Az amerikai Halpern kifejezetten nívós szerzőnek számít, talán ő a jelenlegi legjobb ismerője az I. világháború során a mediterrán vizeken folyó harcoknak. Sajnos a newporti Haditengerészeti Főiskola professzorának legjobb összefoglaló műve (The Naval War in the Mediterranean, 1914-1918) nem jelent meg még eddig magyarul, ám a Laurus kiadó 2007-ben kiadta az Otrantói ütközet című munkáját. A kötet rendkívül olvasmányosan mutatja be az I. világháború elfeledett adriai-tengeri harcterét, és az ott harcoló erőket. Mint a cím is jelzi, fő témája az 1917. május 15-én lezajlott Otrantói ütközet. Nem közismert, de a hadtörténetírás több, ezen a néven futó összecsapást tart számon, s ezek közül a harmadik volt a legjelentősebb.

A hadtörténész kifejti, hogy noha a hadihajók létszáma alapján az Otrantói ütközet ugyan nem mérhető a Jütlandi csatához, ám több szempontból még annál is összetettebb volt. Az Otrantói-szorosban megvívott összecsapás ugyanis az első olyan flották közötti harc volt, ahol, ha nem is döntő, de nagyon fontos szerepet játszottak a repülőgépek. Halpern mindkét hadviselő fél levéltári anyagát felkutatta, hogy minél árnyaltabb képet adhasson a csatát megelőző haditervekről és magáról a küzdelemről. Számunkra már csak azért is érdekes ez, hiszen az osztrák-magyar hajókat a történelmünkben később olyan fontos szerepet játszó Horthy Miklós vezényelte, s az 1989 előtti történetírás igyekezett e tevékenységét elhallgatni vagy elviccelni (lásd: „király nélküli királyság, élén a tenger nélküli tengerésszel”). Halpern most bemutatja nekünk nagyon olvasmányos, élvezetes stílusban, hogy Horthy bizony nem véletlenül lett később a K.u.K. Kriegsmarine utolsó főparancsnoka, az Otrantói ütközetben bátor, megfontolt és hidegvérű parancsnoknak bizonyult, aki még megsebesülésekor is tovább irányította hajóit, amíg csak eszméletét nem veszítette. Az Osztrák-Magyar Hadiflottáról a legtöbb magyar szinte semmit sem tud (holott akkor a világ 8. legerősebb tengeri hadereje volt), az meg már végképp kuriózumnak hat, hogy Ausztria-Magyarország tengeralattjárókkal rendelkezett. Márpedig 1917. május 15-én az ütközet a tenger felszíne mellett az alatt és a felett is zajlott.

Halpern az első fejezetben bemutatja a nagyon speciális harctérnek bizonyuló Adriai-tengert, majd a második-harmadikban a két megmérkőző fél vezetését, haditengerészeti erejét, s felkészülését az összecsapásra. A negyedik fejezetben Horthy öt hajójának (SMS Novara, SMS Saida, SMS Helgoland, SMS Balaton, SMS Csepel) rajtaütését követhetjük az Otrantói-szorost lezáró blokádhajókon. Ezt a leghosszabb és legizgalmasabb rész követi, amely a harccsoport hazafelé tartó versenyfutását írja le, valamint a négyszeres túlerő ellen vívott küzdelmét. A hatodik fejezetben Halpern a flották hazaérkezését írja le, majd a hetedikben összegzi az ütközet eredményét. A kutató meggyőzően bizonyítja, hogy a sokak által – hamisan – működésképtelennek és haldoklónak tekintett Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete többnemzetiségű legénységével még 1917-ben is képes volt felvenni a harcot olyan történelmi tengeri nagyhatalmakkal, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország, és ez nem csekély teljesítmény. Márpedig az, hogy a jelenleg talán legjobb e témát kutató hadtörténész nyilatkozik rendkívül pozitívan az Osztrák-Magyar Haditengerészet és Horthy teljesítményéről, mindenképpen figyelemre méltó, annál is inkább, mivel amerikaiként tulajdonképpen hazája egykori ellenségéről állapítja ezeket meg.

A kötet kemény kötésben jelent meg, borítója se nem különösebben szép, se nem feltűnést keltő. A kiadás korrektnek mondható.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.