Kitaibel Pál az akkori Sopron vármegye Nagymarton (ma az ausztriai Burgenland: Mattersburg) nevű községében született, jómódú paraszti családból. Iskoláit Sopronban az egykori jezsuita, későbbi bencés gimnáziumban (ma Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskola), majd a győri bencés gimnázium filozófiai osztályában végezte. Budán 1780-tól rövid ideig jogi tanulmányokat folytatott az egyetemen, majd nemsokára az orvosi karra iratkozott át. Érdeklődése ugyanis már ekkor a természettudományok, különösen a növénytan felé vonzották, s mivel ez időben a botanikát önálló tudományszakként még nem tanították, kedvenc tárgyának elsajátítását az orvosi oklevél megszerzésével kényszerült összekapcsolni. Orvosi gyakorlatot sohasem folytatott, negyedéves orvostanhallgató volt, amikor kinevezték az egyetem vegytani-növénytani tanszékén Winterl Jakab professzor tanársegédjévé, majd adjunktusává.

A tanszék egyik feladata a botanikus kert (a „Füvészkert”) gondozása volt. Nagy lelkesedéssel látott munkához. Élő anyagot és magokat gyűjtött, havi, majd évi jelentéseket küldött a helytartótanácsnak, rendezte és bővítette a herbáriumot. Rendkívüli szorgalommal dolgozott mostoha körülmények közt. Laboratóriumát otthonának konyhájában alakította ki, és állandóan dokumentumainak megfelelő elhelyezéséért kellett küszködnie. Rendes egyetemi tanári kinevezését 1802-ben kapta meg I. Ferenc császártól. 1807-ben pedig kinevezték a Füvészkert igazgatójává.

Kezdetben főleg kémiával, ásvány- és ásványvízvizsgálatokkal foglalkozott. „Ő állított elő a világon először klóros meszet, dolgozott ki többféle analitikai eljárást, vett részt a hazai répacukor-gyártási kísérletekben, szappanok előállításában és a tellúr nevű fém felfedezésében” – írta róla halálának 150. évfordulóján az Élet és Tudomány. Vegyészeti munkájáról keveset tudunk, és még kevesebbet tudott a korabeli tudósvilág: a nehéz körülmények között publikálásra nem maradt ideje. A hazai ásványvizekről szóló posztumusz műve, a Hydrographia Hungariae (1829) ma is forrásmunka.

Később a botanikus kert bővítése és az ezzel összefüggő terepfeladatok kötötték le figyelmét és idejét. Terepre csak tavasztól őszig volt érdemes menni. Útjai kezdetben csak néhány naposak, aztán egyre hosszabbak voltak. Csak a XVIII. század végén kerül sor első ízben olyan rendszeresen megtervezett és végre is hajtott kutatómunkára, amelynek során az egész ország területét bejárják, és földtani, állattani, valamint növénytani szempontból átvizsgálják. Különös büszkeségünk, hogy ezt nem külföldi, hanem magyar kutató, Kitaibel Pál végzi – írta Tasnádi Kubacska András. (Élet és Tudomány Kalendárium, 1957)

1799-ben Kitaibel és Waldstein Ferenc Ádám gróf előfizetési felhívást tettek közzé hazai és külföldi folyóiratokban egy képes magyar növényleírás megjelentetésére. Magyarországot botanikai tekintetben szinte csak az osztrák határon kutatták fel pontosabban, amikor Európában már majdnem minden moha még a tenger fenekéről is napfényre került, ebben az országban több száz növény elrejtve maradhatott, ez a föld termékekben, ritka növényekben és ásványkincsekben igen nagy gazdagságot mutat fel – írták a felhívásban.

Kitaibel több mint ezerkétszáz napot töltött terepen, eközben mintegy 20 ezer kilométert járt be a Kárpát-medencében. Közel 150 növényfaj első tudományos leírója. Időrendi sorrendben Kitaibel Pál a következő jelentősebb utakat tette (térkép):
- 1784-től: Dunántúli-középhegység (Budai-hegyek, Pomáz, Nagyszál, Piliscsaba, Tata) és a Gödöllői-dombvidék (Aszód, Fót, Gödöllő, Ercsi, Érd, Csepel, stb.);
- 1792: Horvátország (első horvátországi út) és a Bánság (feljegyzések ezekről nem maradtak);
- 1794: Észak-Olaszország (Somogy érintésével Trieszten át Velencéig és Páduáig, Gombocz arra következtet, hogy ezen út során járhatott Kitaibel Szlavóniában);
- l795: Bártfa – Tátra;
- 1796: Máramaros (Debrecenen, Nyíregyházán, Nagykárolyon, Nagybányán át a Rozsály-alhavasra – Máramarosszigetről a Nagy-Pietroszra, s Rahón át a Popivánra – visszaútban Tokaj);
- 1797: Mátra (a parádi ásványvíz vizsgálata);
- 1798: A nagyváradi út (Püspök- és Félixfürdő – Nagybánya); még ebben az évben külföldi tanulmányút: Bécs, Prága, Lipcse, Berlin;
- 1799: Baranya (a Balaton környéke, Keszthely, Csáktornya, a Dráva mentén Pécsre, vissza a Duna mentén);
- 1800: Bánság (az Alföldön át egészen az Al-Duna környékéig);
-1802: Horvátország (Bicske, Tata, Pápa, Zalaegerszeg, Csáktornya, Zágráb, Plitvicei-tavak, Velebit-hegység);
- 1803: Mátra – Hegyalja – Szatmár – Zemplén – Bereg (visszaútban Gömör és Nógrád);
- 1804: Árva megye (Börzsöny – Selmecbánya, a Tátra egészen a Krivánig, vissza a Garam völgyén);
- 1805: Bánság (Mehádia és Arad környéke)
- 1806: Hanság – Fertő (Mosonmagyaróvár, Nagymarton, betegsége miatt jelentősen lerövidítve);
- 1807: Parád – Cegléd (Bugac) – Eperjes;
- 1808: Szlavónia (Fejér, Tolna és Somogy megyéken keresztül a Dráváig, vissza a Balaton mellett).

Az 1806-ra tervezett utat nem tudta valóra váltani, mert súlyos betegsége megakadályozta. György testvérénél betegeskedve, legyengülve, hónapok múlva a Rábaköz érintésével érkezett vissza Pestre. Egyre többet betegeskedett, ízületi bántalmaira Parádon és Balatonfüreden keresett enyhülést. 1809-ben és 181l-ben a botanikus kert költözködése miatt csak kisebb utakra telt erejéből: Bánság (1810); Mátra-Miskolc (1812); Bártfa (1813); Máramaros (1815); Balaton-felvidék (1816). Előszeretettel kereste fel a gyógyfürdőket, s közben a gyógy- és ásványvizek elemzésével foglalkozott, 1816-ban nyugalomba vonult. A megérdemelt pihenést azonban sokáig nem élvezhette, mert a betegsége súlyosbodott, hatvanegy éves korában, 1817. december 13-án halt meg. A sírnál hivatali utóda, Schuster János búcsúztatta. Ő vésette sírkövére ezeket a sorokat:

„Magyarország flórájának ritkaságait felkutatta, a hazai föld természetét ismertette, forrásainak titkait felfedte. Nem kevésbé derekassága, szerénysége, erkölcsössége lelki díszévé váltak. Örülj Magyarország, aki ilyen fiút adtál a világnak!”

Összefoglaló műve Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei) címmel 1799 és 1812 között Bécsben jelent meg latin nyelven, három díszes kötetben, 280 színes rézmetszettel – sajnos a hazai fizetőképes körök érdektelensége és a viharos külpolitikai helyzet (napóleoni háborúk) miatt befejezetlen maradt. Halála után a herbárium 15000 lapnyi hagyatékát József nádor vásárolta meg, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza. A gyűjteményt Jávorka Sándor dolgozta fel 1926 és 1936 között, és ez lett a később önállóvá váló Magyar Természettudományi Múzeum növénytárának alapja. Kitaibelt az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megírásával, de korai halála ebben megakadályozta. Az anyag, amelyet a Nemzeti Múzeum őriz, részben még mindig kiadásra vár.

Nagymartonban (Mattersburg, Burgenland, Ausztria) utcát neveztek el róla (Kitaibelgasse). 1992-ben postabélyeget adtak ki négy „osztrák” természettudósról, köztük Kitaibelről. Útinaplóit Gombocz Endre rendezte sajtó alá. Gombocz Endrével és Kárpáti Zoltánnal közös emlékkiállítása a soproni Károly-kilátóban tekinthető meg. Magyarországon három településen (Budapest, Sopron, Mátraszentimre) van Kitaibel Pál utca. Harkányban iskola őrzi a nevét, melynek parkjában a tudós mellszobra áll (Cs. Kovács László, 1970). A PTE Ifjúság úti tömbjének parkjában ugyancsak szobrot állítottak a tudósnak (Trischler Ferenc mellszobra, 1999). A Kitaibel Pál nevével fémjelzett országos tehetségkutató biológiai tanulmányi versenyt idén negyvenedik alkalommal rendezik meg középiskolások számára.

1987-ben Kitaibel emlékének adózva az ELTE Ásványtani Tanszékén egy újonnan kidolgozott, a vulkáni tevékenységet utánzó eljárással szilikát kőzetet megolvasztva öntötték ki Kitaibel mellszobrának másolatát, és azt a Füvészkertben helyezték el. Továbbá az ELTE Lágymányosi Campusának déli tömbjében előadóterem (0-823) viseli a nevét.

Molnár V. Attila Kitaibel Pál élete és öröksége című monográfiáját 2007-ben adta ki a biatorbágyi Kitaibel Kiadó. A Balaton északi partján, Vonyarcvashegy község mellett, a 225 méter magas Vas-hegyen található a Kitaibel Pál kilátó. A háromszintes fa építményt 2002-ben építtette a Balaton-felvidéki Nemzeti Park a helyi Önkormányzat segítségével és a Környezetvédelmi Minisztérium pályázati támogatásával.

A tiszteletére elnevezett élőlények:
- Ablepharus kitaibelii – Pannon gyík
- Kitaibela vitifolia – Kitaibel-mályva
- Knautia kitaibelii – Kitaibel-varfű
- Aquilegia kitaibelii – Kitaibel-harangláb

„A botanika linnéi korszakának messze kimagasló magyar képviselője megérdemli, hogy emlékét időnként felidézzük, munkásságát, mint természettudományi mozgalmaink egyik legjelentősebb, legeredményesebb jelenségét örök becsben tartsuk” (Jávorka Sándor, 1957)

Szabados Éva

Forrás: wikipédia, mtud.iif.hu, kitaibelverseny.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.