A bbc.com What makes a great horror movie soundtrack? (Mi teszi a jó horror filmzenét?) című cikkében azt olvashatjuk, hogy a horror és a zene kapcsolata akkor kezdődött, mikor a mozgóképeken feltűnő démonok és szörnyetegek még nem tudták hallatni a saját hangjukat. A modern horror filmzene története tehát a némafilm korszak idejébe nyúlik vissza: Friedrich Wilhelm Murnau 1922-ben készítette el Nosferatu, az éjszaka fantomja című hátborzongató alkotását, melynek premierjén a borzongató dallamokat Hans Erdmann élőben játszotta. Bár Erdmann zeneművei nem maradtak fenn, egyértelmű, hogy a Nosferatu zenei világa újszerű volt a korszakban.

Időközben Hollywoodban megszülettek az új szörnyek – Dracula, Frankenstein –, és felvirradt a hangosfilm hajnala is, mely egyértelműen kedvező fordulat volt a horror műfaja számára. A félelem hangja nem kapcsolható egyetlen műfajhoz vagy hangszerhez, és – akárcsak az izgalmas, ijesztő vizuális megjelenítés – időtlen hangulatot áraszt. Vegyük például Bernard Herrmann Hitchcock Psycho-jához készített híres hegedűszóját, melyet ha egyszer hallottunk, soha nem felejtünk el.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A fekete-fehér világ után az 1970-es, 1980-as években élénkvörös vér, valamint a szintetizátor hangja uralkodott a horrorfilmekben, újfajta szenvedélyt adva a népszerű műfajnak. E korszakból ki kell emelni John Carpenter rendező-zeneszerzőt, aki olyan filmek zenéjét szerezte, mint az 1978-as Halloween vagy az 1987-es A sötétség fejedelme. De legalább ennyire emlékezetes Ennio Morricone A dolog című filmhez szerzett zenéje is. „A zene segít felépíteni és fenntartani a feszültséget” – vallja Spencer Hickman, a Death Waltz Recording Company menedzsere, aki azt is elárulta, hogy az ilyen zenék – akárcsak a műfaj – iránt egyre nagyobb a kereslet a filmzene piacán.

A hatásos horror filmzene megalkotása művészet, ugyanakkor tudomány is. Daniel Blumstein, a Kaliforniai Egyetem professzora készített egy tanulmányt, melyben a filmekben feltűnő (non-lineáris) hangokat és hatásukat vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a horrorokban felhangzó zene az ember alapvető érzékeire hat, végső soron pedig félelmet generál. Ilyen non-lineáris hang például a Psycho híres hegedűszója, mely olyan elemi félelmet generál az emberben, amilyet a veszélyben lévő állat tapasztal, mikor menekül a ragadozó elől. Ezt az ősi félelemérzetet szeretnék feléleszteni az emberekben a horror filmzenék szerzői – vallja Rowan Hooper, a New Scientist ügyvezetője. A horrorfilmekben felcsattanó hangok ugyanis képesek megijeszteni, érzelmileg manipulálni a nézőt, mely által a képi hatás csak még erősebb – mondja.

„Mindenki ugyanúgy fél, függetlenül attól, hogy mely kultúrában él. Az érdekes inkább az, miképpen lehet félelmet kiváltani az eltérő személyiségű, kultúrájú nézőkből” – állítja Hooper, aki arra is rámutat: a horrorfilmek hangjai, zenéi gyorsabb szívdobogást eredményeznek és kulcsfontosságú elemei az adrenalinszint növelésének, melynek eredményeképpen a nézőben életbe lép a harc vagy a menekülés ösztöne. A horrorok félelemkeltő hangjai, zenéi sokkoló kontrasztokkal élnek: magukhoz húznak, aztán hirtelen ellöknek minket – mondja Hooper, ékes példaként pedig Jonathan Glazer A felszín alatt című alkotását említi, mely véleménye szerint egy modern klasszikus, ami jól használja ki a csend és a hang összhatását, zenéje pedig önmagában is kellőképpen hatásos.

Ha a hangzásvilág a film elejétől a végéig egyenletes, akkor nem szolgál semmilyen meglepetéssel, ám a horrorfilm épp a meglepetések terepe. A horrorfilmek zeneszerzői ezért olyan dallamokat alkotnak, melyek nemcsak megijesztik a nézőket, hanem magukkal is ragadják őket, emellett pedig folyamatosan fenntartják a feszültséget.

Tóth Eszter
Forrás: kultura.hu