Vavyan Fable: Szamurájszív

Horváth Gábor könyvkritikája

Pontosan tudom, hogy 2003-ban olvastam először Vavyan Fable kötetet, mikor egy esős tavaszi napon, könyvtári gyakorlaton voltam a csornai városi könyvtárban. Olvasó alig tipegett be az égi áldás következtében, s a Jégtánc került a karmaim közé. Annyit sem tudtam a Fable név mögött bujkáló személyről, mint VV Gipsz Jakab az etikáról.

Engem sohasem a röhögés miatt vonzott Fable, bár tudom, sokan emiatt szeretik. Nem is a szófordulatok, szófacsarások miatt vettem kezembe a műveit, ezek – noha sokszor szórakoztatnak, mivel magam is gyakran élek ilyenekkel – még számomra is túlságosan erőltetettek időnként. Ami miatt imádtam Fable könyveit, az a világról kialakított egyszerű, sallangmentes értékorientált képe és az iszonyatosan pörgős tempó, amely regényeit jellemzi.

Mit kaptam ebből az új krimiben? Hát a pörgés nem hiányzott a Szamurájszívből sem, az biztos. Az ember csak kapkodja a fejét, az oldalakat lapozván, hogy most éppen kire vadászik a zsarupáros. Fable egyik beteg perverztől a másikig hajt minket, van itt minden, mi szem-szájnak és tévéhíradóknak (hány)ingere.

A kötet első számú főgonosza nyilvánvalóan a tömeggyilkos norvég Breivikről mintázódott, megspékelve némi UFO-s agyalágyult beütéssel. Vicces volt a karaktere, de talán kár volt ennyi abnormalitást zsúfolni egy személybe. Azt természetesen meg sem kell említenem, hogy antagonistánk nem „nemzetiszocialista”, csak szimplán „náci”. Pedig mennyivel részletesebb mondanivalóval bír az eredeti teljes név! Ezért aztán hanyagolják rendesen a „mainstream” kultúrában. Na mindegy… Mellesleg az egész fazon olyan volt, mintha a Hihetetlen magazin „heti kretén” rovatának éves toplistájáról lett volna összeollózva. Egy ilyen alak a valóságban az első bombakészítő akciója során beterítette volna a környéket.

Természetesen Fable regényei nem is a valóságról szólnak, noha sokszor igen kemény mondanivaló is akad bennük. Ebben a regényben ez hiányzott számomra. Sőt valahogy az a szépség és báj, ami a Jégtáncban annyira megfogott, azt sem leltem meg (és a legutóbbi években megjelent más regényeiben sem). Nem tudott elvarázsolni, de azért szórakoztatott. Talán csak öregszem, és már nem látom a világot olyannak, mint húszévesen. Mindenesetre a jó és rossz harca mindig vonzó és klasszikus téma, bárminemű feldolgozásban. Szerencsére a Fable-féle empátia nem csúszik át a mindenhonnan ránk özönlő toleranciatúltengésbe, ő sohasem helyezi előrébb a bűnöző jogait az áldozaténál.

A karakterek az írónőnél megszokottak: Vis Major még mindig nagyon menő, Kyra zakkant őrült, Don’Gelo üde színfolt volt (tipikus Fable-macsó, akin asztalt lehet törni). A gyerekszereplők nem sok vizet zavartak, a bűnözök meg epizodisták. Hogy ismét feltűnik a Denisa-Belloq páros is, igazából nem érdekes, másodhegedűs státusszal kénytelenek beérni, ami talán nem is baj. A kevesebb néha több – bár a matematikusok alighanem ezért nyakamon tesztelnék a húrelméletet. Amiről persze tudom, hogy fizika. Néha a rajongók – hú, de utálom ezt a szót… – közt megy a csata, hogy Denisa vagy Kyra, Belloq vagy Tatami… pardon Vis Major. Ezt mondjuk annyira nem értem, mert a két páros közt annyi a különbség, akár két pompomlány között a meccs félidejében: némileg más háttérsztori, de teljesen csereszabatosak.

A könyv szerkezetét tekintve két különálló, időben és szereplőkben elkülönülő vonal. Az egyik a „mostban”, a másik az előző karácsony táján játszódik. Engem nem zavart különösebben, de nem is adott hozzá a dolgokhoz, mivel a két szálat csak Kyra és Vis Major személye köti össze. El tudom képzelni, hogy valakit zavart az ide-oda ugrálás. Amit még negatívumként kiemelnék: az angyalos betétek teljesen felesleges mivolta. Fogalmam sincs, miféle célt szolgáltak, hacsak nem Kyra Emett elmegyógyintézetbe kerülését előlegezik meg.

Szóval nem egy rossz könyv a Szamurájszív, bár kedvenceim (a Jégtánc mellett ide sorolhatóak: Ki feküdt az ágyamban?, Ébredj velem!) színvonalát nem érte el, de lényegesen jobban tetszett, mint a számomra Fable munkásságában mélypontot jelentő Habospite vagy a Tíz kicsi kommandós.

A kiadásról: semmi meglepő. A Fabyen kiadó – azaz Fable saját kiadója – hozta a szokásos Fable stílusú könyvet: színes borító, fűzött kiadás. A fűzés Fable könyveinél a jobbak közé szokott tartozni, meglepően kevés kötete esett szét a könyvtárunkban az évek során (kivéve a Csontfuvola, amely viszont gyakorlatilag azonnal), majd az idő eldönti, ez is ilyen-e. A borítókép borzalmasan túlzsúfolt, a homokvárat nézve pedig erőt vesz rajtam az értetlenség. Összességében a célnak megfelel, ránéz az ember, és tudja, Fable-könyv. Már csak azért is, mert a címnél lényegesen nagyobb betűkkel vésték rá. Hiába, Fable már fogalom a magyar szórakoztató regények piacán. Joggal.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.02.12