Munkája ugyan szenzációhajhász, mondhatni bulvár, de mégis az egyik legfontosabb forrás Caesar utolsó napjainak rekonstruálásához. A másik alapvető auktor Plutarkhosz, aki Párhuzamos életrajzok című gigászi művében egyenesen Nagy Sándorhoz hasonlította a római politikus-hadvezért.

A merénylet célja a dictator eltűntetése volt, s a korábbi viszonyok helyreállítása. Egyes előkelők a köztársaság régi időszakait sírták vissza, annak soha nem létező állítólagos harmóniájával. Noha Caesar kétségtelenül egyeduralkodó volt, de a köztársaság díszleteire nagyon vigyázott, s igyekezett nem megsérteni a hagyományokat. A Caesar előtti 100 évet már áthatotta a köztársasági forma hanyatlása, ami nem meglepő, hiszen ezt az államformát egy városállam számára találták ki, ám Róma közben kontinensnyi birodalom lett. Erős államférfiak kellettek egy ilyen monstrum irányításához, nem évente cserélődő különböző képességű emberek. Caesar államférfi volt (hibákkal), és ahogy Antonius később állította, a többiek egyszerűen nem tudták elviselni a nagyságát.

Kr.e. 44 tavaszára megszerveződött egy elég heterogén csoport, amely eltökélte, hogy megölik a szerintük királyi címre vágyakozó Caesart. A társaság Gaius Cassius Longinus és Marcus Iunius Brutus köré csoportosult. A terv motorja Cassius volt, míg Brutus a nevét adta hozzá, hiszen abból a családból származott, amelynek őse – egy másik Brutus – elűzte Róma utolsó királyát. Mellettük sok senator is tudott a merényletről, összesen hatvanan voltak. A két történetíró szerint előjelek egész sora figyelmeztette Caesart arra, hogy március 15-én inkább maradjon otthon, de ezekre nem hallgatott, a merényletről érkező figyelmeztető levelet pedig reggel nem nyitotta fel. Suetonius szerint maga Caesar is megálmodta a merényletre virradó éjszaka, hogy Jupiterrel röpköd, és kezet fog az istenséggel. Az mondjuk elgondolkodtató, hogy ezt honnan tudhatta Suetonius, hiszen Caesart másnap megölték, így nem nagyon volt ideje elmondani a sztorit.

Mikor Caesar a szenátus épületébe megérkezett, s leült a neki szánt karosszékbe, a merénylők igyekeztek hermetikusan elválasztani a be nem avatott többségtől. A színész szerepe Cimber Tilliusra esett, neki kellett elvonni az áldozat figyelmét, s szóval tartani, amíg mindenki körbeveszi. Az összeesküvők megfogadták, hogy mindannyian bevisznek egy-egy tőrdöfést, így egyiküknek sem lesz visszaút a gyilkosság után, tettük összeköti a sorsukat. Mikor megunva őt, Caesar el akarta hessegetni Cimbert, az megragadta a tógáját két kézzel, s Caesar ekkor meglepetésében felkiáltott: „De hisz ez erőszak!”. A jeladásra Casca ugrott hozzá, és tőrével (pugio) néhány centivel a torka alatt megszúrta. Caesar ekkor a nála lévő íróeszközt belevágta Casca kezébe, és megpróbált felugrani székéből, de mindenhonnan újabb szúrások érték. Végül 23 szúrást kapott, s lerogyott a szenátus kövére.

Nagyon érdekes Caesar utolsó szavainak története is, amelyet rendszerint a „Te is fiam, Brutus?” formában ismerünk. Suetonius szerint a görög „Kai su, teknon?” mondatot vágta fogadott – pletykák szerint nem is csak fogadott – fia szemébe. Ez szó szerinti fordításban: „Te is, gyermek?”, vagy az adott helyzetben leginkább „Te is, fiam?”. Ez aztán Shakespeare Julius Caesar című színművében már „Te is, Brutus?” lett, s innen egyenes az út a kettő összeragasztásához, hogy aztán a mi füleinknek már a „Te is fiam, Brutus?” legyen ismerős. A merénylet másik elsődleges forrása nem említi a híres mondatot, szerinte Brutus csapásakor Caesar fejére rántotta tógáját és összerogyott. Plutarkhosz szerint a haldokló az elsőként szúró Cascának szúrt oda viszonzásként egy mondatot: „Casca, te nyomorult, mit csinálsz?”. Nehéz eldönteni melyik az igaz, de az tény, hogy Casca szúrt először, és a nyakán sebezte meg a dictatort. Lássuk be ezek után nehéz elképzelni, hogy a sokadikként döfködő Brutus-szal leálljon beszélgetni…

A merénylők mindössze addig jutottak el, hogy meg kell ölni Caesart, ezen túl semmi ötletük nem volt, hogy a széteső államapparátust hogyan kellene átszervezni a köztársaság megújítása érdekében. Ráadásul amint véghezvitték a gyilkosságot, teljesen elbizonytalanodtak. Ha már zsarnokot öltek, akkor logikus lett volna a zsarnok támogatóit és potenciális utódjelöltjeit is eltenni az útból, de ezt nem tették meg, így Antonius, majd Octavianus is szabadon cselekedhetett, hogy aztán fellépjen velük szemben.

Az István a királyból (is) ismert újszövetségi bölcsesség, mely szerint kard által vész, ki kardot ragad, a tőrre is igaznak bizonyult. Suetonius így írja le a merénylet következményeit az elkövetőkre nézve: „Gyilkosai közül egyik sem élte túl akár csak három évvel is, és egyik sem halt meg természetes halállal. Mindegyiket elítélték, aztán egyik így, másik úgy, ki háborúban, ki a tengeren pusztult el; akadt olyan is, aki ugyanazzal a tőrrel ölte meg magát, amellyel Caesart meggyilkolta.” Ráadásul igazán tudhatták volna, hogy Julius után Augustus következik még a naptárban is…

A képen, Léon Gérôme festményén a Caesar meggyilkolása utáni közvetlen pillanatok láthatók.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Caesar élete. 62-66., Suetonius: Caesarok élete. I. könyv. 80-82.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.