mi vagyunk.

Nyers (Grave)
írta: Julia Ducournau
rendezte: Julia Ducournau
fényképezte: Ruben Impens
vágó: Jean-Christophe Bouzy
zene: Jim Williams
producer: Jean des Forêts
szereplők: Garance Marillier, Ella Rumpf, Rabah Nait Oufella, Laurent Lucas, Joana Preiss
gyártó cég: Petit Film, Rouge International, Frakas Productions, Canal+
forgalmazza: Titanic Filmfesztivál
bemutató dátuma: 2017. április 7. (24. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál)

Vajda Judit
Forrás: filmkultura.hu